Az intézkedéscsomagnak vannak megérthető, erősen vitatható és képtelennek tűnő elemei. A gázáremelés például tipikusan az a lépés, amelynek a lehető legszélesebb a célcsoportja, ám be kell látni: nem mehet a végtelenségig, hogy a világpiaci árak emelkedése ellenére a fogyasztói árak szemernyit sem változnak. A különbséget ugyanis valakinek ki kell fizetnie - eddig ezt jobbára az állam tette. A Fidesz-kormány idején 20-30 dollár volt az olaj hordónkénti ára (nagyjából ehhez igazodnak a földgázárak is), ami most meghaladja a 70-et, és nem kizárt a 100 dolláros határ átlépése; ez nem politikai kérdés, ez egyszerű számtan. Mivel a teher megosztását a kormányok politikai megfontolásból egyre halogatták, nem is lehetett más a vége, mint az egyszeri nagyarányú (30 százalékos) emelés. Nagyjából ugyanígy belátható a villanyáram díjemelésének elkerülhetetlensége is; ennek beharangozott mértéke 10-14 százalék.
Az áfaváltozások
ugyancsak mindenkit érintenek. Az 5 százalékos kulcs (a gyógyszer, a könyv fogyasztási adója) megmarad, a 15 százalékos ellenben megszűnik. Ami ide tartozott - például kenyér, tej, hús, földgáz -, most a 20 százalékos áfakörbe kerül. Mindez viszont azt jelenti, hogy a gázáremelkedés több lesz a beharangozott 30 százaléknál: ha valaki egy téli hónapban bruttó 15 ezer forintos (nettó 13 043) gázszámlát fizetett eddig, az 30 százalékkal helyből megnő 19 500-ra, s mivel az áfa is hízik 5 százalékkal, a fizetendő összeg 20 347 forint lesz (a drágulás mértéke tehát 35,6 százalékos). Ráadásul a 30 százalékos emelés csak az évi 1500 köbméteres fogyasztásig igaz, afölött - fizessenek a gazdagok jelszóval - még magasabb a drágulás. Csakhogy az átlagos fogyasztás valahol az évi 2500 köbméter/család körül van, és elképzelhető, hogy mondjuk egy négygyerekes család télen nem azért fűt, mert marhára gazdag, hanem mert nem akar megfagyni. De legyünk nagyvonalúak, toljuk át e kérdést a szociálpolitika asztalára: oldja az meg igazságosan, célszerűen és olcsón.
Az áfaemelés bonyolult, kölcsönhatások tömegét magával hozó lépés: a pék ugyanis ezentúl nem 15, hanem 20 százalékos áfával terhelten veszi meg az alapanyagot, a kemencéjét fűtő gáz ára sem csak 30 százalékkal, hanem nagyobb mértékben növekszik, valószínű tehát, hogy a 100 forintos eddigi bruttó (nettó 87 forint) árú kenyér sem 104,3 forint lesz, hanem legalább 110; ez az eredeti nettó árhoz képest 5,36 százalékos emelés, ám a fogyasztói árban már 10 százalékos a növekedés. A költségvetés éves áfabevétele viszont e lépés miatt úgy 300 milliárd forinttal lehet nagyobb.
Megjegyzendő: kereken ennyivel lett kisebb 2006-ban az áfabevétel a felső, 25 százalékos kulcs 5 százalékos csökkentése miatt. Másképp fogalmazva: gazdaságilag semmi értelme nem volt a legfelső áfakulcs 2006. január 1-jei csökkentésének. Annak csakis politikai oka volt - javítani az MSZP népszerűségét (ez esetben viszont indokolt volna a kampánykiadások között feltüntetni).
A gyakorlatilag mindenkire vonatkozó "reform" néhány további lépését akár még igazságosnak is mondhatnánk. Az autók súlyadója - pontosabban ennek elvi alapja: a jármű kilogrammban mért tömege - eddig is vicc tárgya volt; jellemző, hogy az üzleti alapon működő biztosítók sem ezen az alapon kötnek szerződéseket. Tényleg az igazságosság felé tett lépés, hogy a jövőben a kilowattban mért teljesítmény lesz az adó alapja. Ha csak ennyi történne, helyeselhetnénk. Ámde. Nézzünk egy konkrét példát: az 1390 köbcentis, 1230 kilós, 80 lóerős (59 kW) Skoda Octavia benzines alapmodellt és az 1896 köbcentis, 1310 kilós, 105 lóerős (77 kW) dízelváltozatot. Mondjuk, hogy mindkettő új. A benzines súlyadója jelenleg 15 600, a dízelé pedig 16 800 forint (minden megkezdett 100 kg = 1200 Ft). Az állami mohóság átírásnál behoz egy új szabályt: 1890 köbcentiig 18 Ft/cm3 az illeték, afölött 24. A benzines 25 020 forintért lesz a nevünkön, a dízel 45 504-ért. A 80 lóerős - 59 kilowattos - benzines éves (nem súly-) adója 15 600-ról 17 700-ra nő, a dízelé 16 800-ról 23 100 forintra.
