New York és Hollywood: Járulékos kártétel

szerző
- t -
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy masszív lábakon álló infrastruktúra nyilván csodákra vagy egészen képtelen hazugságokra is képes,

de az nagy valószínűséggel megjósolható, hogy múlt kedden Hollywoodban tabuk születtek. Nem is kevesen. Egy fészekalja rút, vaksin csipás kis tabu: mit kezdenek velük, illetve nélkülük.Jöttek is efféle hírek, mindenféle hírek jöttek. Hogy leállították a katasztrófafilmek forgatásait, hogy visszavontak egy bemutatójára váró mozit, mert az egyik jelenetének a hátterében ott az a két New York-i torony, ami nincs. Már az első döbbenet perceiben "szemfüles riporterek" kapták el egy fordulóra az egyik utolsó ez irányú nekiveselkedés, a

Szükségállapot

című film rendezőjét, hát le volt sújtva, ha jól emlékszem, úgy is, mint próféta.

Mi is történik ebben a darabban? New Yorkban tevékenykedő, mindaddig nem vagy csak hozzávetőlegesen azonosított arab terroristák elrabolnak egy buszt, tárgyalni nem nagyon akarnak, fölrobbantják festékbombájukat, emberéletben nem esik kár, de rajtuk a világ szeme. Ebben a retorikában a világ szeme a sajtó érdeklődését jelenti. Azért fontos megkülönböztetni a hollywoodi és a világi retorikát egy olyan esetben, amikor úgyszólván árnyalatnyi eltérés sincs a kettő között, mert pontosan az efféle "faktumok" ügyes alkalmazása, építőkocka-szerű fölhasználása eredményezi végül azt az egetverő hazugságot, amit nemtörődöm egyszerűséggel csak egy mozinak vagy hollywoodi filmnek nevezünk. Miután a sajtó érdeklődését így fölcsigázták, az arabok belecsapnak a húrokba. Igazán fölrobbantanak egy buszt, bár előbb elengedik róla a gyerekeket. Az FBI központi irodája következik, innen már senkit nem engednének, még szerencse, hogy a jók éppen terepen dolgoznak. De ezt már nem lehet tétlenül nézni;

jön Bruce Willis,

és bevezeti a szükségállapotot, ám ez történetünk szempontjából szinte harmadlagos, sőt még az sem különösebben érdekes, hogy ez az állapot mivel jár: összefogdossák a gonosz arabokat, de még a rendes arab-amerikaiakat is, be velük a legközelebb eső stadionba, reflektor, kutyák, nincs kivételezés, Denzel Washington kénytelen közbenjárni társa ugyancsak lekapcsolt gyermekéért. Odakünn a szabad Amerika maroknyi szabadabb fele, persze darabra kihangsúlyozva zsidók, feketék, olaszok arab honfitársaik szabadságáért tüntetnek, míg mire készül a főgonosz arab? Közibük robbant, de Denzel lelövi, és kész, Bruce-t ugyanazzal a lendülettel letartóztatja, és stáblista, mindenki mehet a kasszához, az arab-amerikai statisztéria haza a stadionból.

Mondom, nem a történet a baj, noha az is hamis a velejéig, hanem a gesztus a rettenetes, hogy jön Bruce. Hogy mindig jön valaki, Nick Cage, mit tudom én. Eztán nem nagyon kéne jönniük. És az se jobb, ha nem jönnek, hanem mennek. Rambo konkrétan, mikor Vietnam már maga volt a Kánaán, de legalábbis az összes amerikai hadifoglyot kipucolták belőle, Afganisztánba ment.

Tudom, hogy nem itt lenne a helye, de elmesélek egy viccet, úgysem lehet nevetni rajta: Hívjon, jövünk! 56-68-81 (akkor még hatjegyűek voltak a telefonszámok). A vicc, azt hiszem, a szovjet boyszolgálatról szólt, ma már nem mond semmit. Az egyik szám romlott csak el benne, ha egyáltalán, tudja az ördög, vagy az sem, akkor Stallone honnan tudná.

