Magyar Narancs: Ibolya Tibor fővárosi főügyész két hónappal ezelőtt arról beszélt, hogy a Quaestor-ügyben világszínvonalú és nagyon gyors nyomozás történt. A Fővárosi Törvényszék ezzel szemben arra panaszkodott, hogy hiányos a vádirat, és kiegészítésre szólította föl a Fővárosi Főügyészséget. Akkor most melyiküknek van igaza?
Hack Péter: A büntetőeljárási törvény szerint a bíróság szava a meghatározó: ha a benyújtott vádiratot hiányosnak találja, akkor hiánypótlást kérhet, ez ellen pedig a hatályos törvény szerint nincs helye fellebbezésnek. Ilyenkor két lehetősége van az ügyészségnek: vagy pótolja a hiányokat, és akkor ennek megfelelően folytatódik az eljárás, vagy vállalja azt a kockázatot, hogy a bíróság már a tárgyalás előkészítésének szakaszában megszünteti az eljárást azon az alapon, hogy a vád nem felel meg a törvényi előírásoknak. A bíróság azt mondja, hogy az ügyészség ráömlesztett több mint százezer oldalnyi dokumentumot és hatmillió fájlt anélkül, hogy világossá tette volna, ezek közül mi az, ami valamit is bizonyít. Ha ezt a bíróságnak kell most végigelemezni, akkor esélytelen, hogy észszerű időn belül véget érjen a tárgyalás. Normális esetben, amíg az ügyészség nyomoz, rá lehet állítani az ügyre egy 15-20 fős nyomozói csoportot, hogy az egyes tényállásokat tárja fel, a bíró viszont egyedül van – esetleg egy öttagú tanácsban lehetőség van arra, hogy két hivatásos bíró foglalkozzon az üggyel, de ennél nem több. Tehát minden észszerű érv amellett szól, hogy ezt a rengeteg adatot nem a bíróságnak kellene feldolgoznia.
| ||
MN: Az ügyészség azzal védekezik, hogy egy 2014. január elsejei törvénymódosítás óta már nem kötelező tartalmaznia a vádiratnak, hogy az egyes bizonyítékok minek a bizonyítására szolgálnak.
HP: Ez nem igaz. Egy ilyen törvénymódosítás a józan észt nem helyezi hatályon kívül.
A vádiratból igenis ki kell derülnie, hogy milyen tények alapján, kit és mivel vádol az ügyészség – és a vádat milyen bizonyítékokkal támasztja alá. Az lehetetlen, hogy egy ügyben, amelyben van hat vádlott és 120 tanú, az ügyészség nem jelöli meg, hogy melyik tanú melyik vádlott melyik cselekményére vonatkozóan fog vallomást tenni. A hírek szerint ebben az esetben az ügyész azt jelezte, hogy ezeket majd menet közben fogja megmondani. Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné teszi a bírósági tárgyalást. Lehet, hogy a teljesen formális szempontoknak megfelel, amit az ügyészség csinál, de semmiképpen nem nevezhető jóhiszeműnek – és nem a tárgyalás sikeres kimenetelét biztosítja. Ez egyébként egy régen meglévő problémához vezet minket: sikerült ugyanis létrehozni egy olyan rendszert, amelyben senki semmilyen módon nem tudja felelősségre vonni az ügyészséget. 2002-ben már nagyobb vita alakult ki ekörül, amikor a büntetőeljárási törvény módosításánál felmerült, hogy a szövegbe belekerüljön-e a „törvényes vád” fogalma. Ez arról szólt, hogy a bíróságok sokszor nem jöttek rá a vádiratból, hogy kivel szemben, milyen tények alapján, milyen bűncselekmény miatt emelnek vádat. Ezért kérték, hogy kerüljön be a törvénybe: ha nem törvényes a vád, akkor azt a bíróság megszüntethesse. Ez korábban nem így volt. Akkoriban a helyi bíróságok előtt folyó ügyek döntő többségében nem is kellett az ügyésznek részt vennie a bírósági tárgyaláson. Gyakorlatilag az ügyész beküldte a vádiratot, aztán a bírónak kellett megküzdenie vele. Ha nem sikerült, az a bíró statisztikáját rontotta, az ügyésznek semmi baja nem lett belőle. Ez a mentalitás azóta is erősen jelen van az ügyészségen. Úgy tűnik, most a Quaestor-ügyben rá is fog játszani erre az ügyészség, és széttárja a kezét, ugyanúgy, ahogy korábban a vörösiszap-ügyben.