Lépjünk tovább. A munkavállalók kicsiny - az APEH-statisztikák szerint legföljebb 150 ezer fős - csoportját érinti a magánszemélyek
szolidaritási különadója
- évi 6 millió forintos összevont jövedelem felett 4 százalékos pluszt kell fizetniük. Az adó megnevezése orwelli lelemény lehetne: miért kellene szolidarítaniuk a havi 500 ezer bruttónál többet kapó honfitársaknak, amikor ők már szolidarítanak azáltal, hogy a legmagasabb kulcs alapján adóznak, s nem részesülhetnek az amúgy állampolgári jogon járó (illetve: eddig járt) adókedvezményekben. A sávos adózásnak éppen ez a lényege: a többet keresők arányosan többel járulnak hozzá a közöshöz (más kérdés, hogy ami egy bruttó 500 ezres bérből megmarad, az legfeljebb a minimálbérhez képest "nagy" fizetés).
Az utóbbi példák azt erősítik a szemlélőben, hogy a program patetikus/propagandaízű szavai mögött egyetlen néven nevezendő szándék áll: az állami bevételek növelése mindenáron. A többi figyelemelterelő maszlag.
Például a reformok nagy garral bejelentett azon része, miszerint az állam magán kezdi a szívatást. A Magyar Köztársaság költségvetését ugyanis föltehetően századszázaléknyi mértékben sem befolyásolja, hogy 42 helyett 15 politikai államtitkár lesz, és 426-ról 230-ra csökken a miniszteriális főosztályvezetők, valamint 95-ről 51-re a helyettes államtitkárok létszáma. Tökmindegy, hogy e körben 751 vagy 433 állami kocsit hajtanak-e: ezer és egy technika van arra, hogy aki valóban használ autót, az ezért költségtérítést kapjon (arra meg pláne, hogy az is, aki nem), mint ahogyan az is, hogy az országgyűlési képviselő saját zsebből fizeti-e a BKV-bérletet, vagy sem. (Amúgy persze fizesse a sajátjából.) E "takarékossági intézkedések" gazdasági kihatása a nullához közeli.
Nem úgy az alábbiaknak: nem szűnik meg idén novemberben (a személyenkénti havi 1950 forintos) tételes egészségügyi hozzájárulás (eho), amit még a Medgyessy-kormány ígért meg. Nem csökken a munkáltató által fizetendő tb-járulék. A munkavállalói egészségügyi járulék 4-ről 6, januártól pedig 7 százalékra nő. A munkavállalói járulék 1-ről 1,5 százalékra emelkedik. (Annak idején a munkaadói és a munkavállalói járulékot a szolidaritás jegyében vezették be: az e címen befolyt pénzek fedezik a munkanélküliek ellátásának jó részét.) A nyugdíjas vállalkozók az eddigi 5 százalékos baleseti járadék helyett az idén 15, jövőre pedig 16 százalékos egészségügyi hozzájárulást fizetnek.
Kiszélesítik a járulékalapot: azoknak, "akik jövedelmi helyzetük alapján ezt megtehetik", legalább
a minimálbér kétszeresének
megfelelő összeg után kell járulékot fizetniük. A már be is terjesztett T/231. számú törvényjavaslat nem hagy kétséget afelől, hogy a kormány(fő) szerint kik azok, akik megtehetik a bővített járulékfizetést: az egyéni és a társas vállalkozók.
Magyarországon ma kb. 800 ezer egyéni és társas vállalkozás működik. Túlnyomó többségük, mint azt e hasábokon oly' sokszor megírtuk, nem önszántából választotta a megélhetés e módját: a kényszer vitte rá őket. A kényszervállalkozóknak, ha tehetnék, eszük ágában sem lenne családi bétét vagy káeftét gründolni, áfás számlát kiállítani (és gyűjteni), könyvelőhöz járkálni, egymásnak ellentmondó jogszabályok tömkelegével alapszinten tisztában lenni.
