A 67-68-as diáklázadás mint politikai mozgalom ´69-re szétesett. Az alapvető reformokba vetett remény mérsékelt százezreket vonzott a Willy Brandt vezetésével éppen kormányra került szociáldemokrata párthoz, forradalmasítva a "Juso"-t, az ifjúszocialistákat, soraikban a mai SPD több vezetőjével. ´68 radikális kisebbsége viszont egymással marakodó szélsőbalos szektákra hullott, számuk a hetvenes években közel négyszázra gyarapodott. Ezt a fajta kontinuitást leglátványosabban a RAF képviselte. A Brandtra következő Helmut Schmidttel már jobbra induló szoclib koalíció ugyanakkor egyre növekvő űrt hagyott a baloldalon.
A Zöldek 1980-ban alakultak országos párttá, színes konglomerátumként: a spektrum politikailag mérsékelt délnémet környezetvédő, atomellenes és polgárjogi mozgalmaktól pacifistákon és feministákon keresztül hamburgi és nyugat-berlini szélsőbaloldali csoportokig terjedt. A kapitalizmus-ellenes balosok ("fundik") és alternatív reformisták ("reálók") kettőssége végig jellemző maradt. Tulajdonképpen csoda, hogy kibírták egymással: a bázisdemokráciára és nyílt vitára törekvő zöld politikai kultúra heves összetűzésekhez, kaotikus pártnapokhoz vezetett. Alighanem az tartotta együtt őket, hogy egymásnál csak az etablírozott pártokat utálták jobban. A Zöldek nemcsak politikailag (kapitalizmus- és Amerika-ellenességükkel), hanem kulturális szocializációjukkal is idegen testet alkottak a német parlamentben.
A szüntelenül ideologizáló és pszichologizáló vita,
a letaglózó szóözön
´68-ból eredeztethető; a fundik olyan nyolcvanas évekbeli vezéralakjai, mint Petra Kelly, majd Jutta Ditfurth, "a zöld radikalizmus dominái", ahogy pártjukban nevezték őket, tényleg csak láncokban és korbáccsal szerezhettek volna, de akkor bárkinek, kellemes pillanatokat. Ehhez képest üdítően hatott a "realo" vezérek, Joschka Fischer és a korábbi RAF-ügyvéd, Otto Schily józan szellemessége. A nyolcvanas években egyértelműen a "fundi" balszárny uralta a pártot, olyan agyatlan követelésekkel, mint az NSZK egyoldalú leszerelése és kilépése a NATO-ból, vagy olyan rokonszenves, de kevéssé átgondolt elképzelésekkel, mint a Németországba igyekvő összes menekült befogadása.
A hetvenes évek pacifista és környezetvédő mozgalmainak közvetítésével ´68 bélyegét viselte magán a Zöldek viszonya az állam erőszakmonopóliumához is. Hogyan változtassunk valamin, ha csak a szervezkedés, a gyülekezés és a szólás szabadsága áll rendelkezésünkre, miközben a hatalom a törvényhozás, a végrehajtás, továbbá a vízágyúk és a gumibotok szabadságával rendelkezik? - merült fel a nyolcvanas években ismét a kérdés az amerikai rakétatelepítés kapcsán. A Zöldek mint legális politikai szervezet, 1983-tól pedig mint parlamenti párt elutasították az erőszakot emberek ellen (márpedig számukra a rendőrök is azok voltak), de lebegtették a passzív ellenállás, a polgári engedetlenség, az "erőszakmentes" tiltakozás legitim határainak kérdését.
Amikor 1983 augusztusában egy hesseni zöld képviselőnő
vért spriccelt
egy Vietnamban harcolt amerikai tábornok egyenruhájára, a Zöldek országos vezetősége megállapította, hogy az akció jelképes és ilyenformán "erőszakmentes" volt. Az "ellenállási jog" megalapozása túlnyúlt a mindenkori törvényeken: olyan döntések, mint például a környezet rombolása vagy a fegyverkezés távoli, sokszor visszafordíthatatlan következményekkel járnak, s ezért - így az érvelés - meghaladják a demokratikusan, de csak bizonyos időre választott kormány legitim hatáskörét. Joggal merült fel azonban a kérdés, milyen lenne a Zöldek állama. Mert alternatív liberálisként minél nagyobb szabadságot követeltek az egyénnek az állammal szemben, kíméletlen környezetvédő terveik azonban mindenható ökodiktatúrával fenyegettek.
A Zöldek - ugyancsak ´68 szelleméből adódó - fixálódása az imperializmusra s ebből következően a harmadik világbeli felszabadító mozgalmakra kínos következményekhez vezetett közel-keleti politikájukban. Az odahaza állandóan az Auschwitzért való felelősséget firtató Zöldek palesztinbarát és Izrael-ellenes megnyilatkozásaikkal már 1984-ben botrányt okoztak közel-keleti útjukon, s "Hitler gyermekeiként"olvashattak magukról az izraeli lapokban. De még ´91-ben is ezen törte ki a nyakát a párt egyik vezetője, a volt RAF-ügyvéd, Hans-Christian Ströbele, aki az Öböl-háború idején az arabellenes izraeli politikát okolta az Izraelre lőtt iraki rakétákért.
