A Kenedi-bizottságot a koalíciós megállapodás kiegészítése alapján hívta életre a Gyurcsány-kormány 2007 júliusában. A kisebbik koalíciós partner akkor azt követelte, hogy jelöljék ki a refomok további lépéseit és ütemét - így került elő a múlttal való szembenézés projektje is.
A bizottság feladata
az lett, hogy ellenőrizze és értékelje azoknak az 1944 decembere és 1990 februárja között keletkezett állambiztonsági iratoknak az átadását és minősítését, amelyeknek a 2003. évi III. törvény alapján a levéltárban volna a helyük; mérje föl az iratok szabályos és szabálytalan megsemmisítésének a következményeit; és nézzen utána, hogy ami megvan, az hol lelhető fel és milyen intézkedésekkel lehetne záros határidőn belül a levéltárba juttatni. A kormányrendelet értelmében a testület javaslatot tehetett az iratok kutathatóságának és az adatok hozzáférhetőségének a javítására.
Négy főt delegált az MSZP, kettőt az SZDSZ, Kenedi Jánost, az 56-os Intézet munkatársát pedig személyesen a miniszterelnök kérte föl elnöknek. (A tagok: Varga László, a Fővárosi Levéltár volt főigazgatója, Ungváry Krisztián, az 56-os Intézet munkatársa, Sipos Levente, a Politikatörténeti Intézet tudományos tanácsadója, Ripp Zoltán, a Politikatörténeti Intézet osztályvezetője, Palasik Mária, a Történeti Levéltár tudományos kutatója, Reisz T. Csaba, az Országos Levéltár általános főigazgató-helyettese.) Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága már az elején leszűkítette a kormányrendelet eredeti hatáskörét, és úgy döntött, hogy a bizottság még a nyilvántartásokat is csak anonimizált formában ismerheti meg. (Ilyen megszorítás se az 1995-ös, Varga László vezette, se a 2001-es, Gálszécsy András fémjelezte bizottság munkáját nem lassította.) Mivel nevek eleve csak a "nemzetbiztonsági érdek védelme szempontjából kiemelkedően fontos adatokat" tartalmazó, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) vezetője által összeállított ún. főigazgatói jegyzékekben voltak, az intézkedés kifejezetten a kormányrendelet azon szakasza ellen irányult, amely (egyébként egyedüliként) a bizottság elnökének teremtett lehetőséget arra, hogy ezekbe belenézzen. (A főigazgatói jegyzékekbe korábban csupán Kaposváry Bertalan, a Legfelsőbb Bíróság tagja, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökhelyettese tekinthetett bele.) Ahogy Kenedi János a Narancsnak elmondta, két kivétellel volt lehetőségük külső szakértőket is bevonni - de az a kettő nagyon is fontos lett volna. A testület elnöke szívesen látta volna jogi szakértőnek azt a Fővárosi Bíróságnál dolgozó bírót, akihez a 2003. évi III. törvénnyel létrejött Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára fordulhat, ha úgy találja, hogy a szolgálati iratok átadása kérdéses. A bíró kikérése azonban hosszas engedélyezési procedúrával járt volna. Kenedi számított egy informatikai szakértő közreműködésére is, aki a 70-es évek végétől mágnesszalagon rögzített információkat mint keresztreferenciát a testület számára feldolgozza. Ám mivel a nemzetbiztonsági bizottság ötpárti egyetértésben bevezette az anonimizálást, így erről is le kellett mondania.
A Kenedi-bizottság többszöri hosszabbítás után tavaly szeptember 11-én adta le 450 oldalas jelentését. Az anonimizálás nehézkessé és drágává tette a kutatást, hiszen tízezres nagyságrendű oldalmennyiséget kellett fénymásolni és többnyire nyugdíjból berendelt exmunkatársakkal anonimizáltatni. Ennek ellenére Kenedi megítélése szerint a bizottság a céljait nyolcvan százalékban teljesítette. A közlevéltárak, a tudományos kutatók és az információs kárpótlást kereső jogalanyok tájékozódási pontokat kapnak a jelentésben: a levéltárak a segédletek elkészítésére, az alanyi jogon kérelmezők pedig a saját ügyeik eligazítására, hogy vannak-e róluk iratok vagy sem. A jelentés majdnem teljesen kielégítő módon tartalmazza, hogy milyen nyilvántartások keletkeztek 1944 decembere és 1990 februárja között, és hogy milyen szabályos, jegyzőkönyvekkel alátámasztott selejtezési eljárások zajlottak ez idő alatt. Azt viszont már nem sikerült pontosan rekonstruálni, hogy 1989 szeptemberétől, amikor Földesi Jenő BM-államtitkár utasítására felállítottak egy iratválogató bizottságot, illetve amikor az év december 22-étől Pallagi Ferenc tábornok, állambiztonsági miniszterhelyettes utasítására jegyzőkönyv nélkül is kezdtek selejtezni, végül pontosan mennyi iratot semmisítettek meg. Ellenben kiderült, hogy az iratmegsemmisítés sokszorosa annak a feltételezett mennyiségnek, amiről a Dunagate-ügy idején szó volt, és a megsemmisítés nem maradt abba az ügy kirobbanása után. 1990. január eleje és Antall József hivatali esküje (május 2.) között is folyt az iratmegsemmisítés, és gőzerővel zajlott az Antall-kormány, majd a Horn-korszak elején is. (A bizottság feljegyzett olyan 2001-es eseteket, amikor 1990 előtti iratokat daráltak be.)
