Magyar Narancs: A Mol két lépésben, több éven át húzódó akvizíció végén szerzett döntő tulajdonrészt az INA-ban, és a második lépés végén hozzájutott a horvát olajfinomító társaság menedzsmentjogaihoz is. Stratégiai szempontból mennyire volt ez megalapozott lépés?
Hegedűs Miklós: A rendszerváltás után a Mol Közép-Európában jelentős szereplőnek számított, de nehezen illeszkedett abba a trendbe, ami a kontinensen az azt megelőző évtizedekben kibontakozott. A háborúk után az európai nagyvállalatok között erőteljes koncentrációs folyamatok zajlottak le. Egyedül így volt elérhető, hogy az egységnyi kibocsátás költségei viszonylag alacsonyak maradtak. Globálisan a "hét nővér"-ként emlegetett multinacionális olajtársaság rendelkezett a kőolajszektor 80 százaléka felett, de az összeolvadások miatt ma már csak négyről szokás beszélni. Ma az európai piacon az angol British Petrol és a holland alapítású Shell egyaránt megközelíthetetlen csúcsragadozó. Vannak rajtuk kívül is jelentős cégek, mint például az olasz Agip, de összességében ezt a terepet a nagyvállalatok uralják. Ezen a piacon a nagyságrendi megtakarítás abból következik, hogy az óriásvállalatok a kutatás, kőolaj-kitermelés, feldolgozás, készletezés és kereskedelem láncolatában képesek teljesen lefedni egy vertikálisan integrált, komplex folyamatot. A miénkhez hasonló kis országokban nehéz volt ilyen tág vertikumban tevékeny nagyvállalati portfóliókat kiépíteni, és a rendszerváltás után piacra lépő Mol egymagában aligha tudott volna talpon maradni ezen a piacon. A versenyképesség megőrzése diktálta a Molnak, hogy olyan nagyságrendet érjen el, ami évtizedes kitekintésben megengedi számára a piacon maradást. Ezért kezdte meg a vállalat - nagyon is ésszerűen - a térségbeli terjeszkedést. Az első nagy lépés a szlovák Slovnaft finomítói tevékenységének integrálása volt, és ebbe a folyamatba illeszkedett a horvát INA többségi tulajdonrészének - több lépésben megtörtént - felvásárlása is. Eközben a Mol hálózati kereskedelmi tevékenysége is átlépte az ország határait: aktív Szlovákiában, Romániában, de még Ausztriában is. E politika eredményeként a Mol ma már olasz érdekeltséggel is rendelkezik: az északolasz IES (Italiana Energia e Servizi) finomítással és kereskedelemmel foglalkozó társaság hat éve a magyar olajcég tulajdona. Más kérdés, hogy a világpiaci túlkínálat miatt utóbbit a Mol bezárni készül, és ott a továbbiakban csak üzemanyag tároló-elosztói tevékenység zajlik majd.
MN: Miért épp a Mol lett a térség meghatározó cége? Mivel nőtt túl a szlovák Slovnafton vagy a horvát INA-n?
HM: Döntően azért, mert Magyarországon a rendszerváltás - pontosabban a politikai helyzet stabilizálódása - hamarabb ment végbe, mint a környező országok többségében, a Mol pedig a százhalombattai bázison nagyon gyorsan ráállt egy korszerű finomítói kapacitás kiépítésére. Azok a cégek, amelyek nem tudták időben korszerűsíteni a technológiájukat és alkalmazkodni a piaci elvásárokhoz, a 2000-es évek elején nem tudták elkerülni a felvásárlást. Amikor ez a tranzakció megvalósult a Mol és az INA között, a horvát cég már az öszszecsuklás szélén állt - egyszerűen azért, mert náluk elmaradtak a piaci léthez szükséges beruházások. A gázolaj kéntartalmára vonatkozó európai szabványok például nagyon szigorú megítélés alá esnek, ám ennek eléréséhez elengedhetetlen technológiai fejlesztésekre lett volna szükség, és erre az INA-nál egyszerűen nem volt kellő kapacitás.
