Magyar Narancs: Leköszönt a főigazgatói posztról, de csupán formálisan vonult nyugdíjba, hiszen új szerepkörében a tehetséggondozásért felelős vezető lesz. Arra koncentrál majd, ami a kevesek számára elérhető magániskolák legfőbb sajátossága a magyar társadalomban – vagyis az elit képzésére.
Horányi Gábor: Ha árnyalhatom ezt, számomra az elitizmus kicsit mást jelent. Inkább azt, hogy nem kell olyannak lenni, mint a többiek, lehet többre törekedni. Ez összefügg az én deviáns természetemmel is. Azaz, ha választhatok, mindig a járatlan utat keresem a kitaposott helyett. És bár a verseny jót tesz, húzza az embert, nem szabad olyan pályára engedni valakit, amely nem az övé, mindenkinek a megfelelő versenypályán kell futnia. A lényeg az, hogy megtaláljuk, miben erős valaki és azt fejlesszük, ne mondjuk azt, hogy ha tanári képességei vannak, akkor legyen fizikus. Az egyén önmagához képest jusson el oda, ahol a legjobb lehet, és ebben kell segíteni. Abban, hogy megtalálja ezt a területet. Nagyon fontosnak tartom, hogy segítsek a diákoknak kihozni önmagukból azt, amire egyedül nem lennének képesek.
MN: Ismeri ennek az ön által devianciának nevezett személyiségjegynek a gyökerét?
HG: Abban, hogy mindig inkább más utat választok, mint a többiek, benne lehet, hogy másodgenerációs holokauszt-túlélő vagyok. A holokausztnak van egy olyan primer üzenete a zsidóság felé, hogy az emberek manipulálhatók. Nagyon leegyszerűsítve: a németek megválasztották Hitlert – mert a diktátorokat általában megválasztják –, és ez azt jelenti, hogy megfelelő szólamokkal, most úgy mondanánk, egybites kommunikációval, rá lehet venni az embereket arra, hogy odaálljanak dolgok mellé, amelyeket nem értenek, és nem látják át a következményeket. A közösségben feloldódni jó, van ereje annak, amikor – szimbolikusan – együtt énekelsz a többiekkel, ugyanakkor kiszolgáltatottá is tesz, ami veszélyforrás. Ezért védjük annyira az identitásunkat, az autonómiánkat, mert azt gondoljuk, hogy ez az állandó önreflexió, a külön utasság megvéd minket attól, hogy manipuláljanak.
MN: A zsidó családoknak megvan a maguk holokauszttörténete, ami sok mindent megmagyaráz. Gyakran az identitás része ez; ön is azt mondja, ez befolyásolta azt, ahogyan az életét éli. De volt egy holokausztot megelőző világ is. Mi az ön családtörténete?
HG: A budapesti zsidóságnak két nagyon különböző rétege volt. Az egyik az értelmiségiek, ügyes vállalkozók csoportja – ezt ismerjük inkább –, a másik pedig a kiszolgáltatottak rétege, akik nehéz körülmények között éltek. Nekem mindkettőből jutott. Anyukám vonala a budai zsidó elithez tartozott. Dédapám a Küküllő utcában épített villát, majd a teniszpályája helyére bérházat. Anyai nagyapám, Kun Imre hangversenyrendező volt, a bajai Kohn családba született, és a húszas évektől egészen a hetvenes évek végéig aktív volt. Ő hívta Budapestre például Thomas Mannt, és neki köszönhetően ismerhettem Pablo Casalst gyerekként, aki jó barátja volt és a nagyszüleim lakásában vendégeskedett. Ahogyan Kodály Zoltán és sok más komolyzenei híresség is megfordult náluk, része volt mindez a gyerekkoromnak. Ezzel párhuzamosan az apai ág a legsötétebb gettóban, a Klauzál tér környékén, szörnyű körülmények között élt, 30 négyzetméteren laktak nyolcan.
MN: Honnan származhat a tanítás, a tudás átadásának vágya?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