MN: Ezek a problémák meddig vezethetők vissza?
HP: Az ötvenes évekig. Az új szocialista ügyészségi logika arról szólt, hogy az ügyész az állam büntetőigényének az érvényesítője, a nyomozás és a tárgyalás során is jelen van, és ő képviseli a szocialista törvényességet. Ez azt is jelentette, hogy az ügyésznek hivatalból mindig igaza van, hiszen nincs olyan intézmény, amely a tevékenységét ellenőrizhetné. Még a bíróság sem rendbírságolhatja az ügyészt, ha valami rosszat csinál. Az, hogy az ügyészségen belül kinek a munkáját hogyan értékeli a felettese, nem jut el a külvilághoz. Senki nem tudja, hogy felelősségre vonják-e például azt az ügyészt, aki egy ügyben objektíve rosszul jár el. A nyolc halálesettel járó móri bankrablás ügyében első fokon ártatlanokat ítéltek börtönre. Mindenki tudja a szakmában, hogy ki volt az a bíró, aki első fokon meghozta a bűnösséget megállapító ítéletet – most őt terheli a felelősség. Azt meg elfelejtik, hogy az ügyet az első pillanattól fokozott ügyészi felügyelet mellett vitték, és hogy egy ügyész gondolta úgy rögtön az elején, hogy Hajdú László és Kaiser Ede voltak a tettesek, ő emelt vádat, ő kérte a perbeszédben a bűnösségük megállapítását. Ez azért nem ismert szélesebb körben, mert nincs jelen a nyilvánosság előtt az ügyészi felelősség intézménye. Emellett korábban nem látott mértékben nőttek az ügyészség rendelkezésére álló források, akárcsak az ügyészség állománya, az ügyészek pedig egyre több szívességet tesznek a kormánynak. Sorra kiderül például, hogy az elmúlt évek fontos büntető-igazságszolgáltatási törvényjavaslatait az ügyészségen készítették elő. Az Alkotmánybíróság által érdemben megsemmisített, úgynevezett kiemelt jelentőségű ügyek eljárását is az ügyészségnek szokás tulajdonítani.
MN: Két éve Varga László szocialista országgyűlési képviselő azt vetette Polt Péter legfőbb ügyész szemére, hogy ha ellenzéki képviselő jelent fel kormánypártit, akkor az üggyel nem foglalkoznak, fordított esetben viszont az ügyészek rávetik magukat az ügyre. Lehet-e azt mondani, hogy az ügyészségek politikai befolyás alatt vannak Magyarországon?
HP: Abszolút lehet. Bár a törvényalkotók deklarálták, hogy politikailag független ügyészséget hoznak létre, ez valójában csak a látszat. Az ügyészség mostani közjogi rendszerét 2010-et követően alakították ki, és hangoztatták, hogy figyelembe vették a Velencei Bizottság, azaz az Európai Tanács jogi tanácsadó testülete által elfogadott általános érvényű dokumentumot a bírósági függetlenségről és az ügyészség helyzetéről. Ez számos jó gyakorlatot felsorol, például hogy jobb a független ügyészség, mint a kormány alá rendelt, és jobb, ha a legfőbb ügyészt minősített többséggel választják meg, így biztosítva a politikai konszenzust. A magyar kormány annak rendje és módja szerint meg is változtatta a hatályos törvényt, hogy ne egyszerű, hanem minősített többséggel válasszák meg a legfőbb ügyészt – csak hát az aránytalan választási rendszerből létrejött kétharmad miatt a minősített többség nem jelentett politikai konszenzust is. És az se volt garanciája a főügyész függetlenségének, hogy az akkori köztársasági elnök, a Fidesz-hű Schmitt Pál jelölte. Schmitt azt a személyt javasolta, akit elődje, Sólyom László 2006-ban nem akart még egyszer jelölni, mert kétségei voltak vele szemben. Ha pedig arra utaló jelet keresünk, hogy Polt Péter közel áll-e a Fideszhez, elég csak beírni a nevét a Google képkeresőbe, hogy lássunk pár példát arra, mely kormánypárti vagy kormányközeli politikusokkal szokott együtt mutatkozni éttermekben vagy stadionokban. Más jogi kultúrákban ez komolyan felvetné az összeférhetetlenség kérdését. Mint ahogy a Quaestor és az MNB-alapítványok ügyében is felmerül, hogy a főügyész ilyen vagy olyan módon érintett lehet.