MN: A piacszerzésen túl mi indokolta az INA felvásárlását? Miként alakította vagy szélesítette a horvát érdekeltség a Mol portfólióját?
HM: A magyar kőolaj-finomítói kapacitás évi nagyjából 6 millió tonna. Ebből az utóbbi években a hazai termelés hozzávetőleg 0,6-0,7 millió tonna, a többi az orosz importból érkezik. Az arány ráadásul romlik, a kitermelés pedig drága. Az INA integrálása a Mol-csoportba azért is volt fontos lépés, mert Horvátországban ugyan kevéssé ütőképes a finomítói kapacitás, de az országnak igen jelentős a kutatói és kőolaj-kitermelési potenciálja. Egy Mol kaliberű konglomerátum számára fontos, hogy a szektor mindhárom kulcsterületén erős állásai legyenek. Fontos, hogy legyen korszerű és kellő kapacitású finomító-infrastruktúra és kiterjedt kereskedelmi hálózat. A kockázatok kezelése szempontjából ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a saját forrásból történő kitermelés volumene elegendő legyen a külső függőségek szinten tartásához. Amennyire a piaci értesülések alapján meg lehet ítélni, az INA-nak a kereskedelmi része és a finomítói része az elmúlt egy-két évben inkább veszteséges volt, nyeresége a saját kőolaj-kitermelésből adódott. Míg Magyarországon sokat kutattak, addig Horvátországban még nem zajlott teljes részletességű feltárás, és különösen a tenger menti területeken van jó esély kinyerhető kőolajra. Igaz, hogy sok esetben kényesen felderíthető üdülőterületekről van szó, de a középtávú potenciál így is jelentős. Régóta szó van továbbá egy rijekai LNG (Liquefied Natural Gas) lefejtőállomás kiépítéséről, ami újabb lökést adhatna a Mol-INA-együttműködésnek. Az LNG-technológia lehetővé teszi, hogy a gáz cseppfolyós formában, tankhajókkal szállítható legyen. Fontos szempont, hogy a Molnak az Adria irányába már van egy kiépült vezetékhálózata. Igaz, hogy e projekt megvalósulásához több jelentős beruházás hiányzik még, ám hosszú távon ez akkor is stratégiai jelentőségű együttműködésre adna lehetőséget a felek között, amivel alaposan csökkenteni lehetne a térség függőségét az orosz gázvezetékrendszertől.
MN: Utólag mennyire látszik igazoltnak, hogy a magyar állam két éve 1,88 milliárd euróért visszavásárolta a Szurgutnyeftyegaztól a Mol 21,2 százalékos részvénycsomagját? A Vedomosztyi orosz lap szerint a Szurgut 400-500 millió eurót keresett a bolton.
HM: Erre nehéz lenne azt válaszolni, hogy nagyon. Akkor egy részvény ára hozzávetőleg a 24-26 ezer forintos sávban mozgott, ma nagyjából 15 ezer forintot ér. Ha most a Mol tényleg megválik az INA-részesedésétől, akkor hamarosan elmondhatjuk, hogy két év alatt sikerült a felére nivellálni a Mol-részvény értékét. Innentől kezdve szinte fölösleges olyan lózungokat pufogtatni, hogy kiszabadítottuk magunkat az orosz függőségből, végre magyar irányítás alatt áll a cég, és saját kezünkben van az ország energiabiztonsága. Ettől nem lesz olcsóbb a gázolaj vagy a benzin. A költségvetésbe a részesedés alapján befizetett éves osztalék ehhez képest aprópénz. Ráadásul nagyon magas kockázati felárral vett fel az állam hitelt ehhez a tranzakcióhoz, aminek a kamatai várhatóan inkább növekedni, mint csökkenni fognak.
MN: Horvát sajtóértesülések szerint a Mol majd 300 millió eurós kártérítési per benyújtását fontolgatja a horvát állammal szemben, a jogászai szerint ugyanis ekkora veszteség érte a céget amiatt, hogy a horvát kormány nem hajtotta végre a gázüzletág szerződés szerinti átvételét. Mit tudunk erről? Mennyire jelentős az INA termelői tevékenységében a vállalat földgázüzletága?