Szóval most például kiderült, amit az alsó tagozatban is mondanak, hogy úgy nem lehet csinálni, hogy előbb ütünk, aztán gondolkodunk. Még filmet sem. Íme forma és tartalom: a jönés meg a propaganda, hisz én sem gondoltam komolyan, hogy Rambo lett volna az első amerikai, aki Afganisztán földjére tette a lábát a jó ügy érdekében. De belegondolni is rossz abba a helyzetbe, amikor forgatókönyvileg kell megoldani azt a problematikumot, hogy itt vannak ezek az afgánok, segítettünk kivívni nekik a szabadságot az imperialista ruszkival szemben, de aztán jódolgukban nekünk jöttek, bújtatták a Sátánt, meg betiltották a televíziót, az internetet és a sportot. Forgatókönyvileg hol lehet ide behozni VI. Rambót? Visszamegy, mert a helyismerete legendás? Otthon ápolja kertjét, megjelenik nála egy pimasz, tisztviselő külsejű karakterszínész, nem megy innen, hagyjon békin, pergetem nyugdíjas napjaim, és tesz egy olyan ajánlatot, amit Sylvester nem bír visszautasítani, kimért, szakszerű mozdulatokkal készül a nagy útra, betáraz. Mint egykor Stanley, Uszima ben Livingstone keresésére indul, csak előbb elad néhány mozijegyet.

Oh, szentséges isten, hányszor láttuk ezt már? Ezerszer? Az lesz a mozivilág vége, ha még egyszer, csak egyszer is. A mozi eddig mindig túlélte saját világvégeit, de mindig meg is látszott rajta: egyre rondább lett. Egyre rondább alakok jöttek, átizzadt atlétatrikóban, csak félszavakból értettek, húszból, és rendbe rakták a dolgokat. Most meg a tévé közvetíti, hogy minden pont máshogy van. Tényleg csoda ez?

Tényleg egy valóságos egzisztencia az, hogy van egy arc, ilyenre ugye nem készül az ember, tehát nem tudom a nevét, de feszt arab terroristát ad, hol Arnold Schwarzenegger kötözi rá egy SS-20-as rakétára, hol valamelyik B szériás kiskirály ereszt bele egy tárat. Mennyi gázsi jár ezért? És miből él majd eztán?

Persze az egyes esetekben mindig látja az ember, hol a gáz, hol sántít veszettül a történet, de a mostani csalódás ennél nagyságrendekkel lesz nagyobb. Mert e szerint az nem lehet, hogy ne jöjjön valaki. Ezek szerint nem lehet olyan filmet csinálni, amiben arról szól a fáma, hogy nem jön senki, de senki.

És nemcsak azért, mert most mozin kívül nem jött, hanem mert az is elintéződött, hogy már nincs is hova jönnie a nyomorultnak. És ez már nem csak a megélhetési moziaraboknak probléma.

Bajba kerültek a marslakók,

a majmok, a hétköznapi szörnyek, mindenki, aki rombolni érkezett, nincsen mit ugyanis. Nem tudni, hogy New Yorkot hogyan győzi majd egyedül Woody Allen.

A napi közvélemény-kutatási adatok szerint Amerika bizalma szinte korlátlan, kilencven százalékuk gondolja azt, hogy a tragédia után a dolgok jó helyen vannak Bush elnök kezében. A világ sem nagyon bízhat másban. De mi van akkor, ha ezt a kezet is Hollywood mozgatja? Vagy ez nagyon hülyén hangzik? Vagy az, hogy a most föllépő terroristák ne Hollywood logikája szerint keresték volna ki azt a pontot, ahol a legjobban fáj. Nem olyan volt ez az egész, mint a legújabb Bruckheimer-mozi, aminek a forgatásáról elkésett az aktuális igazságosztó, és mert az idő pénz, leforgatták nélküle?

Amikor egynapi bujdosás után végre a Fehér Háznál landolt az elnök különgépe, és Bush kiszállt, mit csinált? Meglátta az első ott posztoló bakát, és úgy szalutált neki, mint Harrison Ford Az elnök különgépe című film végén. Vagyis majdnem úgy. Az az igazság, hogy W. mozdulata, mondjuk ki: nevetségesen sutára sikeredett, ezt így csak Harry Ford tudja, bizonyára a tizedik elrontott fölvétel után.

Vagy ez a kép: az elnök és a tűzoltó, emlékeznek a Lánglovagokra meg a többi tizenhét tűzoltós filmre? Vállat rántottunk, na igen, ez egy műfaj, a hiányszakmákat népszerűsítő mozi, még egy propagandafilm.

S ez most a nagy, ha tetszik, művészi kihívás Hollywood számára. Hisz azt a bolond sem gondolja, hogy a jövőben nem készülnek majd propagandafilmek. Abban sincs nyilván vita, hogy a jövőben is ugyanazt kell propagálniuk, mint eddig. De hogy fog ez sikerülni arabok, marslakók, majmok és New York nélkül?

Meglátjuk.

- t -

szerző
- t -
publikálva
2001/38. (09. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra