"Taktikai alkotmányozás." Ezt a veretes kifejezést egy olyan vitában hallottam, amely elvileg a hazai agrárium lehetséges jövőképéről szólt volna, ám végül politikai szócséplésbe fordult: szó esett a különös körülmények között kiadott állami földbérletekről, az ellenőrizetlen kis piacokról és az adózatlan őstermelői tevékenységről, ennek kontrájaként a nagygazdaságok piaci fölényéről. A lényeg e napi ügyek között elsikkadt. Pontosan úgy, ahogyan (Orbán szavaival) a "rafinált jogi megoldásokkal" spékelt földjogi szabályozással történik mostanában.
Másfél év múlva lejár egy olyan egyezség, amelyet Magyarország az Európai Unióval azért kötött, hogy a pillanatnyilag a kontinens nyugati felén érvényes földárakhoz képest forgalmi értékét tekintve felét-harmadát érő magyar termőföld ne lehessen a spekulációs tőke célpontja.
Földről sokféleképp
Ennek jegyében e speciális területen lényegében felfüggeszthettük az uniós gazdaságszervezés egyik legfőbb alapelvének érvényesülését, mely szerint a tőke (ide értve a birtokszerző beruházásokat is) szabadon áramolhat a közösség határain belül. A magyar külpolitika 2003-ban nagy nehezen elérte, hogy a 2004-es csatlakozás után 2011-ig az uniós polgárok hazai földszerzését jogszabály tilthassa (és ebben az akkori ellenzék támogatását is maga mögött tudhatta), ám a földárak a megadott határidőig csak nem akartak közelíteni a közösségi árakhoz. Ennek legfőbb oka a belföldi piacképes keresletet szűkítő, azaz a hazai társas vállalkozások földszerzését korlátozó passzus volt. A terjeszkedő belföldi versenyszféra nem vehetett (most sem vehet) birtokot, a tőkeszegény kis- és közepes gazdaságok pedig a legkedvezőbb hitelkonstrukciókkal sem voltak képesek legalább évi százezres nagyságrendű hektáradásvétellel megjelenni a piacon. Újabb könyörgés következett - a hazai politikai paletta teljes támogatásával - azért, hogy kapjunk még pár évet a moratórium fenntartására, hátha addig történik valami. Kaptunk - ez jár le 2014. április 30-án éjfélkor. De a hazai földügyekben közgazdasági értelemben nem történt semmi.
Csak taktikai jellegű jogászkodás van.
Hogy Orbán Viktor és pártja valójában mit gondol a magyar vidékről és a termőföldről, igazából nem tudható. Az 1991-es földalapú kárpótlást és az 1992 elején beindított szövetkezeti vagyonnevesítést a párt közgazdasági nonszenszként értékelte - utólag mérlegelve némi joggal. Az akkori álláspont lényege az volt, hogy a magyar föld és az ahhoz kapcsolódó termelőbázis kerüljön a hatékony és piacképes versenyszférába, a kárpótlásra jogosultak pedig fejenként kapjanak húszezer forintot, oszt' jó napot. Az 1993-as választási programjuk hangsúlyos része volt az a tétel, amely szerint az átalakuló agrárgazdaságban lehetővé kell tenni a társas vállalkozások földbirtok-szerzését, mert ezzel legalább részben megőrizhetővé válik a falvak munkahelymegtartó képessége. A párt földdel kapcsolatos retorikájában 1997 elején következett be gyökeres változás, amikor a nagy médiafigyelmet kiváltó Kiskőrös környéki "földvédő mozgalomról" kiderült, hogy ilyesfajta fellépéssel jelentős szavazóbázist lehet nyerni. Bár a zúgolódás igazából eredetileg nem a Horn-kormány birtokpolitikai elvei miatt erősödött fel (hanem azért, mert a gazdákkal egészségügyi hozzájárulást akart fizettetni, illetve termelésükről elszámolást követelt volna az akkori kabinet), a jobbra tolódó Fidesz politikai marketingesei rájöttek: a jelszó, hogy "a magyar föld nem eladó", minden választási kampányban jól jöhet. Ma már tudjuk, később a szintén e zászló alá csoportosuló kisgazdákkal koalícióra lépő Fidesznek e felismerés legalább egymillió vidéki szavazatot hozott.