MN: Visszatérve a Quaestor-ügyre: mit tud elérni az ügyészség azzal, ha május végéig nem nyújtják be a hiánypótlást?
HP: Egyfelől azt, hogy a bíróság megszünteti az eljárást. Az, hogy Tarsoly Csaba Quaestor-vezérnek milyenek a politikai kapcsolatai és kikkel van jóban, egy normális tárgyaláson biztos, hogy kiderülne. Ha viszont a hónap végén formai okból megszüntetik ellene az eljárást, akkor szabadlábra helyezik – ami sok politikai szereplőnek nem lenne ellenére. Ráadásul könnyen kialakulhat egy hasonló helyzet, mint a K&H-ügyben, ahol 13 év elteltével még csak a megismételt elsőfokú tárgyaláson vagyunk túl. Felteszem, vannak olyanok, akik azt szeretnék, ha a Quaestor-ügyben is csak tíz év múlva, vagy még később születne egy enyhe büntetés.
MN: 2010 után több politikai ízű per is évekig húzódott, és ez alatt homlokegyenest ellentétes döntéseket hozott az első- és másodfokú bíróság vagy épp a Kúria. Ilyen volt Molnár Gyula egykori újbudai polgármester hivatali visszaéléssel kapcsolatos ügye vagy Juhász Ferenc volt honvédelmi miniszter hűtlen kezelési ügye. Dávid Ibolya egykori MDF-elnök és párttársa, Herényi Károly felmentő ítéletét másodfokon megsemmisítették, az újratárgyalt UD Zrt.-ügyben végül megrovást kaptak. Mi lehetett az oka annak, hogy a bíróságok képtelenek voltak rutinszerűen lefolytatni ezeket a tárgyalásokat?
HP: Függetlenül az említett perektől, sokféle oka lehet annak, hogy első- és másodfokon a bíróság eltérően ítél meg egy-egy ügyet. Ez része a rendszernek, a jog nem matematika, hogy akárhányszor összeadjuk az elemeit, mindig ugyanaz az eredmény jöjjön ki. Egyáltalán nem biztos, hogy ha ugyanazt az ügyet tíz bíró párhuzamosan tárgyalja, mind ugyanazzal a következtetéssel zárná le. Az ügyek 99 százalékában megvan rá az esély, hogy ugyanarra jutnak, de mindig ott az az egy százalék. A jog konstrukciója erre azt mondja, hogy a később eljáró, azaz a hierarchiában feljebb lévő bíróságnak és az ottani tapasztaltabb, már sokat bizonyított bírónak van igaza – még ha ez ismeretelméletileg nem feltétlenül állja is meg helyét.
MN: A bíróságokat mennyire látja még függetlennek?
HP: Magyarországon ma már szinte megszűnt a kormányzati hatalom minden érdemi kontrollja. Az alaptörvény szerint független intézmények élére kifejezetten a Fideszhez kötődő káderek kerülnek, sokan úgy, hogy közvetlenül a parlamenti képviselői helyről ülnek át. Az alkotmánybíróvá válás szabályai között szerepel, hogy közhivatalnokból nem lehet alkotmánybíró, csak öt évvel a köztisztviselői jogviszony megszűnte után – de az nincs benne, hogy országgyűlési képviselőből nem lehet alkotmánybíró. Így tudták Fideszhez hű emberekkel feltölteni az Alkotmánybíróságot, és ma már, ha az alkotmánnyal összhangban lévő döntést hoz az Alkotmánybíróság, az úgy jelenik meg a lapokban, mint váratlan fordulat. Értek ezalatt olyan ritka alkalmakat, mint az MNB-ügy, ahol kimondták, hogy az MNB-alapítványok által kezelt pénz bizony közpénz marad. Hasonlókat lehet mondani a számvevőszékről és az állampolgári jogok biztosáról is – ezekről a helyekről gyakorlatilag mindenkit kiszorítottak, aki nem lojális a Fideszhez. Csupán a bíróságokkal nem tudták ezt még teljes egészében megtenni. Bár megjegyzem, két lényeges offenzívával itt is megkísérelték. Az egyik a mindenféle nemzetközi normát durván sértő bírói nyugdíjkorhatár-csökkentés volt, amikor gyakorlatilag lefejezték a bírói vezető réteget. A másik lépés pedig az Országos Igazságszolgáltatási Tanács helyén az Országos Bírói Hivatal (OBH) felállítása, amelynek élére a Fidesztől nem olyan távol álló, egyszemélyi vezetőt neveztek ki. (Handó Tünde személyében – a szerk.) Az, hogy a bíróságok nem úgy működnek, ahogy az Alkotmánybíróság, amely ma már az esetek 90 százalékában a kormány érdekeinek megfelelő döntést hoz, mindössze annak köszönhető, hogy a változás nem egyik pillanatról a másikra megy át a rendszeren.