1990 óta Magyarországon piacgazdaság van, és - az állam kivételével - a cégek racionalizáltak: tízezerszámra küldtek el fölöslegessé vált vagy egyszerűen csak túl sokba kerülő szakembereket. Nagy részüket úgy, hogy "vállalkozóként" visszafoglalkoztatták őket. Egy 55 éves kórházi karbantartónak esélye sincs az elhelyezkedésre; ha tehát bétét alapít és számláz valakinek, fizeti a minimálbér után a járulékait, akkor jót cselekszik a családjával, mert eltartja, és jót cselekszik az állammal, mert nem áll sorba segélyért. Keresete bizonytalan, összes költségét maga fizeti, az alkalmazotti kedvezmény nem jár neki.
Ezeknek az embereknek nincs semmiféle érdekképviseletük. Fizetik, amit kell, ha tehetik, eváznak - de folyton rettegniük kell, hogy a következő számlájukat megírhatják-e, és ha igen, vajon megjön-e a pénzük a bankszámlájukra. Ebben a körben a "reform" értelmében a "biztosított a nyugdíjjárulékot (tagdíjat) és az egészségbiztosítási járulékot havonta legalább 125 000 forint, 2007. január 1-jétől 131 000 forint után köteles megfizetni". A társas vállalkozás a biztosított társas vállalkozó után társadalombiztosítási járulékot fizet, melynek alapja a társas vállalkozó részére a személyes közreműködésre tekintettel kifizetett (elszámolt) járulékalapot képező jövedelem, de havi átlagban legalább 125 000 forint, 2007. január 1-jétől 131 000 forint. Ugyanez vonatkozik az egyéni vállalkozókra és az egyszerűsített vállalkozási adó (eva) alanyaira is.
A törvényjavaslatban benne van ugyan, hogy ha a jövedelem mégsem érné el ezt a szintet, akkor járulékkedvezmény jár, ám egyáltalán nem világos, hogy mi lesz a konkrét teendő (meg kell-e fizetni, de később visszaadják, ha visszaadják, milyen költségeket vesznek figyelembe stb.). Összefoglalva: a jövőben mindegy, hogy mennyiről állít ki számlát a kényszervállalkozó, és mindegy, hogy mennyi a költsége, köteles a minimálbér duplája után járulékot fizetni. Fogalmazzunk másképpen: nem a kötelező minimálbér emelkedik a duplájára - hanem a fizetendő járulékalap, függetlenül attól, hogy mennyi a bevétel. A cél a bevételnövelés mellett talán az is, hogy az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás (ekho) nevű adótorzszülött felé tereljék a kényszervállalkozókat.
Hogy az állam valóban megkapja a megemelt járulékokat, az idén kísérleti jelleggel, jövőre azonban totálisan minden foglalkoztatónak (egyéni és társas vállalkozásnak) kötelező havonta jelenteni - interneten - az alkalmazottra vonatkozó adatokat. Az APEH tehát minden egyes adóalanyról nem évente egyszer, hanem évente tizenkétszer fog kapni majdnem mindenre kiterjedő adatokat. Aki próbálta, tudja: az elektronikus ügyfélkapunál határnapokon ma is kaotikusak az állapotok (normális dolog lenne például, ha a bérszámfejtő programokból egyetlen gombnyomással adóbevallássá lehetne konvertálni az adatokat - hogy erre a programok nagy része képtelen, az nem az ő hibájuk).
A 800 ezer egyéni és társas vállalkozón kívül van legalább 800 ezer további olyan honfitársunk, aki dolgozik ugyan, ám sem ő nem adózik a jövedelméből, sem a munkáltatója nem rója le utána a közterheket. A miniszterelnök által nagy átéléssel emlegetett "igazságosság" nem feltétlenül abban állna tehát, hogy a működő és látható társaságok a korábbi kétszeresét fizessék, hanem hogy az is adózzon legalább egyszer, aki eddig kibúj(hatot)t alóla.