Barátok közt
Kormányra kerülve azonban megváltoztak a dolgok. Orbán a mezőgazdasággal 2000 elejéig gyakorlatilag nem foglalkozott, aztán a kétéves költségvetés elfogadása után Torgyánékat a büntetőjog eszközeit is felhasználva simán bedarálta. Ám pontosan erre az időszakra esik az is, hogy az 1996 óta mind jobb állapotú gazdaságban keletkezett tőke új és belföldi utakat keresett. Erre a tulajdonviszonyait tekintve meglehetősen zilált agárgazdaság kiváló terepnek bizonyult - olyan befektetők számára is, akik Orbán Viktortól személyesen nem álltak túl távol. Így tehát az általa vezetett kabinet kettős játszmába kezdett: szavakban változatlanul a hazai föld védelméről, az "osztrák vircsaft", a zsebszerződések felszámolásáról szónokolt, a gyakorlatban viszont egészen mást csinált. Munkavállalói privatizációnak álcázott eljárással lényegében tulajdonjog-értékű állami földbérlethez juttatott 12 volt állami gazdaságot úgy, hogy azok valódi tulajdonosai máig a Fidesz gazdasági holdudvarához tartoznak. Ötven évre szóló, rendkívül kedvező díjú kontraktusokról beszélünk most, amelyeket a jelenleg az Országgyűlés előtt fekvő földforgalmazási paszszusok sem írhatnak felül. Az Orbán-kormány 2000-ben létrehozta a Nemzeti Földalapot, amely hosszú távú stratégiai céljaként az állami ágazatpolitika bázisát jelentő termőföldvagyon gyarapításának eszköze lett, de már választási veresége után (még hivatali működése alatt), 2002 áprilisában négyszázezer hektár gyors értékesítéséről hozott kormánydöntést - nehogy a "komcsik" kezébe kerüljön az a birtoktest, amit Orbán összehozott. Az ötlet végül - részben technikai okok miatt, másrészt a jövőjüket féltő földalapos alkalmazottak személyes ellenállásán - megbukott, de a szándék önmagában jelzi: a mai miniszterelnök a földügyet naponta megváltoztatható taktikai ügyként kezeli.
Az emlegetett paragrafusokról például napjainkra kiderült, hogy bár az Orbán által elvárt "rafinált jogi megoldásokat" tartalmazzák, az eredetileg meghirdetett célok közül egyiket sem szolgálják igazán. Több száz módosító indítvány érkezett a javaslatokhoz, aligha véletlenül. Az eredeti változat ugyanis egyik mondatával kategorikusan kizárja a külföldi állampolgárokat a hazai termőföldszerzésből, majd tételesen taglalja azokat a viszonylag könnyen teljesíthető feltételeket, amelyek alapján ez mégis lehetséges. Az államot általános elővásárlási joggal ruházza fel, de ehhez tényleges beszerzési keretet nem rendel, a helyi ügyekben elvileg vétójogot kapó "földbizottságok" mibenlétét pedig homályban hagyja. Az egy érdekeltségben működő birtoktestek felső határát 1200 hektárban határozza meg, miközben - személyes érintettség okán - immár éppen a vidékfejlesztési tárca államtitkárától, Budai Gyulától tudjuk, hogy a kedvezményes állami földbérletben részesült unokatestvéri család nem rokon. Magam elé képzelem az úgynevezett agrároligarchát, amint karosszékében hátradőlve megnyugszik: bár tízezer hektárokat ural immár, "nem rokona" neki is akad éppen elég. A parlamenti patkóban forgó javaslat tehát jelen állapotában gumijogszabály - mi értelme hát, hogy reguláit Orbán Viktor az Alkotmányba akarja foglalni?
Így is, úgy is
Az ellenzék jelen pillanatban azért támadja a gazdaköri sugalmazásra készült döntést, mert ezzel szerintük az Orbán által szóban meghirdetett birtokpolitikát akarja a parlamenti kétharmad betonba önteni. Csakhogy a passzusokba öntött eljárási lehetőségek tele vannak kiskapukkal, és akad vélemény, amely szerint az Orbán-féle alkotmányozási szándék valójában éppen e megkerülő lehetőségek fenntartását szolgálja. A hivatalos retorika változatlanul a nagygazdasági struktúra lebontására irányul ugyan, a valóságban azonban sokkal inkább a kisbirtokpárti jobboldali radikalizmus felé zár. A Jobbik több megszólalásában is megjelent az az elem, hogy kormányra kerülésük esetén akár rendkívüli jogi eszközökkel is kikényszerítik a magyar termőföld visszaszerzését. E kijelentések nemcsak a baloldalhoz kötött ágazati nagyvállalkozások, hanem a jelenlegi kormánypártok környezetéhez tartozó beruházók köreiben is kelthettek némi riadalmat. Ha viszont az Alkotmányba kerül a jelenleg előterjesztett, bizonyos értelemben akár liberálisnak is tekinthető változat, akkor a radikálisoknak kétharmadra lenne szükségük a "visszaszerzéshez" - vagy nyílt diktatúrára, de abba inkább bele se gondoljunk. Orbán, legalábbis földügyekben, egyre inkább kezd hasonlítani az ereje teljében lévő Kádár Jánoshoz, aki rafinált játszmáiban balra is védekezett, de jobbra is ütött. Ha valaki a kampányban Orbánt azzal támadná, hogy asszisztált a közelgő választásokkal egy időben lejáró földmoratórium után megjelenő spekulációs tőke térnyeréséhez, akkor kész a válasz: kedves barátaim, az alaptörvénybe emeltük a földforgalmazási korlátozásokról szóló törvényt. A versenyképes nagy cégek, az olcsó élelmiszert előállító hazai vállalkozások irányából érkező kritikákat is könnyen hűtheti: a jogszabály nem zárja ki az ő fennmaradásukat sem.
A miniszterelnök másfél éve "rafinált jogi megoldásokat" rendelt meg jogalkotóitól. Nem tudható, hogy pontosan hol készült az a változat, ami a törvénygyárba bekerült. Ám hogy rafinált, az biztos. Jól jön majd egy év múlva.
