„Mindegy, csak csöpögjön a vér” – Benda László tévés újságíró

  • Simonyi Balázs
  • 2013. november 17.

Belpol

2011-ig majd' négy évtizeden át a Magyar Televízió külpolitikai riportere és szerkesztője volt, dolgozott a Magyar Rádióban, emlékezetes műsorok kötődnek a nevéhez (Panoráma, 30 perc alatt a Föld körül). Az ázsiai térség szakértője, a Narancs hajdani bedolgozója elgurult gyógyszerekről, afgán telefonkönyvekről, riporteri trükkökről, sorok közötti írásról.

magyarnarancs.hu: Megvolt már a kirúgásod utáni gyászmunka?

Benda László: Ha beleszagolsz az ottani levegőbe, nincs mit gyászolni. Sőt: kértek, dolgozzam vissza a tévébe, bár ezt nem vállalná büszkén, aki hívott. Talán rájöttek, hogy több szakembert küldtek el, mint amennyit kellett volna.

magyarnarancs.hu: Mibe hívtak vissza?

BL: Egy külpolitikai utódműsor külsős szerkesztésére, a Világ-képbe.

magyarnarancs.hu: Ez a te műsorod volt, nem?

BL: Ez nem. A név szellemes, csak egy kötőjelet módosítottak a Panoráma utáni műsorom (Világkép) címén. Időközben ezt is „szüneteltetik”. Anyagtakarékosság, a párhuzamosságok fölszámolása – ez volt az elmeszelésem jelszava. Erre nemrég megvették az On the spot évekkel korábbi, a Spektrumon már többször leadott részeit, méghozzá drágábban, mint a Panoráma adásonkénti büdzséje. Azzal nem törődik senki, hogy ezekben sok a hámozott lufi. Mint például Frei Tamásnál, aki otthagyta az operatőrét a parton, miközben ő menekült a drogkartell emberei elől.

magyarnarancs.hu: Egykoron sokaknak beégett a MTV-klipbe illő Panoráma főcíme. Mi volt a koncepció?

BL: Gém György találta ki, több mint harminc éve. A hír útja – ez volt az elgondolás. Szembeötlik, rohan a hír a metróban, alagútban, a szemen át, és eljut a fogyasztóhoz. Ma már nemigen jut el. Tönkretették a „közszolgai” televíziót, és a műsor is megszűnt.

false

magyarnarancs.hu: A rendszerváltás után a műsoraid megszűnéséig mennyire adaptálódtál az új tévés követelményekhez, a változó médiaviszonyokhoz?

BL: Muszáj volt színesebbé tenni, „sztorisítani” a dolgokat, hogy – akár a handlétévékben – két reklám közt kitöltsük a műsoridőt. Az egzotikum előtérbe került.  Ma már nincsenek nagy lélegzetű külföldi riportok. Most kisebbet lehet markolni, és azt izgalmasabban feldolgozni. Versenyfutás folyik a másodpercekért: előre megírt szöveg, arra utólag vágott snittek. Ez érződik is a képi világon és a téma feldolgozottságán. Bár akadnak jó ellenpéldák is. Nálam módszerbeli kérdés volt, hogy nem vágtam el egy hosszú snittet, ha „kifutott alóla” a narráció. Fontos volt az atmoszféra, a zörej, a kép. A legvégén írtam meg a szöveget, és olykor igyekeztem ellenpontozni, hogy legyen a szöveg és a film között feszültség.

magyarnarancs.hu: Miért szűntek meg a világjárós műsoraid?

BL: Annak idején Chrudinák Alajossal úgy találtuk ki a Panoráma profilját, hogy egy konfliktus mindkét oldalát bemutatjuk. Emiatt az alaptörekvés miatt sokat kellett utazni, megszállni, és forgatni. Csak egy példa: a szovjet jelenléttel kísért afganisztáni háború idején kiment Kalmár György Pakisztánba, én pedig vele egyidejűleg Afganisztánba. Megbeszéltük, hogy a határon találkozunk. Meglepetésemre nekem sikerült odajutni. Anyagi források híján egyre nehezebb lett így működni. Ez pénzigényes műfaj. Nem véletlen, hogy idehaza ma már nincsenek hasonló műsorok. Sehol.

magyarnarancs.hu: Az utóélet alapján nagyon vegyes társaság volt a Panoráma stábja, ha csak Chrudinákot, Szaniszló Ferencet vagy Sugár Andrást nézzük.

