Talán azzal kellene kezdeni, hogy a Magyar Hírlap egyik moderált (azazhogy kordában tartott, nemde?) internetes fórumán az egyik hozzászóló tömören megfogalmazza az egész írószövetségi cirkusz tanulságát: "Köcsög bibsik, ha nem tetszik valami, húzás van haza." És ez csak a középmezőny, a közepesen durva vagy közepesen finom, kinek hogy tetszik. Más beszólásokban számolgatva van, hogy a kilépettek között mennyi a zsidó, kik a zsidók meg a bérencek, és tán ők járnak rosszabbul. Ez persze nem olyan vészes itt, a szabadság birodalmában, ahol csupa "anonim" ember írhatja a véleményét; csak azért említem, hogy mutassam és mondjam: belgák itt és most nincsenek.
Minden kezdet könnyű
Valójában azzal kell kezdeni, hogy a Tilos Rádió előtti tüntetésen (január 11.) Döbrentei Kornél antiszemita kijelentéseket tett. (Sokak szerint a kezdet a részeg Barangó tűrhetetlen mondata, amit mindenki, de mindenki megpfujolt, de az nem ennek az ügynek a kezdete, legföljebb D. K. és néhány írószövetségi libikókabajnok szerint az, akik mintegy szükségszerűnek és érthetőnek tartják, hogy D. K.-ból ez a Barangó-mondat reflexszerű zsidózást váltott ki.) A beszéd közismert, és noha a nyomában támadt közbeszédben többen kódoltnak vagy alig kódoltnak minősítették a benne megnyilvánuló antiszemitizmust, tán helyesebb jelző nélküli antiszemitizmusról beszélni. A szövegben D. K. "szakállasokat" emleget, amit sokak szerint a jelen lévő tömeg azonnal lefordított: "mocskos zsidók", skandálta. (Para-Kovács Imre a Magyar Hírlapban megjegyezte: senki nem skandált mondjuk "télapót", pedig az is szakállas. Esterházy Péter tömör szövegelemzése az ÉS-ben - "hol nincs a Kohn ebben a szövegben?" - szintén segít a tanácstalanoknak a megfejtésben.)
Parti Nagy Lajos néhány napra rá (január 22.) kilépett a Magyar Írószövetségből. Kis csönd után Kalász Márton, a szövetség elnöke azt találta mondani Parti Nagy kilépő levelére reagálva (Kossuth rádió, február 1.), hogy itt "két szuverén ember nézeteinek ütközéséről van szó", valamint hogy nem hiszi, hogy a dolog begyűrűzne az írószövetségbe. Nem is, mert már benn volt. Amúgy ez volt az első, de rögvest eléggé feltűnő jele annak, hogy Kalász Márton nem képes "kezelni" a helyzetet, ebben az egyben volt következetes: nem is lett képes rá.
Ezután 25 magyar író megírta első levelét (február 6.): az írószövetség elnöksége lesz szíves egyértelműen elhatárolódni D. K. zsidózásától. Nem volt szíves: "az írószövetség nem gondolat- és véleményrendőrség." A "helyteleníti" szó szerepel ugyan a nyilatkozatban, így: "A Magyar Írószövetség elnöksége helyteleníti, hogy szándéka ellenére az elmúlt napokban ismét a politikai viták terébe került." (Miután most és a későbbiekben minden egyes írószövetségi megnyilatkozás tartalmazza azt a kitételt, miszerint az írószövetség amúgy nagy általánosságban távol tartja magát minden szélsőségtől, szükséges megjegyezni, hogy a kontextusra tekintettel ez a kísérőzene úgy fordul magyarra, hogy a konkrét ügyben nem és nem lesz elhatárolódás.)
Felpörögnek az események: Nádas Péter kilép (február 26.; konkrétan az írószövetségi reakció miatt), Görgey Gábor várna a választmány döntésére, de ő is kilép (március 2.); a választmány ülése előtt az írók újabb levelet írnak (február 27.), kifogásolván, hogy előző levelüket a kilépési ügyek közt kívánná tárgyalni a választmány, holott ők még nem léptek ki, és nem is akarnak (de már lóg a levegőben, mindenki tudja).