A teljes áttekintés azért sem
valósulhatott meg, mert a Kenedi-bizottság néhány nyilvántartásba nem nézhetett bele; ráadásul bármikor kiderülhet, hogy van még olyan depó, amelynek a létezéséről a beavatottakon kívül más nem tud. A testület tagjai nem jutottak hozzá a Büntetés-végrehajtási Intézet irataihoz sem, melyek nélkülözhetetlenek a háború utáni, az 50-es évekbeli és az 56-os forradalmat megtorló koncepciós perek tanulmányozásához. (Az ilyesfajta peranyagok nagy része úgy keletkezett, hogy a letartóztatottak mellé fogdahálózati ügynököket ültettek be, akik mozgatását az azonosításukat is lehetővé tevő cellaábrán vázolták. Ezek segítségével visszakövethető lenne az egyes koncepciós perek "érési folyamata".)
Volt, amit bemondásra kellett a bizottságnak elhinnie. Például azt, hogy a Kulturális Kapcsolatok Intézetéből (KKI) eltűntek azok az iratok, melyek támpontul szolgáltak volna ahhoz, hogy a külföldi ösztöndíjra, hosszabb kinttartózkodásra készülő művészek, tudósok, teológusok, újságírók közül a szolgálatok kiket igyekeztek megnyerni hálózati személynek. (Ezt a tényt jóval a bizottság megszüntetése után Hiller István miniszter elismerte a számtalan más mellett erről is érdeklődő Demeter Ervinnek.) Ugyancsak komoly fogyatékossága a jelentésnek, hogy az internálási iratok felmérése teljesen hiányzik belőle - ezeket a Belügyminisztérium (BM), illetve a Magyar Országos Levéltár (MOL) kiadta volna, de a fejezet szerkesztője beérte az internálás szervezeti struktúrájának sémaszerű ismertetésével, és a felülvizsgálatra már nem volt idő. Valóságos kincsesbánya viszont a már említett mágnesszalag-gyűjtemény: az NBH-ban 18-at, az Információs Hivatalnál egyet őriznek, az adatok ezekből technikailag kinyerhetők lennének. Ezen anyag haladéktalan megmentését a bizottság felvette a javaslatai közé.
Kenedi szerint a vizsgálat empirikusan is igazolta, amit 1995-ben többé-kevésbé még csak feltételezni lehetett. Jelesül: Magyarország abban mindenképp rendhagyó volt a szovjet típusú államok közül, hogy nálunk a szervezett hálózat (informátorok, ügynökök, titkos megbízottak, titkos munkatársak) aránya összehasonlíthatatlanul kisebb volt az informálisan együttműködőkénél. Az utóbbiakról nem állítottak ki 6-os kartont, nem kellett, hogy B-dossziét vezessenek róluk, és még költségelszámolásuk sem volt, ami alapján azonosíthatók lennének. Az ellenszolgáltatást ugyanis kiváltságokban kapták meg. Ennek Kenedi szerint főként az volt - a vizsgálat által is visszaigazolt - oka, hogy Magyarországnak és a magyar titkosszolgálatoknak a külföldet dezinformáló funkciója legkésőbb a helsinki egyezmény megkötése után sokkal előbbre való volt, mint az, hogy széles besúgóhálózat épüljön ki. A keleti blokkban Magyarországnak jutott a KGST és a Varsói Szerződés által kijelölt azon szerep, hogy elterjessze: mi vagyunk a legvidámabb barakk, s így könnyebben hozzájuthasson a Cocom-listán szereplő (azaz a szovjet típusú államok elől elzárt) ipari licencekhez. A pozitív Magyarország-kép kialakításához tudósok, művészek, egyházi emberek, újságírók kellettek, akik részt vettek ennek propagálásában. "Nekem például teljesen új volt, hogy a sajtórezidentúrák (állambiztonsági operatív tisztek konspiratív sejtje - B. Zs.) működése milyen kiterjedt és hatékony volt a 70-es, 80-as években. Az újságírók válogatták ki, hogy kik jöjjenek Magyarországra, ők hintették el a puha diktatúra képét, és részt vettek a gazdasági hírszerzésben is" - mondta Kenedi.