BL: Ne feledkezzünk meg Baló Györgyről, Wisinger Istvánról, vagy a szárnyaikat bontogató „ifjú titánokról”, Beszterczey Gábortól Szellő Istvánig... Simán együtt tudtunk dolgozni. Mint egy mikrokozmosz, leképeztük a társadalmat. Később nyilván radikálisan elváltak útjaink. Amikor a rendszerváltozás után ugyanúgy kérdeztem egy baloldali politikust, mint jobboldali elődjét, ő is csalódottan akart eltávozni, zakóján a mikrofonnal, mire mondtam, hogy arra még szükségünk lesz. Én vaskövetkezetességűnek hittem magam, ő meg úgy érezte, hogy a másik oldalról provokálom.

magyarnarancs.hu: Szaniszló Ferenc idei március 15-ei kitüntetése után visszaadtad a Táncsics-díjadat. Mikor beszéltél vele utoljára?

BL: Összefutottam vele az utolsó tíz évben párszor, véletlenül. Habókosnak ítélem, ahogy egyik korábbi főnöke jellemezte: elgurult a tablettája. Belenéztem frappáns című tévéműsorába (Világpanoráma): kesernyés mosollyal fogadtam, hogy minden mögött összeesküvés-elméletet sejt. Karakánabb fiú annál, hogy piaci elvárásoknak feleljen meg. Sajnos, ő ebben valóban hisz.

magyarnarancs.hu: Régen a szerkesztőségben voltak elvárások?

BL: Ha voltak is, ezért kellett a kettős beszéd, a dupla fenekű szövegelés. A belpolosokkal szemben ez nem annyira volt bizalmi állás, ők viszont folyton siránkoztak, hogy „bezzeg nálatok nem csörög a K-vonal”, magyarán az volt az érzékeny terület, a külpolitikában többnyire el lehetett menni a falig anélkül, hogy odakoccantanánk a fejünket.

magyarnarancs.hu: És „külpolosnak” lenni bizalmi állás volt?

BL: Ha arra gondolsz, hogy voltak „bizalmibbak”, biztos igazad van. De így van ez a világon mindenütt. Nyilván néhányan beszervezettek voltak, de az átvilágításoknál sem bukhattak meg. Mert nem a III/III-asoknál szolgáltak – a fogalmat is csak a rendszerváltozás után ismertem meg –, hanem, gyanítom, a hírszerzésnél vagy a külső elhárításnál.

magyarnarancs.hu: Volt verseny egy külpolos újságírói állásért? Hálóval kellett fogni az alkalmas jelölteket, vagy sorban álltak?

BL: Súlyos feltételek voltak. Aki akkoriban bekerült, az vagy a közgáz nemzetközi szakán végzett, ilyen vagyok én is, vagy a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, mint például Szaniszló vagy Chrudinák is, de utóbbi végül arab szakos bölcsészdiplomát szerzett. Volt kommunikációs gyakorlottságunk, nyelvi kompetenciánk, több nyelven boldogultunk. Ezek és a viszonylagos objektivitás, no meg a világlátás miatt is presztízsállásnak számított. Sokszor éreztem úgy a szerkesztőségekben, hogy külpolosnak lenni kiváltságos, de ez a sportosoknak is megadatott, kicsit könnyebb műfajban. Megvolt a privilégiumunk, hogy utazhattunk. Akkoriban természetes volt, hogy számtalan külföldi lap járt nekünk, szélesebb palettáról tájékozódhattunk, nem kellett az aznapi pravdákkal beérnünk.

magyarnarancs.hu: Személyes érdeklődésből lobbiztál egy kiküldetésért, vagy voltak kötelező körök is? Bármi átment, ami benneteket érdekelt?

BL: Voltak kipipálósak is, akik a mennyiségre hajtottak. De általában érdemi alapon vitattuk meg, hogy hova és miért megyünk. Mint minden külpolszerkesztőségben, a világ nálunk is fel volt osztva, szakterület szerint. Ami az én eredeti választásomat illeti: a szocialista világról volt egy hozsannázási kényszer, a nyugati világról viszont az volt a nézet, hogy „rothadt a kapitalizmus”. Ma már röhögünk rajta. A harmadik világban sokkal egyszerűbb volt tárgyilagosnak maradni. Voltak nálam jobb spanyolosak, hanyagoltam tehát Latin-Amerikát, a Közel-Keletre sokan eljutottak, én meg egyre jobban beleszerettem az ázsiai térségbe, amely máig egyre fontosabb. Formális határt Irán és Afganisztán környékén vontunk: addig Chrudinák felségterülete volt, onnan én jártam a világot.

magyarnarancs.hu: Hány nyelven nem lehet eladni?