A nyolcvanas évek második felétől több, egymással összefonódó folyamat átalakította a párt arculatát. A béke és a környezet sorskérdéseit zászlajukra tűző mozgalmak, amelyek hátán a parlamentbe lovagolt, lassan kifulladtak; a tartományi kormányokba bekerülő Zöldek reálpolitikára kényszerültek (a szemétexport Fischer hesseni minisztersége idején is folytatódott); az évtized végi világtörténelmi fordulat kirántotta a talajt a diktatúrát elutasító, de a szocializmusra kacsingató újbaloldal alól; a néppártok, a CDU és az SPD ellopdosták a Zöldektől reformprogramjaikat, például a környezetvédelmet és a női emancipációt; a német egyesítés után és az európai egyesítés közeledtével pedig gazdasági problémák kerültek előtérbe - az eredetileg alternatívát ígérő nemzedéki párt
belesimult a politikai életbe
A már csak a keletnémet utódkommunisták által megtört parlamenti szimmetriában a Zöldek az SPD oldalán mindinkább a CDU-val evező FDP mintegy baloldali liberális tükörképévé, környezetvédő attitűdjük megtartásával az értelmiségi középosztály emberjogi, szociális indíttatású pártjává válnak. Az ökodiktatúrából piackonform energiaadó, a totális pacifizmusból a békét teremtő fegyverek feltételes és részleges elfogadása lett a boszniai háború idején.
Miközben a rendszer megfizette az ellene lázadó generáció integrálódásának árát, az új baloldalként háborgó nemzedék is feláldozta végső célját, a kapitalizmus megdöntését. Fi-scher már ´85-ben sem kődobálásra, hanem - hesseni miniszterként - eskütételre emelte kezét; azóta akkori farmerját, tornacipőjét és zakóját is öltönyre, nyakkendőre cserélte. S ma már azt sem mondhatja minden további nélkül a parlament elnökének, amit ´84-ben Richard Stücklernek ("Engedelmével elnök úr, Ön egy seggfej!"), hiszen az elnöki székben gyakorta zöld képviselőnő, a hetvenes évek elején az "Antiimperialista Liga" tagjaként még közellenségnek számító Antje Vollmer ül.
- sb -
A RAF útja
1970 június - RAF-terroristák első utazása egy palesztin kiképzőtáborba
1971 - lövöldözések a rendőrséggel, halálos áldozatok mindkét oldalon
1972 - a RAF bombamerénylet-sorozata, tűzharcok a rendőrséggel, több halálos áldozat
június-július - az "első nemzedék" (Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Ulrike Meinhof, Jan-Karl Raspe, Holger Meins, Irmgard Möller) letartóztatása
1974 október - Holger Meins belehal az éhségsztrájkba
november - a "Június 2-a Mozgalom" meggyilkolja Günter von Drenkmannt, a nyugat-berlini törvényszék elnökét
1975 február - a "Június 2-a Mozgalom" elrabolja Peter Lorenzet, a CDU nyugat-berlini polgármesterjelöltjét; Lorenzet kicserélik a csoport öt börtönben lévő tagjáért
április - Baaderék szabadon engedését követelve a RAF "második nemzedékének" terroristái elfoglalják a stockholmi német nagykövetséget. Az akció meghiúsul, két követségi alkalmazott és két terrorista meghal
1976 május - Ulrike Meinhof öngyilkos lesz a börtönben
1977 április - RAF-terroristák (köztük Christian Klar és Stefan Wisnievski) meggyilkolják a német főállamügyészt, Siegfried Bubackot
június - egy RAF-kommandó (Christian Klar, Brigitte Mohnhaupt és mások) lelövi Jürgen Ponto bankárt
szeptember 5. - a RAF elrabolja Hanns Martin Schleyert, a munkaadók országos szövetségének elnökét, és követeli Baaderék szabadon engedését
október 13. - a RAF akciójának támogatására palesztin terroristák eltérítenek egy Lufthansa-gépet
október 18. - a terroristavadász GSG-9 Mogadisuban megrohamozza a Lufthansa-gépet, és kiszabadítja az utasokat - Baader, Ensslin, Raspe öngyilkos lesz a börtönben
október 19. - fogva tartói megölik Hanns Martin Schleyert
1978 - tűzharcok a rendőrséggel; több halálos áldozat, letartóztatások
1979 június - sikertelen merénylet a NATO-főparancsnok Alexander Haig ellen
1980 - nyolc RAF-terrorista áttelepül az NDK-ba
1981 augusztus - bombamerénylet az amerikai légierő európai főhadiszállása ellen Ramsteinban, 14 ember súlyosan megsérül
szeptember - sikertelen merénylet Frederik Kroesen amerikai tábornok ellen
1982 november - letartóztatják a RAF második nemzedékének vezetőit, Christian Klart és Brigitte Mohnhauptot
1985 - a RAF harmadik nemzedékének terroristái lelövik egy fegyverkezési vállalat vezetőjét, Ernst Zimmermannt és az amerikai hadsereg katonáját, Edward Pimentalt
1986 - a Siemens-menedzser Karl Heinz Beckurts és a külügyminisztérium tisztviselője, Gerold von Braunmühl meggyilkolása
1989 november - a Deutsche Bank elnöke, Alfred Herrhausen meggyilkolása
1991 április - Detlev Rohwedder, a keletnémet privatizációs hivatal elnökének meggyilkolása