Ül a választmány
A választmány üléséről (március 2.) sok minden jelent meg a sajtóban, bár a résztvevők nemigen akartak nyilatkozni. A 74 választmányi tagból 54-en voltak jelen. A betegsége miatt távol maradó Balla D. Károly konkrét elhatárolódásra felszólító levelét nem olvasták föl, amiként nem beszéltek arról a jókora idézethalmazról sem, amely D. K. zsidózásait gyűjtötte csokorba (Tábor Ádám és Ungváry Rudolf összeállítása később megjelent az ÉS-ben, létrejöttét állítólag maga Kalász szorgalmazta, akinek nyilván némi munícióra lett volna szüksége ahhoz, hogy határozatra bírja a választmányt, melyben a gyávák, az óvatosak, a tétovák, a gyengék és D. K. hívei együtt összehasonlíthatatlanul többen vannak, mint, teszem azt, a Parti Nagyéi); az ülés ideges volt és ingerült, de például Jókai Anna és Lengyel Balázs is fölvetette, hogy D. K.-nak le kéne mondani a választmányi tagságáról (leváltani ugyanis nem lehet; azt csak a közgyűlés teheti meg). Mezey Katalin úgy vélte, hogy egészen konkrétan az antiszemitizmustól kéne elhatárolódni (ehhez a javaslathoz utána - mint az a bizonyos özönvíz - csatlakozott levélben Bodnár György), aztán hozzáfűzte azt is, hogy a keresztényüldözéstől is el kell határolódni, nyilván ezzel gondolván kiegyenlíteni a zsidózást - egyik sem történt meg, leszavazták vagy nem szavaztak róla. Kis-Pintér Imre, a Kortárs főszerkesztője kijelentette, hogy Döbrentei beszédében nem volt semmiféle antiszemita felhang, Kalász Márton az elnökség nevében közölte ugyanezt - ami némileg sajátos fénytörésbe helyezi az összes nyilatkozatot. Mezey Katalin szerint D. K. viszont megindultan számolt be arról, hogy erdélyi magyar falvakban járván az ortodoxia térhódítását tapasztalta; megjelennek a pópák, s ha van nekik néhány gyerekük, már zárják is be a magyar iskolát. És hát a pópák szakállasok - nem is arra volt gondolva itten. És nemhogy nem röhögött senki - röhögés, elszórt ugyan, egyesek szerint akkor volt, amikor Lengyel Balázs azt mondta, Nádas Péter azért jelentős író -, de azt sem mondták, hogy menj a fenébe. "Akkor még az Alternatív Kossuth-díj előtt voltunk", mondja az egyik jelenlévő, aki a szavazásnál tartózkodott, "nemigen mérték föl a várható következményeket. És hát voltunk néhányan, akik - már az őszi közgyűlésre tekintve - az alapgondokat vettük volna elő: azt, hogy a választmányba legalább 20-25 fiatalt be kell engedni végre, hogy az írószövetség nem találja a helyét, hogy a közben alakuló Irodalmi Kerekasztalnál milyen égető gondokról hogyan kellene tárgyalni. Döbrenteivel kapcsolatban voltak ugyan hörgések, de nyíltan senki nem állt mellé. Kalász viszont egyik lábáról a másikra állt, és csak az érdekelte, hogy az elnökség korábbi közleményét megszavazza-e a választmány, vagy sem." Lengyel Balázs ellenszavazata és három tartózkodás mellett végül megszavaztak egy igen gyatra és semmitmondó nyilatkozatot. A jelen lévő Polgár Ernő, valamint Kálnay Adél rögvest az ülés után kilépett a szövetségből, Balla D. Károly másnap, Csaplár Vilmos öt nap múlva. Újvidékről Végel László kemény és megrendítő levéllel távozik ugyanekkor (ez mintegy előrevetíti a később be is következett eseményeket: nyugatról és keletről számos határon túli író hagyta el a szövetséget). Március 10-én egy közös kilépőlevéllel pedig 84-en. A közös kilépőlevél a választmányi határozatot bírálja, a kilépők - kinek kevésbé, kinek többé árnyalta lépését a szövetség általános állapota, a hajdani forradalmi bástyától a gittegyletig - ettől sokalltak be.