MN: Maguk a bírók mennyire tartják fontosnak, hogy ne függjenek a kormányzattól?
HP: A magyar bírói kar eléggé összetett. Az ötven feletti bírók jelentős része még a szocialista rendszerben lett az, és az akkori vezetőktől tanulta a szakmát. A 70-es, 80-as években ugyan nem voltak a bírók olyan szintű kiszolgálói a rendszernek, mint az azt megelőző évtizedekben, de ettől még a bírói, vezetői pozíciók pártkádereknek voltak fenntartva. Ahhoz, hogy valaki egy járásbíróságon elnök legyen, a helyi pártbizottság egyetértésére volt szüksége, ahhoz pedig, hogy megyei bíróságon vezető pozíciója legyen, a megyei pártbizottságé kellett. 1989-ben megjelent egy monográfia a bírói függetlenségről, és ebben a szerző még azt írja, az a legnagyobb probléma a bíróságokkal, hogy azonos szintű pártbizottság gyakorolja ezt a káderhatásköri jogkört, és sokkal jobb lenne, ha ezt eggyel magasabb szintű pártbizottság tenné. Még ekkor is teljesen elfogadott volt tehát az a nézet, hogy ahhoz, hogy sikeres bíró legyek, jóban kell lennem a hatalommal. Erre a bírói karra – amely egyébként akkoriban társadalmi státusában és anyagi megbecsültségében sem nagyon volt felette a pedagógusoknak – szakadt rá a rendszerváltás idején a közbizalom, és az olyan fontos feladatok ellátása, mint a pártok és a civil szervezetek bejegyzése, az alapítványok meg a választási kérdések felügyelete. A 90-es években a Balsai István-féle igazságügyi minisztérium a vezetői állásokra megint csak politikai szempontok alapján keresett embereket, sokszor szembemenve azzal, amit a bírói kar akart. Ez pedig azt jelentette, hogy továbbra is maradt az a tudat, hogy bizonyos elvárásoknak meg kell felelni. Persze voltak pozitív fejlemények is ebben az időszakban: Balsaiék alatt például fizetésemelést kaptak a bírók, ami csökkentette a kiszolgáltatottságukat, 1998-ban pedig felállt az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, amely kifejezetten a függetlenséget akarta hangsúlyozni, hogy ne csak a kapcsolatok legyenek a bírói előmenetel feltételei.
MN: Ennek hatásait lehet ma érezni?
HP: Ma az a baj, hogy a bíróknál nincsen teljesítménybérezés, így ahhoz, hogy valaki többet keressen, feljebb kell lépnie a hierarchiában – ehhez viszont pályázni kell, a pályázatok elbírálása pedig az OBH elnökén múlik. Ha az OBH elnökének nem tetszik az, aki a pályázati pontszámok alapján legelöl van a rangsorban, akkor kinevezheti a másodikat vagy a harmadikat. Ha egyik se tetszik neki, akkor pedig érvénytelenítheti a pályázatot. Ez a tudat arra sarkallhat sok bírót, hogy a kormányzat kegyeit keresse.
MN: De mi van akkor, ha valaki a Kúria bírójaként már a csúcson van? Van-e a csúcson nagyobb bírói szabadság? Vagy csak véletlen, hogy a Kúria egy független intézményhez méltóan megváltoztatta a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) döntését, és az MSZP-s Nyakó István kérdését hitelesítette? Vagy kimondta, hogy nem veszíti el közvagyon jellegét az MNB pénze, és Matolcsy Györgyéknek ki kell adniuk az Eiffel Palace értékbecslését?