HM: Erről nincs meggyőző információm. A volumen kereskedői-szolgáltatói oldalon lehet jelentős, de a kitermelés terén aligha. Azt tudom, hogy az orosz-ukrán viták idején részben mi adtuk a földgázt a horvátoknak, esetükben tehát aligha jelentős súlyú tevékenységről van szó. A Mol egyébiránt hosszú ideje tudatosan csökkenti befolyását a földgázkitermelésben, és egyre inkább a kőolajra koncentrál. Ezért adta el annak idején a kereskedelmi tárolókat, de ide kapcsolódik az a most megjelent friss hír is, hogy az MFB és a Magyar Szénhidrogén Készletező megveszi a Moltól a stratégiai gáztárolót is. A siófoki földgázszállító és a nagynyomású vezetékhálózat egyaránt Mol-tulajdonban van, ugyanakkor a földgázszektor hazai kitermelése is egyre csökken, ma évi 2 milliárd köbméter körüli szinten lehet. Már a Slovnaft és az INA felvásárlására is e stratégia elemeként került sor, a kőolaj és földgáz párhuzamos kitermelésére ugyanis csak az olyan óriás világcégeknek van kapacitásuk, mint mondjuk a Gazprom. De már a nagy konglomerátumok is egyre inkább arra törekednek, hogy tisztítsák a profiljaikat. A világpiacon a Mol kis hal, számára stratégiailag sokkal biztonságosabb iránynak látszott egyetlen iparágra koncentrálni az erőforrásokat. Ezért a Mol - szerintem helyesen - inkább arra használta a tőkéjét, hogy közel-keleti irányba orientálódjon, és például Iránban, a kurd térségben, illetve Szíriában vásárolt kutatási koncessziókat. Ebbe az irányba mozdult el az OMV is, miután letett arról, hogy megvegye a Molt és egyeduralkodó legyen Kelet-Közép-Európában: arab koncessziókra fordította azt az összeget, amit a Mol-csomag értékesítéséért kapott az oroszoktól.
MN: Mennyivel csökkenne a Mol értéke, ha értékesítené a horvát finomítócégben meglévő tulajdonrészét?
HM: Egy évvel ezelőtt a Mol még Kelet-Közép-Európa legnagyobb vállalata volt, és ez a vállalat bizonyos tekintetben máig Magyarország zászlóshajója. Ez a visszalépés óriási presztízsveszteséget eredményezne. Ha az INA-t kivennénk a portfólióból, azzal becsléseim szerint úgy 30 százalékkal esne a Mol piaci értéke, és jelentősen csökkenne a vállalat térségben betöltött gazdasági és politikai szerepe is. Értelmetlen lenne az eladás: egyfelől értékes kitermelési potenciáltól esne el a cég, másrészt nem nagyon látszik további terjeszkedési lehetőség a térségben. A Mol így nagyságrendileg maradna le fő vetélytársa, az osztrák OMV mögött. Ráadásul a gazdasági növekedés elmaradása miatt az elmúlt években a kőolajüzemanyag-fogyasztás jelentősen visszaesett Európában, s emiatt a kereskedelmi és finomítói tevékenység mind veszteségesebb. Ha ez nem lenne elég, akkor tegyük hozzá, hogy a lakossági rezsi kétszeres csökkentésével a magyar kormány alaposan megfaragta a hazai gázkitermelést. Egy szó, mint száz: a Mol éves nyereségének jelentős részét az INA adja. Ha eladná a horvát részesedést, a Mol elesne a nagyságrendből adódó megtakarítástól, ami jelentősen gyengítené a versenyképességét, és a középszinten jegyzett patinás olajvállalatok szintjéről a futottak még kategóriába sorolódna vissza.