Mezey Katalin egyértelműnek tartja az írószövetség reakcióját: "a 'mindkét szélsőség' mindenféle szélsőséges nézet (ezzel már a későbbi, március 22-i nyilatkozatra is utal - Cs. J.), mint amit kértek tőlük, többet mondtunk ki, mint Parti Nagy Lajos, aki >>aligkódolt antiszemitizmusról (többek közt ezt mondtam én - Cs. J.), hanem bűn: aki antiszemita, az náci gyilkos - ezzel a váddal pedig csínján kell bánni". Én D. K.-t antiszemitának, a náci gyilkost náci gyilkosnak gondolom, de a vitát itt abbahagytuk. Mezey Katalin - aki Kalász Márton betegsége miatt a választmány egyik tagjaként válaszolt a kérdéseimre - elmondta azt is, hogy rettenetes nagy bajnak tartja az immáron tömeges kilépést és azt, hogy a kilépők nem érik be a választmány "egyértelmű állásfoglalásával", lásd alább a későbbi nyilatkozatot. Kicsit vitatkozunk még arról, hogy vajon skandált-e a tömeg D. K. beszéde után "mocskos zsidó"-t vagy nem - egyikünk sem volt jelen; szerintem mindegy, szerinte nem. Szó kerül arra is, hogy az írószövetség a teljes anyagi ellehetetlenülés állapotában leledzik, mert hiába fizette ki nagyvonalúan két évvel ezelőtt Rockenbauer Zoltán az épület bérét tíz egész évre az önkormányzatnak, ha egyszer az egyéb támogatások - köztük a minisztérium által 24 szervezetnek szétosztott 40 millióból kapott 20 plusz 5 millió - nem elégségesek. Elmondja azt is, hogy a székház dugig teli van, "egy sufni sincs üresen", de az írószövetség (melynek lapjai is itt székelnek) bármely írószervezetnek bérleti díj nélkül adja oda, ha teheti, egyes alkalmakra. Tehát az írószövetségnek bőven megvan a maga baja, ez a D. K.-ügy végképp nem hiányzott, gondolom én; mert mi lesz, ha a kerekasztalnál a házat is be kéne dobni a közösbe?
A választmány legközelebb lapunk nyomdába adása után ülésezik. Nagy vihar várható, mert, mint az előző választmányon jelen lévő tartózkodó mondta, "az Alternatív Kossuth-díj után már nem lehet mellébeszélni, s ha most sem történik semmi, én is kilépek", ám hasonlóan vélekedik az egyik olyan választmányi tag is, aki az első ülésen nem volt jelen, viszont most elmegy. "Nemcsak a konkrét Döbrentei-ügy miatt, hanem azért is, mert az írószövetség sok egyéb mellett ezzel is azt deklarálja, hogy semmiben nem képes már megfelelni az írók elvárásának. Szétesett, túlélte magát."
Ezt a véleményt sokan osztják. A kilépők hosszú listájának nyilvánosságra kerülése után, mintegy logikusan, nevek tucatjait körözték különféle csoportos e-mailekben: miért nem lépett ki például Závada Pál (sosem volt a tagja), Réz Pál (csöndben, a nyilvánosság kizárásával kilépett), Bodor Ádám (kilépett) és mások. Békés Pál például Takács Ferenc nevét hiányolta a listáról: "Nos, én nagyon szívesen kilépnék az írószövetségből, csak ehhez először be kellene lépnem, ugyanis nem vagyok és soha sem voltam a tagja", feleli Takács; mások - például Kertész Imre, Lengyel Péter, Spiró György - megerősítik korábbi kilépésüket, Vámos Miklós pedig egy sok évvel ezelőtti kilépési szándékot perfektuál most.
Miközben csordogáltak a kilépőlevelek az írószövetségbe (köztük például Szabó Magdáé, aki nemcsak az egyik legnépszerűbb magyar író, hanem a szövetségben az egyik legtekintélyesebb is, ráadásul nemigen lehet nevéhez kapcsolni semmi [liberál]bolsi attitűdöt), Kalász "aljas rágalomról", "aljas kampányról" beszélt, meg arról, hogy az "írótársadalom nevében kikéri magának", hogy "egy csoport zsarolja a magyar kultúrát". E pillanatban tehát a kilépők egy "csoport" lettek, velük szemben az írótársadalom meg a magyar kultúra áll. A nyilatkozat végére (március 11.) odabiggyesztette még, hogy rengetegen jelezték, puszta szimpátiatüntetésből most fognak belépni; konkrét esetről ebből a körből nem hallottunk, bár egy jelentkezőről tudunk azért. "Lehet, hogy rászánom magam és belépek", írja Takács Ferenc Békés Pálnak, hogy aztán kiléphessen. "Az egyik ajánlóm lehetnél te, a másik meg a Döbrentei Kornél. Így tehetnénk egy lépést az Irodalmi Kerekasztal nyilatkozatában körvonalazott konszenzus irányába is. Ha jól értem, arra hívja fel a tagszervezetek írótagjait, hogy a zsidóellenes írótagok hagyjanak fel a zsidóellenességgel, a keresztényellenes írótagok pedig a keresztényellenességgel, vagy ha ez nem megy, akkor kölcsönösen szigeteljék el egymást." Ebben már ott van sokak kritikája az éppen hogy megszerveződött Irodalmi Kerekasztallal kapcsolatban is, de erről alább.