A minimálbér kétszeresére fizetendő járulék különben is rossz üzenet: azt sugallja, hogy
mindenki hazudik,
és minden vállalkozónak pénz van még a bőre alatt is. Az adóhivatal jövő évi tízezres vagyongyarapodási vizsgálata csak erősíti a gyanút: tűzzel-vassal behajtanak olyan pénzeket, amikről a megbízó állam úgy véli, hogy őt illeti. A miheztartás végett még az előirányzott mérték - adóvizsgálatonként tízmillió forint megtalálása - is szerepel az anyagban. Persze, tudjuk: Magyarországon, ha nem is ugyanazon intenzitással, de majd' mindenki kreatívan értelmezi az adószabályokat. A lízingek-visszlízingek-visszabérlések labirintusában ez, mondhatni, természetes - és nagyon nem jó - dolog.
Amikor a Medgyessy-kormány bevezette az evát, nemcsak a garázsboltosok, az újságírók, a művészvilág vagy a biztonsági őrök kegyeit kereste. Hanem a valóságból indult ki: hogy ti. nem az állampolgárok olyan csoportjáról van szó, amely nem akar adózni, hanem azokról, akiknek a munkahelye nem bírja el a terheket, s csakis ezzel az öszvérmegoldással bír talpon maradni munkáltató és dolgozó egyaránt.
Egy bruttó 300 ezer forintot számlázó evás jelenleg 45 + 3 = 48 ezer forintos adót fizet (45: eva, 3: helyi iparűzési adó). Az evaellenes fő érv mindig az, hogy még így is több jut neki, mint ami a számla eredeti nettó összege (250 ezer forint). Pedig lehetne úgy számolni: a kiszámlázott áfát csaknem fillérre befizeti az államnak, anélkül, hogy beszerzései után joga lenne visszaigényelni akár csak egy forintot is. Emellett azonban egy társas vállalkozásként működő evás cég ugyanúgy fizeti a munkaadói és munkavállalói járulékot, ugyanúgy becsöngeti a közkasszába az összes járulékot (a szakképzési járuléknak ismeretlen ok miatt a kétszeresét), mint bármely nem evás.
Az evás és a nem evás közti legfőbb különbség az, hogy az evásnak nincsenek magas elszámolható költségei, ezért - egyfajta átalány formájában - bruttó bevételének 15 százalékát leadózza, ennek fejében a maradékkal azt csinál - legálisan -, amit akar, míg ellenben a nem evás gyűjtögeti a költségszámláit, és a végén akár nullásra is kihozhatja a cégét (és így, végső soron, nemhogy nem befizetője a költségvetésnek, hanem akár nettó visszaigénylő is lehet). Az eva tehát - nem nehéz belátni - korántsem az adócsalás szinonimája.
Az eva az elképzelések szerint októbertől 15 helyett 25 százalékos lenne. Ha csak ennyi a változás, az még - a fentiek ellenére is - akceptálható. Csakhogy a minimálbér kétszerese után fizetendő járulékteher rájuk is vonatkozik, s közben tartalékolniuk kell bevételeiket, hiszen a társasági adó fizetésének határnapjáig - tehát a tárgyév decemberében - fel kell tölteniük az evaadóalapot (más szavakkal: azelőtt kell megfizetniük az adót, hogy megkapták volna az eva alapját képező bevételt).
Durván számolva az eddig 300 ezer forintos bruttó bevételt realizáló evás megúszta - egy hónapra számolva - 86 ezer forintos adóráfordítással (46 ezer eva, 40 ezer a minimálbér járulékai után), maradt tehát neki 214 ezer forintja. Októbertől a 86 ezer forint helyett egyszer fizet 75 ezer forintos (25 százalék eva), plusz a dupla minimálbérre vetítve nagyságrendileg 80 ezer forintos járulékot, azaz összesen 155 ezer forint illan el a bankszámlájáról, és marad neki 145 ezer. Ez 47 százalékkal kevesebb, mint amennyit azelőtt kapott. De nézhetjük úgy is: ezentúl csak kevesebb mint a fele az övé - az egészből. Anélkül persze, hogy bármennyivel is többet kapna államától. Mindezt ráadásul év közben - a kiszámíthatóság, a tervezhetőség, az előreláthatóság nagyobb dicsőségére.
Azt valószínűleg mindenki tudta, hogy a választások után lesz valami. Azt is, hogy a szigorítások mindenkit érintenek. De hogy egy réteg - a kényszervállalkozóké - ilyen kiszolgáltatott és ennyire reménytelen helyzetbe kerüljön, arra senki nem számított. A legnagyobb baj az, hogy az 55 éves kiszuperált karbantartó hiába ácsingózik tuti szlovák vagy portugál, netán ír megbízásért. ' már itt fog megöregedni.