MN: A magyar miniszterelnök a napokban mégis felvetette, hogy érdemes lenne megvizsgálni az INA-csomag értékesítésének a lehetőségeit. Miért? Nehéz elhinni, hogy képes lenne ilyen volumenű gazdasági érdekeltségeket föláldozni személyes vagy szimpla politikai célokért.
HM: Egyfelől - ellentétben a miniszterelnökkel - nem látunk bele a szerződésekbe. Lehet, hogy van oka ezt mondani. Másik oldalról valószínűleg azért is mondhatja ezt, mert tudja, hogy Horvátország jelenleg nem képes visszavásárolni az INA-csomagot. Nincs rá pénze. A Mol két részletben nagyjából összesen 1,2 milliárd eurónak megfelelő összegért jutott hozzá az INA 49,1 százalékos tulajdonhányadához. (A horvát állam által birtokolt rész ennél kevesebb, 44,8 százalék - R. P. D.) Ugyan a horvát fél megkérdőjelezi, hogy a szerződésben vállalt fejlesztések mind megvalósultak, piaci értesülések szerint nagyjából egymilliárd euró nagyságrendben fejlődtek, illetve bővültek az INA kapacitásai. Eközben a Mol árfolyama jelentősen emelkedett, és ha az inflációt is figyelembe vesszük, akkor a sajtóban elterjedt hárommilliárd eurós ár reálisnak tűnik. A Shellt, az Agipot, illetve a nyugati nagyokat egy ilyen elszigetelt, nem is túl izgalmas üzlet aligha érdekli, így viszont reálisan csak orosz vevő - például a Rosznyefty vagy a Gazprom - jöhetne szóba. Az oroszok alighanem boldogan jönnének: ez számukra aprópénz, és nekik minden egyes uniós országon belüli hídfőállás aranyat ér. Az orosz függőségtől viszont a Balkánon máig irtóznak, a horvátok pedig minden bizonnyal szeretnék elkerülni, hogy legféltettebb állami cégük orosz kézre kerüljön.
MN: Zágráb minden diplomáciai és politikai fegyvert bevet annak érdekében, hogy magához vonja az INA-menedzsment jogosultságait. Egyre inkább az körvonalazódik, hogy a horvátok politikai játszmába kezdtek, és az INA menedzsmentjogait kérik a Moltól Hernádi Zsolt fejéért cserébe.
HM: A horvátok érezhetően arra játszottak, hogy a Mol tulajdonszerzése törvénytelenül történt, érvénytelen a szerződés, és így előbb-utóbb minden komolyabb kiadás nélkül visszakerülnek hozzájuk az INA menedzsmentjogai. Ez nem túl európai gondolkodásra vall, de az azért furcsa lenne, ha ezt épp a magyar kormány kérné rajtuk számon. Ami feltűnő, az az, hogy Közép-Európában és a térségben eluralkodott egy nosztalgikus hangulat, miszerint az állami ellátásbiztonságot a "nemzeti tőke" tulajdonában működő energiaszolgáltató vállalatok biztosítják. Hiába mutatják ki a különböző gazdaságkutatók, hogy a lakossági villamos és gázárak pont belesimulnak az európai árfekvésbe, ez ma már politikai kérdés. Szlovákiában is befagyasztották a villany- és gázárakat, Romániában is hasonló folyamatok zajlanak. A mondás ugye az, hogy a világpiaci áron felhasznált energia ezen országok számára irreálisan nagy teher a bérekhez képest. Csakhogy az oroszok attól nem fogják olcsóbban adni a gázt, mert mi szegények vagyunk. A magyar paraszt sem adja olcsóbban a gabonát az afrikaiaknak azért, mert ott éheznek. Ezen a törvényszerűségen az sem változtat, ha a kormány nemzeti szalaggal köti át és rápecsételi, hogy "nonprofit". De ma már Horvátországban, Szlovákiában és Romániában is a politikusok azt harsogják, hogy a külföldi multik viszik el a pénzt. Horvátországban pedig történetesen mi vagyunk a gonosz multik. Azt viszont nehéz lenne tagadni, hogy ezt a szellemet éppen a magyar kormány engedte ki a palackból.