A "nyilvánosan ki nem lépők" közül Babarczy Eszter a Népszabadságban fensőbbséges fintorral ölti magára a finnyás értelmiségi pózát, aki nem keveredik a nyájjal, miközben jókorát csúsztat kilépő írótársai tettének értelmezésében: azok, mondja, az ő vérén valakit csináltak Döbrenteiből, aki viszont szerinte senki, tehát meg sem hallja, amit mond. Csakhogy a tömeges kilépés nem Döbrentei vacaksága, hanem egy magát mértékadónak tudni akaró testület teszetoszasága miatt következett be. Azok sem járnak jobban Babarczynál, akik maradtak: vagy megélnek abból, hogy tagjai a szövetségnek, vagy a kocsmaasztalnál búsonganak. Vathy Zsuzsa nem kilépő levele viszont érdekes, mert az ő véleménye épp a kilépések miatt fordult az ellenkezőjére: miközben a fő kérdést illetően egyetért a kilépőkkel, a körülöttük felhabzó túlzások - a népi irodalom durva leszólása, antiszemita bevádolása - miatt végül is marad.
Amiként maradt sok jó író és tisztességes ember is odabent, akik ettől nem váltak sem a többségében erősen jobboldali választmány erkölcsi vagy politikai támaszává, sem rossz emberré, még kevésbé olyanná, aki egyetértene D. K. antiszemita ömlenyeivel. Csak éppen nem akarnak csatlakozni a kilépőkhöz (esetleg még nem), mert vérmérsékletük mást diktál, vagy mert szemügyre véve a listát arra a következtetésre jutottak, hogy mindkét oldalon vannak rossz írók meg jók, rossz emberek meg jók, és a "nem lépni" gesztusa tán meg tudja őrizni a semlegesség látszatát. A maradásnak lehetnek személyes - nosztalgikus vagy egyéb - okai is. 'k lennének a "belgák", csak éppen az ügy - látható a sajtóban, a neten - úgy robbant szét a politikai al- és belvilágban, annyi szélsőséges mocsok fakadt föl a nyomában, hogy betakarja a "harmadik utat".
A választmány második nyilatkozata után (március 22.) - amely erről a kigyűrűzésről végképp nem látszik tudomást venni - még nehezebb belgának lenni, hiszen ez a nyilatkozat minden eddiginél roszszabb. A korábban semmitmondó, általános elhatárolódás ma már nem semmitmondó, hanem a D. K. megnyilatkozását hangsúlyosan nem elítélő gesztus; ráadásul olyan mondat is belecsúszott a szövegbe, amely ennél messzebb megy, és a "nincs véleményünk" - az adott körülmények között, a kilépők felszólításaival szemben - tarthatatlan pozícióját foglalja el: "A 2004. január 11-i tüntetésen részt vevő Döbrentei Kornél költő nem az írószövetség megbízásából mondta el beszédét, ennek megfelelően a nyilvánosság előtt maga viselte annak következményeit, az írószövetség vezetősége ezért nem kívánt viszonyulni ahhoz." Itt már nincs arról szó, hogy D. K., a szervezet vezető testületének a tagja (ne volna) antiszemita, és amit mondott (ne volna) rendkívüli módon veszélyes - itt arról van szó, hogy ha antiszemita és veszélyes, az írószövetségnek semmi köze hozzá, hisz nem ő kérte föl, hogy csúnyaságokat beszéljen.
Ráadásul itt van ez a röhejes Alternatív Kossuth-díj, ami elsősorban attól röhejes, aki kapta. A látszat szerint ráadásul azért, amit a Tilos előtt beszélt - de ha nem azért kapta, akkor meg annak ellenére.