HP: Ez attól függ, hogy melyik bíró vesz részt az adott tanácsban. A Kúriának volt az elmúlt hónapokban pár igazán elképesztő döntése is, ilyen az olimpiával kapcsolatos népszavazás elutasítása, és a menekültkvótákról szóló népszavazás engedélyezése. Utóbbi számomra felfoghatatlan, hiszen országos népszavazást csak az Országgyűlés feladat- és hatáskörébe tartozó kérdésről lehet elrendelni. Ha ez átment, akkor ennyi erővel arról is lehetne népszavazást kiírni, hogy akarjuk-e, hogy a magyar válogatott megnyerje az Európa-bajnokságot. Általánosságban viszont azt gondolom, hogy az ügyészséggel szemben – ahol a főügyésztől való függőség miatt homogénebb akarat tud érvényesülni – a bíróságok rendszere kevésbé hierarchikus, így az egyes bírók nem függnek a feletteseiktől. Jelenleg a bíróságokon még mindig sokan vannak, akik ezt a független ethoszt fontosnak tartják, hiszen emiatt mentek bírónak, és közülük jó páran eljutottak a Kúriáig is, ahol a tevékenységükben érvényesül a szakmaiság és a bírói függetlenség. De a Kúrián is vannak olyan bírók, akiknek fontos a szakmai előmenetel. Lehet pletykákat hallani arról, hogy egyes magasabb poszton ülő bírók azt mondogatják, a kormányakarattal szembemenő döntések az egész szakmán belül éreztetni fogják a hatásukat, például a bírói fizetésekben – miközben az ügyészségeken dolgozók évről évre többet keresnek. Megjegyzem, a végzett joghallgatók is inkább az ügyészségre mennek dolgozni ma már, szemben a rendszerváltás utáni első két évtizeddel – amiben a pénz mellett az is közrejátszik, hogy az ügyészség kevésbé van reflektorfényben, konfliktus esetén nem az ügyészek nevei kerülnek nyilvánosságra. Amikor a Fidesz kormányra kerülése után a Gulyás Gergely vezette bizottság számon kérte a bírókon, hogy miért tartóztattak le embereket a 2006-os zavargások idején, akkor sem kérdezte senki, hogy az ügyészek vajon miért vitték bíróság elé ezeket az ügyeket.
MN: Az elmúlt években a kormánypárt képviselői számos alkalommal jelezték, hogy valamely eljárásnak nem az lett a kimenetele, amit ők szívesen láttak volna. Németh Szilárd például azzal állt elő, hogy vitát kellene kezdeményezni a vörösiszap-katasztrófa és a Hagyó Miklós ügyében született „túlságosan megengedő bírósági ítéletről”, míg Rogán Antal úgy érezte, hogy Eva Rezesova ügyében nem volt elég súlyos a büntetés.
HP: Aztán másodfokon lett is olyan ítélet, ami tetszett neki. (A szlovák milliomosnőt négy halálos áldozattal járó baleset okozásáért kilenc év börtönre ítélték – B. S. K.) A bíróságok sem hibátlanul működő fékek és ellensúlyok, és mint már utaltam rá, nagyon nem mindegy, hogy melyik bíró tárgyal egy ügyet. Éppen ezért az Orbán-rendszerben élt egy ideig az a gyakorlat, hogy a legfőbb ügyész is áttehetett ügyeket olyan bírósághoz, amely egyébként nem rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel. Utána bevezették, hogy az OBH elnöke is áttehessen ügyeket, vagy névleg áthelyezhessen bírókat egyik bíróságról a másikra. A hivatalos indoklás az volt, hogy vidéken kevésbé túlterheltek a bíróságok – de inkább arról lehet szó, hogy a kormányzat jobban bízik a vidéki bíróságokban. Azt is meg kell említeni, hogy a bírósági rendszert is lefejezték az elmúlt években.
A Legfelsőbb Bíróság elnökét, Baka Andrást eltávolították hivatalából, aztán létrehoztak egy olyan igazgatási apparátust, amelyben minden döntés – attól kezdve, hogy melyik bíróság kap új bútorokat, hol cserélik le a tetőt, hol fejlesztenek számítógépes rendszert, egészen odáig, hogy ki milyen pozíciót foglalhat el – végső soron egy ember (Handó Tünde OBH-elnök – B. S. K.) kezében van. És az az ember arról híres, hogy a Fideszhez kötődik, még ha adott esetben hoz is olyan döntéseket, amelyek látszólag nem a Fidesz érdekeit szolgálják. Így például az említett vörösiszap-ügy után megszólalt, hogy ne fenyegessék a bíróságokat. Utána a kormányoldalról érkező verbális agresszió le is állt. De nem vagyok arról meggyőződve, hogy valahol nem készülődik egy olyan jogszabály-tervezet, amely eléri majd, hogy az ítéletek a jövőben még közelebb lehessenek a fideszi értelemben vett „igazságoshoz”.