A bizottság a vizsgálati tapasztalataira támaszkodva azt javasolta a kormánynak, hogy a hálózati személy fogalmát
terjessze ki mindazokra
a hivatalos, társadalmi és alkalmi kapcsolatokra is, akikről bár nem vezettek külön aktákat, de együttműködtek a hálózattal: "Onnantól kezdve, hogy valaki gyónási titkot adott ki az egyházügyi hivatalnak, odáig, hogy hatalmas áremelésről szóló rémhíreket terjesztett, amihez képest örömteli volt, hogy a végén az csak kisebb lett." Mivel a fenti módon definiált hálózati személynek az volt a feladata, hogy alakítsa a politikai közvéleményt, az 1990 után viselt pozíciójától függetlenül a javaslat közszereplőnek tekintené, így nevét és "beosztását" is közérdekű adatként kezelné. A bizottság szerint a szolgálatoknak minden olyan iratot át kell adniuk az erre kijelölt levéltáraknak, amelyeknek nincs ügyviteli értéke, illetve amelyek őrzésére a jogszabályok nem jogosítják fel őket. A bizottság javasolta eljárás azon a NATO- és EU-elgondoláson alapszik, hogy a nemzetbiztonsági érdek létét bizonyító teher a titkosszolgálatokon van, nem pedig a tudományos kutatókon és az információs kárpótlást kérőkön. Az adatok titkosításának szükségességét kétlépcsős bírósági eljárásban - az eddigi gyakorlattal ellentétben - a minősítőnek kellene bizonyítania. Persze elképzelhető, hogy nemzetbiztonsági szempontból szükséges valamely adat visszatartása - de ennek csak bírósági úton lehetne érvényt szerezni, úgy, hogy a szolgálatok azt már beadták a levéltárba, csak éppen a nyilvánosságuk még nincs rendezve. A javaslat szerint a titkosítás fenntartásának eseteit is felül kellene vizsgálni, határidőhöz kötni, egyes elemeit megszüntetni. A bizottság nem talált valós indokot a főigazgatói jegyzékre vonatkozó külön minősítési kategóriára sem, így azt szintén megszüntetnék, a levéltárakat pedig katalogizálás, hozzáférés, minősítés szempontjából egységesítenék. Palasik Mária számításai szerint iratfolyóméterben számolva a szolgálatok az iratok 29,5 százalékát máig visszatartják; ezen kellene végre változtatni. Szlovák mintára (lásd erről keretes írásunkat) a levéltárban interneten keresztül is lehetne kutatni, iratokba betekinteni.
Ám mire a szakértők elkészültek az iratőrző helyek feltárásával, a koalíció felbomlott, a kormány pedig a legkevésbé sem e kérdéssel volt elfoglalva. Az SZDSZ 2008. december 10-i határozati javaslata cselekvésre próbálta késztetni az Országgyűlést. Bár Szilvásy György ekkor azt mondta, hogy december közepéig a kormány is előáll a maga koncepciójával, ebből
máig nem látni
semmit. A legfrissebb hírek szerint a koncepció január végére készülhet el, ami aztán egy kormánydöntés után kerülhet ötpárti vitára. A szocialista kormánynak nem ártana egy kis sikerélmény: már fél éve a Ház előtt fekszik a minősített adatok védelméről szóló törvényjavaslata, amely az állam- és szolgálati titok kérdését szabályozná újra. (Erről lásd cikkünket a 48. oldalon - a szerk.) Mivel a Fidesz az NBH főigazgatójának kinevezése óta nem vesz részt a nemzetbiztonsági bizottság munkájában (Laborc Sándort annak ellenére kinevezte a miniszterelnök, hogy szakbizottsági meghallgatásán a testület leszavazta), a kétharmados törvény előkészítése megrekedt. Kenedi szerint a feles dossziétörvény példát mutathatna arra is, hogy a titoktörvényt hogyan kell rendezni. Nem a titkot kell addig puhítani, amíg végül az irat átmegy a nyilvánosságba, hanem a nyilvánosság kereteit kell olyan szélesre tárni, hogy az információs szabadsághoz és a kutatás szabadságához fűződő alkotmányos jogok betartásával csak a szenzitív (vallásra, származásra, szexuális szokásokra, betegségre utaló) adatok maradnának megismerhetetlenek, illetve azok, amelyek nyilvánosságra jutása bizonyíthatóan nemzetbiztonsági érdeket sértene.