BL: Hét nyelven biztos csináltam interjút. Angol, német és orosz nyelvből felsőfokúm van, franciából középfokon tudok, a gimnáziumban latinos voltam, spanyolból, olaszból és portugálból is ragadt rám. Ma is minden napomat úgy kezdem, hogy vagy negyven újságba belelapozok az interneten, szelektálok, és később alaposan elolvasom őket. Vagyok olyan balfék, hogy úgy olvasok, hogy „a kutyafáját, megint új elnöke van Ecuadornak, vagy bukott a thai kormány”. Ilyenkor azt érzem, hogy elvesztettem pár régi ismerőst.

magyarnarancs.hu: A noteszodat is naprakészen felülírod?

BL: Ebben kevésbé vagyok precíz. De az afgán telefonkönyvemet sokszor kellett korrigálni. Ahányszor újra mentem, satíroztam: ez meghalt, őt kivégezték, az illegalitásba ment, ez disszidált, az eltűnt. De ha valakinek most azonnal kellene egy ázsiai országban három kontakt, tudnék adni. Az első munkahelyemről mentem nyugdíjba, majd’ négy évtizedig jártam ezt a térséget, és volt időm kapcsolatokat építeni hétköznapi szinteken. Annak idején betoltam a Panorámát az InterMagba, ami egy nemzetközi politikaimagazin-szövetség volt, benne az amerikai 60 Minutes, a BBC Panorama, számos híres műsor. Nekünk is volt renoménk, a riportjainkat átvették, leadták, fesztiválokat nyertünk. Ha mi kimentünk valahova, akkor nemcsak a protokoll-látogatás követése volt a feladatunk, hanem csináltunk saját anyagokat a Panorámának, a Világképnek, Politúrnak. Ha egy kormányfőt kísértünk, majdhogynem automatizmus volt, hogy a partnere ad nekünk interjút. És ne feledjük, a világ megosztott volt: sokszor előnyt jelentett, hogy bár akkoriban nem juthattam be Dél-Koreába, viszont mehettem Észak-Koreába. Háromszor is.

magyarnarancs.hu: Ahonnan ugyanannyiszor ki is tiltottak.

BL: Legutoljára véglegesen. Amikor később megkértem egy segélyszervezetet, hogy ha legközelebb mennek, vigyenek engem is, mondták, hogy nem fog menni. Két feltételük volt az északiaknak: „A tudósító nem lehet amerikai, és nem lehet a Benda.” A diktatúrák hiúk, nem viselik jól a kritikát. Romániában 1979-ben készítettem egy olyan riportot, aminek az idézőjeles „rossz híre” eljutott Kádárig és Ceauşescuig, és az itteni nagykövet súgta meg, hogy még turistaként is kíméljem magam országuk látogatásától. A határállomáson az őrbódéban ott lógott egy feketelista a nevemmel, és egyszer pár órára leállt a határforgalom is, amikor a nagybátyám, Benda Kálmán át akart kelni: „jó nevű” történész volt.

magyarnarancs.hu: Hogy alakult ki a képi-szövegi ellenpontozáson alapuló stílusod?

BL: Olyan éra volt, hogy az volt a jelszavunk: „Mi megtanultunk a sorok között írni, ti tudjatok a sorok közt olvasni.” Szántszándékkal voltak odamondogatósak az adások, nem véletlenül kapták föl a fejüket a népek egy-egy riport után. A szegény vietnami házában kértem a házigazdát, hogy „vezessen körül”. Egy szoba, 12 négyzetméter. Vagy egy észak-koreai összkomfortos lakásban az volt a felütésem, hogy „minden díszlet a helyén van”. Ott volt a Nagy Vezér és a Kedves Vezető képe a falon, a szekrényen még a tévé frissen nyitott doboza. Egy skanzenbe csöppentünk, mihelyst kitettük a lábunkat, már csomagolták és vitték tovább.

magyarnarancs.hu: Cenzúráztak is?