Nyolc láb
Közben a véletlen szülte párhuzamosként zajlottak az Irodalmi Kerekasztal eseményei. Ebben az alkalmi társulásban nyolc írószervezet (a Magyar Írószövetségen kívül az Írók Szakszervezete, a Szépírók Társasága, a Fiatal Írók Szövetsége, a József Attila Kör, a Magyar Írók Egyesülete, a Független Magyar Írók Szövetsége és a Magyar PEN Club) első emberei ültek le a minisztérium képviselőivel tárgyalni arról, melyek az irodalmi céh legégetőbb gondjai, és hogyan kellene orvosolni őket. A nagy sikerűvé avanzsált filmtörvény nyomán érthető igények léptek föl a szerzői jogok rendezésétől a különféle promóciós lehetőségeken át a külföldi népszerűsítésig és a kiadói háttér megtámogatásáig - a "hatalom" pedig (mily baljóslatú!) késznek és készségesnek mutatkozik a tárgyalásokra, azaz kis pénzecske odacsúsztatására. A tárgyalásokra érdemben mindeddig nem került sor, mert momentán az a kérdés, hogy kikivel ül vagy nem ül egy asztalhoz; az alternatív kurátor Gyurkoviccsal (maga is alternatív díjazott), a maga mögött tudott asztalnyi írót erősen tömörítő szervezetével például sem a JAK-nak (nyilatkozat: március 10.), sem (talán) a Szépírók Társaságának nem akaródzik tárgyalgatni. Ráadásul - mondják többen - a Magyar Írószövetség vezetőségében vannak olyanok, akik más írószervezetnek is a vezetői, ezért még az esélyegyenlőség is csorbulna, a szavazatok meg halmozódnának egy oldalon. Szóval beállna a két pólus, nyilván.
A nyolclábú kerekasztal máris erősen billeg. Lábai megegyeztek, hogy nem traktálják a népet belviszályaikkal, és tojnak a nyilvánosságra (aminek egyik legerősebb eleme a litera.hu a neten). Baljós ez is. Még jó, hogy a klasszikus közmondást szerepekre osztva itt nem az irodalom ugat - ő a karaván.
Csáki Judit
Számokba írva
A Magyar Írószövetségnek a március 25-i nyilvántartás szerint 925 tagja van, ebből körülbelül 240-en nem Magyarországon élnek. A választmány 71 tagú, az ebből kikerülő elnökség pedig 9. Összesen 9 ember kap bért vagy bérjellegű juttatást: az elnök tiszteletdíja és a 3 főállású munkatárs bére bruttó 90 és 140 ezer között van, a 3 részmunkaidős bére 40-50 ezer forint.
Az épület bérleti díját az előző kormányzat 2012-ig kifizette az önkormányzatnak - kivéve az étteremét, amelyért az írószövetség fizet, az üzemeltető pedig az eszközhasználatért fizet a szövetségnek.
Az épületben "lakik" az írószövetség két lapja - pontosabban az egyik, a Magyar Napló már levált róla és kft. formában üzemel, a másik viszont, a Kortárs, változatlanul a szövetségé. Bérleti díjat és rezsit egyik sem fizet (kivéve a telefonszámlát), sőt: a könyvelésüket, a titkársági feladatok ellátását is a szövetségtől kapják. Van egy szobája a JAK-nak is (ugyanilyen kondíciók mellett), és heti néhány órára a Független Magyar Írók Szövetségének is.
Az írószövetség éves költségvetése körülbelül 40-45 millió forint. Ebből 1998 óta változatlan összeget, 20 milliót kapnak a minisztériumtól - rezsit és munkabért csak ebből lehet fizetni. (Tavaly - mint a cikkben is olvasható - kaptak ugyan még ötmilliót, egyszeri támogatást a miniszteri keretből.) Az írószövetségnek nincsen honlapja, a tagsággal való kapcsolattartásra nem használ e-mailt - viszont a havi postaköltsége legalább százezer forint.
A választmány határon túli tagjainak és másoknak az utaztatására tavaly kétmilliót kaptak az Illyés Közalapítványtól. A szövetség saját alapítványa, az Arany János Alapítvány - amelyik évkönyvet ad ki, díjakat, ösztöndíjakat és szociális segélyeket oszt - fő bevételi forrása az Artisjustól származik.
A cikkből kiolvasható: a minisztérium irodalmi, társadalmi szervezeteknek adott pénzének több mint a felét a Magyar Írószövetség kapja (és persze ez is kevés). ' a Bajza utcai székház hosszú távra kijelölt bérlője is.