Közkeletű vélemény, hogy titokügyben nem feltétlenül a frakciók között húzódnak a legkitapinthatóbb felfogásbeli különbségek, hanem a sajtó- és információs jogokért aggódó civilek, valamint a nemzetbiztonság területén mozgó szakpolitikusok között. Az is tény, hogy ezt a terepet döntően az utóbbiak uralják. Lapunk megkeresett más területen mozgó politikusokat is, de az Országgyűlés emberi jogi bizottságának sem az elnöke (Balog Zoltán, Fidesz), sem az alelnöke (Fogarasiné Deák Valéria, MSZP) nem reagált.
Tóth Károly szocialista "ügygazda" viszont válaszolt a kérdéseinkre. Szerinte csak abban az esetben lenne a minősítőn a bizonyítási teher, ha eljárását az ombudsman támadná meg. Az internetes hozzáférést Tóth akkor támogatja, ha a felhasználók csak anonimizált adatokat tölthetnek le, a mágnesszalagokat pedig szerinte fel kell ugyan dolgozni, de a kinyert adatok közül csak azokat kell átadni, amelyekre a jelenlegi törvény is vonatkozik. Tóth tehát nem látja értelmét komolyabb változtatásnak: "Az adatok feldolgozása a levéltárban így is jól halad." Azt viszont hozzátette: nem hajlandó olyan javaslatot támogatni, ami a hírszerzéssel vagy kémelhárítással egykor kapcsolatot tartó embereket sodorhat veszélybe. Ugyanerre hívta fel a figyelmet Pettkó András (MDF) is; pedig a dekonspiráció kockázatát a Kenedi-javaslat ésszerű (de nem 60-70 évre szóló) titkosítási határidőkkel igyekszik kivédeni, másrészt mellé teszi a Nyugaton már rég megszokottnak számító védelmi programokat (névváltoztatás, tanúvédelem stb.). Pettkó általánosságban egyetért azzal, hogy a minősítőnek kelljen bizonyítani egy adat titkosságának a szükségszerűségét, ám az adatokhoz csak azt engedné hozzáférni, akinek igazolt érdeke fűződik hozzá; az interneten pedig csak elektronikus aláírás ellenében tenné őket lekérhetővé. (A fideszes Demeter Ervin nem válaszolt érdeklődésünkre.)
Mindent összevetve nem úgy tűnik, hogy a Kenedi-féle javaslatoknak meglenne a kellő politikai támogatottságuk.
Sorvezető
A 2002-ben alapított pozsonyi Nemzet Emlékezete Intézet az 1939 és 1989 között keletkezett állambiztonsági iratokat gyűjti, rendszerezi és teszi a nyilvánosság számára hozzáférhetővé. A törvény alapján ma mindazok a szlovák vagy külföldi polgárok, akik betöltötték 18. életévüket, betekinthetnek az intézet levéltárában elhelyezett aktákba. A kérvényezők nemcsak a rájuk vonatkozó aktákat kaphatják kézhez, hanem azokét is, akik tudatosan együttműködtek a szlovák titkosszolgálattal, sőt az operatív tiszt személyi iratait is. A megfigyeltek, illetve üldözöttek személyes adatait viszont védi a törvény.
A betekintés nincs bírósági engedélyhez kötve. Az akták nem tartalmaznak titkos információkat, miután a szigorúan titkos, titkos és bizalmas megjelölések a jogállamban automatikusan érvényüket vesztették; egyedül azok az akták nem hozzáférhetők, amelyek nyilvánossága a szlovák parlament illetékes bizottságának döntése szerint biztonságpolitikai érdekeket sérthet. Ha a kérvényben szereplő személy(ek)ről van anyag, akkor az aktáról digitális másolat készül, amit az ügyfél számítógépen tekinthet meg az intézetben, vagy kérheti az aktáról készült papírmásolatot is, amely nem tartalmazza a benne szereplő harmadik személyek adatait. Két levéltári egységen kívül minden irat szabadon kutatható; a kémelhárítás aktáihoz és az operatív akták közül a megfigyelt személyek irataihoz az intézet igazgatósági elnökének az engedélye kell.