BL: Az öncenzúra érája volt, szinte mindig mi magunk voltunk az utolsó döntnökök. Egy kivétel volt. A romániai filmemet vette át két központi bizottsági tag, kedvenc tévéelnököm, Nagy Richárd és Berecz János. A téma kirívó érzékenysége miatt megnézték. Az egyik kinti nyilatkozó „kendőzetlen proletár őszinteséggel” elmondta, mennyire szar a helyzet, és végül csak a riport ebből eredeztetett címét („Önelégültség nélkül”) kellett módosítani. Bosszúból azt az agitprop címet adtam neki, hogy „Munkalátogatáson Romániában”. Ügyeskedtünk. Az egyik észak-koreai anyagomhoz a kiutazás előtt szógyűjtésbe kezdtem, hogy az ötvenes évek légkörét meg tudjam a narrációban teremteni. Például „helyszíni útmutatás” meg „melegcsákányváltás”. Az alámondáshoz előszedtem Bán Gyuri bácsit, aki Filmhíradó-bemondó volt, és ő hozta is azt a világot, veretes hangsúlyozásával.

magyarnarancs.hu: Mennyire voltál nyomulós, hogy meglegyen egy jó anyag?

BL: A feleségem szerint itthon engem az első portás kirúg. De egy külföldi melón kellett a rámenősség. Muszáj kihasználni azt a tíz métert, amíg egy kézfogás után elindulnak a nagykutyák a tárgyalóba: kilépni, megelőzni, odavetni pár szót olyan nyelven, hogy legalább megálljon. Akkor már félig nyertél. Persze volt, hogy elmentek mellettem. Az egész egy nagy feszes várakozás és rohanás: ha ott maradsz egy esetleges interjúért, akkor a következő programra már nem érsz oda. Ha lemaradtál, meg kell szervezni újra a jattolást. És ha leszakadsz a konvojról, akkor véged. Ugyanakkor segítettük is egymás munkáját, megvolt a respekt egymás iránt. Volt, hogy átintegettem a magyar féllel tárgyaló külföldinek, hogy utána ugye nyilatkozik nekem. Nem hiszem, hogy bármelyik politikus bírálná a ténykedésem, mert nekem érdekemben állt a hosszú távú bizalom kiépítése.

magyarnarancs.hu: Volt, hogy eleged volt az egészből?

BL: Dehogy. Bár sokszor küzdöttünk a mostoha viszonyokkal, sokat kellett nélkülözni, nem volt mobiltelefon, problémásabb volt az előkészítés, a terepmunka, meg a közlekedés is. Nehezen tervezhető ez a műfaj, sok szervezést, de rögtönzést is igényel. A legfontosabb a helyismeret. Egyszer Afganisztánban direkt a Hotel Kabulban kértem szállást, a lepukkant belváros közepén, míg a többi külföldi újságíró a külvárosban, egy elegáns szállóban. Mindenről lemaradtak. Minket meg kézről kézre adtak. Néhol a fél életed autóban töltöd. A repülést is megszokta az ember. Bár egyszer Dzsalálábádból több ember akart elmenekülni, mint ahány hely volt a helikopteren. Amikor a cuccainkkal végre feljutottunk, látom, ki van lyuggatva a helikopter háta a találatoktól. Nem volt felhőtlen az örömöm. Aztán csak köröztünk fölfelé a felhők között, spirál alakban, hogy olyan magasságra jussunk, ahová a Stingerek (föld-levegő rakéták – S. B.) már nem érnek el. Épségben Kabulba értünk.

magyarnarancs.hu: Szerinted ma vagy régebben volt nagyobb a kamerafrász?

BL: Frász legföljebb itthon, a túlspilázott politikum miatt van. Félnek megnyilatkozni az emberek. Egy kulturált demokráciában nincsenek ilyen előítéletek. Idehaza alapkérdésként merül fel, hogy kinek és miért dolgozol, milyen előítéleted van, hogyan közelítesz. De az észak-koreai utca emberét sem lehet megszólítani, neki tilos külföldivel kapcsolatba lépni. Amikor tolmáccsal dolgoztunk ott, éreztem, hogy eltorzítják a kérdéseimet. Például a „Milyen gondokkal kell mostanában szembenézni?” helyett azt kérdezte a kijelölt civiltől, hogy „Ugye most már nincsenek is különösebb gondok?”. Ilyenkor a tolmácsot is alászinkronizáltuk, hogy a nézők érezzék a tudatos ferdítést.

magyarnarancs.hu: Hova mennél most forgatni?

