Június harmadikára virradóan egy különösen nagy zápor bemosta a karsztba egy tó vizét, illetve a hegyoldal hordalékát - vázolta a mintegy háromezer embert megbetegítő fertőzés kezdetét Vojtilla László, a Miskolci Vízmű Kft. (MIVÍZ) igazgatója. A hivatalos álláspont szerint az eset vis maior volt, a cég és a város vezetése nem tehetett róla, mindent megtettek a lakosság tájékoztatása és a károk elhárítása érdekében.
Hogy tényleg így történt-e, azt a rendőrség hivatott kideríteni, miután egy állampolgári bejelentés nyomán az ügyészség elrendelte a nyomozást foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés gyanúja alapján. A vizsgálódásnak több kérdésre is választ kell találnia: például megfelelő volt-e a lakosság tájékoztatása, vagy miért nyitották meg újra a fertőzés után egyszer már lezárt kutat?
A miskolci ivóvízrendszer karsztvízre épül, ami kiváló minőséget biztosít, de a bázis nagyon sérülékeny. A MIVÍZ-nek persze nem ez az egyetlen problémája. A vízvezetékek 60 százaléka szorul cserére, különösen a lakótelepek kapkodva lerakott azbesztcement csövei, és nagy szükség lenne a tisztítástechnológia fejlesztésére is. A vízfelhasználás kimenő oldalán valamivel jobb a helyzet. Itt is lenne mit fejleszteni, de legalább a háztartások 90 százaléka rá van kötve a csatornahálózatra; a beérkezett "anyagot" száz százalékban biológiailag tisztítják.
Vojtilla úgy számol, hogy az összes fejlesztés 10-15 milliárd forintba kerülne. A cég azonban nullszaldós, az önkormányzat által viszonylag alacsonyan megszabott víz- és csatornadíjak csak az önfenntartásra elegendőek, fejlesztésre nem. Eddig uniós pénzeket sem sikerült erre a célra elnyerni, mert a pályázatok zöme új művek építésére vonatkozik, nem pedig felújításra; azaz külső forrást kell bevonni a rendszerbe.
A miskolci szocialista városvezetés már jó ideje a legalább részleges privatizációban látta a megoldást, de a tettek mezejére csak tavaly áprilisban léptek. Ekkor merült fel először a MIVÍZ Rt. kettéválasztása, amiről végül június 30-án született közgyűlési döntés: a részvénytársaság ingatlanvagyona, a hálózat és a fürdők a VFV Zrt. tulajdonába kerültek, míg a víz- és csatornarendszer üzemeltetését a MIVÍZ Kft.-re bízták. A magánosítás következő lépéseként december 15-én úgy döntöttek, eladásra kínálják a kft. 49,9 százalékos tulajdonrészét, s így vonnak be tőkeerős szakmai befektetőt. A helyi ellenzék, híven a Fidesz országos politikai irányvonalához, kezdettől tiltakozott a privatizáció ellen, pedig az egyik kérő épp az ellenzéki párt fellegvára, Debrecen volt.
A fideszes vezetésű Debrecen önkormányzatának nem voltak ellenérzései a magánosítás miatt, ők inkább gazdasági és politikai hasznot reméltek. Gazdaságit, mert úgy számoltak, ha a Debreceni Vízmű Rt. képes nyereségesen működni (2005-ben adózás után 742 millió forint), akkor a miskolci cégből is képesek lesznek eredményt kicsikarni. S politikait, mert Kósa Lajos polgármester bizonyíthatta volna ország-világ előtt városa eredményeit: "Lám, olyan jól gazdálkodunk, hogy nem eladunk, inkább veszünk."
A pályázat első körében, 2006 februárjában hét ajánlat érkezett; a második körben már csak hárman, a debreceniek, a Biwater és az RWE- SUEZ konzorcium maradtak versenyben, 3 és 4 milliárd közötti összegeket kínálva az üzletrészért. Az eredeti elképzelések szerint a privatizációs folyamatnak az országgyűlési választások előtt véget kellett volna érnie, de a pályázat elhúzódott, s csak június 15-én került a közgyűlés elé a második kör értékelése - de ekkor sem hirdettek győztest.
Az értékelő bizottság javaslata alapján a testület zárt ülésen úgy döntött, nem értékesíti az üzletrészt. A miértre Káli Sándor polgármester röviden annyit válaszolt: az ajánlatok sem összegükben, sem tartalmukban nem teljesítették a város elvárásait. Mint mondta, az önkormányzat szeretné egy vagyonkezelő holdingba szervezni vállalkozásait; így egy 22-24 milliárd alaptőkéjű cég jönne létre, amely már kedvezőbb feltételekkel vehet fel hitelt, s nagyobb eséllyel pályázhat uniós forrásokra.
A polgármester szavainak némileg ellentmond, hogy az értékelő bizottságot vezető Csordás Mihály szerint Miskolc a magyar víziközmű-privatizációk történetének legjobb ajánlatait kapta, hisz a közel négymilliárd forinttal a vagyonérték 120-szorosát kínálta az egyik cég. A pályázók azonban olyan biztosítékokat építettek be ajánlataikba, amelyek minden üzleti kockázatot a városra hagytak volna, míg garantált hozamot biztosítottak volna a beruházóknak.
Hogy pontosan mik voltak ezek a feltételek, nem derült ki, mert a pályázatok teljes értékelését annyira titkosan kezelték, hogy abba a kép-viselők is csak titoktartási nyilatkozat aláírása után tekinthettek be. Sokatmondó azonban az egyik kandidáló társaság vezetőjének azon megjegyzése, miszerint a miskolciak nagyon távol álltak a gazdasági racionalitástól, ha azt hitték, hogy ilyen feltételek mellett hajlandó valaki több milliárd forintért kisebbségi tulajdonrészt vásárolni, majd még többet beruházni a rekonstrukcióba.
A hivatalos magyarázaton túl az ellenzéki oldalon sokat sejtetően mosolyogva azt mondják, azért nem született döntés, mert a mérkőző multik gazdasági lobbijai kioltották egymást. Ennél jóval valószínűbb az a magyarázat, hogy az októberi önkormányzati választásig a szocialista többség - főleg a tömeges fertőzés után - egyszerűen nem szeretné, ha a vízműnek akár csak a nevét is kiejtenék a városban, teret engedve az ellenzéki bírálatoknak.