BL: Oda, amihez a legjobban értek, ahol zajlanak az események. A Távol-Kelet folyamatosan kínálja a sztorikat. Kína, Indokína gazdasága, vagy Afganisztánban a jövő évben esedékes csapatkivonás örök téma, ott semmi sem jut nyugvópontra. Évek óta nem láttam onnan érdemleges riportot.

magyarnarancs.hu: Milyen lett volna a Magyar Rádió, ha 2005-ben nyersz az elnöki pályázatán? Sok minőségi pályázó, sok nagy név adott be anyagot.

BL: Erre nem szívesen emlékszem, nem volt életem sikeres vállalkozása, politikai motivációk működtek közre. A rádió volt az egyetlen médium, ahol reményt láttam arra, hogy ott még csinálhat valamit az ember, egyszerűbb műfaj a tévénél. Székházügy, kemény leépítések – ezek lettek volna terítéken, ha nyerek. Csakhogy a politikai küldöttek szemében túlságosan szuverénnek bizonyultam. Végül felükerekedett bennem a szakma: inkább maradok középszerű riporter, mintsem rossz főnök. A nyertes végül üzletileg sikeres rádiót csinált, én meg tárgyszerű, a dolgok minden oldalát bemutató, tartalmi adókat csináltam volna. Manapság kevés ilyet látok. Egy kezemen meg tudom számolni az olyan médiumokat, amiknek a hírszolgálata objektív, célirányos, és nem torzít. Ezeket nem a közszolgálatban kell keresni.

magyarnarancs.hu: Mit csinálsz mostanában? Parlagon heversz?

BL: Bosszankodom, mert egy ilyen kicsi, a világgazdaságnak „kitett” országban a sajtónak sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítania a külvilág történéseire. Lapozz bele akár az osztrák vagy svájci lapokba! Mindezt mostanában a korábban ismeretlen belpolitikai perpatvarokkal és álvitákkal meg bulvárbalgaságokkal pótolnák. Amúgy kényszernyugger vagyok. A Magyar Televízió jóvoltából több szabadidőm van, ugye. Nem nagyon használnak ki, nagy netportáloknak sem kell a szakértelmem. Nem is próbálkoztam elhelyezkedéssel. Beláttam, hogy a placc és a felület beszűkült, a kereskedelmi tévékben nincs igazi külpol adás, ami van, az teli van „emberi történetekkel”, vagy kétfejű kecskékről és háromszoros anyagyilkosokról szóló magazinbetétekkel. Mindegy, csak csöpögjön a vér a képernyő alján. Ezekre megvannak a saját embereik, nem az én világom. Én nem vagyok „tévés személyiség”, sztárvendég, maradnék kíváncsi világlátó. A blogoláshoz béna vagyok. Néha lektorálok egy könyvet, egy maszek turistamozihoz szakértősködöm. Tanítottam egy ideig a legmagasabb presztízsű főiskolán, de azt most szüneteltetem. Mert mindenkit fölvesznek, súlyos pénzekért, így amikor beléptem a terembe, a sötétség köszöntött rám. Hiába meséltem: száz országban jártam, évtizedekig „forogtam”, nem érdekelte őket. Előadásokat tartok, baráti csoportokat idegenvezetek általam jól ismert térségekbe, cikkeket írok szívemhez közel álló lapokba, változatlan lelkesedéssel. Valaha, borúsnak tetsző szebb időkben, a MaNcsban is letettem a névjegyem.

magyarnarancs.hu: Nem vagy besózva?

BL: Csak annyira, hogy dolgozom a könyvszerűségeimen, de arra sajna nincs piac, hogy én mit bölcselek Koreáról vagy éppen Kínáról. Tárgyaltam egy kiadóval, mondtam, hogy a félkész könyveimbe odavágó fotókat kellene tenni, mire elájult, hogy attól ez marha drága lesz. Hagytuk is.

magyarnarancs.hu: Miért nem próbálkozol visszakerülni?

BL: Mert ez a műfaj nem létezik. Önmagában is sokba kerül. Én is drága vagyok. Szerencsére!

Neked ajánljuk