Nincs középút (Polgár László operaénekes)

szerző
Böröcz László
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azok közé a magyar operaénekesek közé tartozik, akiknek a neve és hangja nemcsak itthon, hanem a világ legrangosabb operaházaiban is jól cseng. Pályája során énekelt többek között a milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben és a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Tavaly két kategóriában kapott Grammy-díjat, Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának CD-jéért, amelyet Jessie Normannal és Pierre Boulezzel készített. Néhány hete Budapesten hallhattuk ismét. Az Erkel Színház új Rigoletto-bemutatóján lépett föl mint Sparafucile.

Azok közé a magyar operaénekesek közé tartozik, akiknek a neve és hangja nemcsak itthon, hanem a világ legrangosabb operaházaiban is jól cseng. Pályája során énekelt többek között a milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben és a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Tavaly két kategóriában kapott Grammy-díjat, Bartók A kékszakállú herceg vára című operájának CD-jéért, amelyet Jessie Normannal és Pierre Boulezzel készített. Néhány hete Budapesten hallhattuk ismét. Az Erkel Színház új Rigoletto-bemutatóján lépett föl mint Sparafucile.

MaNcs: Mikor kapott először lehetőséget külföldi fellépésre?

Polgár László: 1978 novemberében léptem föl először Hamburgban a Szöketés a szerájból Ozminjanként. Az első előadás nagyon nagy siker volt, a másodikon kifügyültek rettenetesen. Ez volt az első külföldi fellépésem, ami csak ötven százalékban volt szerencsésnek mondható, aztán volt egy kis szünet, és 1982-ben Brüsszelben énekeltem a Luisa Miller Walter grófját. Innen számítom a nemzetközi debütálásomat. Ozminként annak idején beálltam egy meglévő előadásba, itt viszont énekeltem tíz előadást, amit megelőzött hat hét kemény próbaidőszak.

MaNcs: 1991 óta a Zürichi Opera tagja, élete nagyobb részét ott tölti. Hol érzi magát jobban, Zürichben vagy Budapesten?

PL: Alapvetően itthon. De ha komolyan kérdezi, akkor azt kell válaszolnom, hogy útközben. Amikor itthon vagyok, az egy idő után nekem nagyon sok, és szeretnék visszamenni, de ahogy kiteszem a lábamat, már szeretnék hazajönni.

MaNcs: Úgy tudom, a budapesti Operában nagyon furcsa hangulat uralkodott, amikor 1991-ben elfogadta a Zürichi Opera szerződésajánlatát.

PL: Igen. Az i-re az tette fel a pontot, amikor egy szakszervezeti gyűlésen a vitatott témától teljesen függetlenül, egy nekem címzett, burkoltan antiszemita mondat hangzott el. Ez volt az utolsó lökés, ami megerősített az elhatározásomban.

MaNcs: Svájcban nem létezik idegengyűlölet?

PL: Bizonyos, hogy van. De az operában, ahol én mozgok, ott egyáltalán nincs. Az iskolában pedig - ahová a lányaim járnak, a kötelező olvasmányok mindegyike a toleranciára tanít, és a rasszizmus ellen szól.

MaNcs: Most, hogy Svájcban előretört a szélsőjobboldali Néppárt, mit gondol, kedvezőtlen irányba mozdul a politikai és a közhangulat?

PL: Amikor ez az egész történt, akkor én Magyarországon voltam. Villámcsapásként ért a hír. Azt gondolom, hogy a svájciak nyugodt lelkiismeretét felborzolták a II. világháborúban svájci bankokban elhelyezett zsidó pénzekről feltárt tények. Az ő semlegességük és a pozitív hozzáállásuk a II. világháborúban ezzel megkérdőjeleződött. Elképzelhető, hogy a jobboldal reakciójának sikere a háborgó lelkiismeretük megnyugtatását szolgálja.

MaNcs: A XX. század végére az operában is intézményesülni látszik a sztárok kultusza. Létrejöhet magas művészi színvonal egy előadáson úgy, hogy a sztárénekesek csak néhány nappal az előadás előtt érkeznek meg a helyszínre, és állnak be a kész előadásba?

PL: Kétféle szemlélet van. Mi Magyarországon úgy tanultuk, hogy az egyik a Felzenstein-féle együttesszemlélet, a másik pedig az egyéni, a sztárkultusz. Mind a kettőnek megvan a létjogosultsága. Abban az időben, amikor Felzenstein az NDK-ban a Komische Operban működött, olyan közepes hanganyagú énekesekkel dolgozott együtt, hogy ezt kellett borzasztó erős összmunkával ellensúlyoznia. Emlékszem, amikor Budapesten vendégszerepeltek, hangilag valahányan átlagos képességű énekesek voltak, de az együttes munkájuk, összhangjuk nagyon erősen hatott rám mint nézőre. De nézzük a másik oldalt. Ha egy sztár eljön a maga egyéniségével, énektechnikájával, hangja varázsával, az ugyanúgy el tud bűvölni. Ha ezenfelül még az együttesbe is bele tud illeszkedni, akkor én még jobban elolvadok. Tehát mindkét szemlélet megél egymás mellett. Nem zárja ki egyik a másikat.

MaNcs: Ön is sztárénekes. Milyen érzés utazgatni színpadról színpadra úgy, hogy a hírneve ugyan megelőzi, de az előadáson esetleg vadidegen énekesekkel lép föl, akik szintén olyan sztárok, mint ön. Létezik az a fajta magány, amiről annyi művész nyilatkozott már?

PL: Igen. Egyre jobban bezárkózom, öngettósítom magam. Ez bizonyos fokig védekezés is, mert ha az ember elért valamit, akkor rengeteg az ellensége. Én erről nem akarok tudomást venni, ezért is zárkózom be. A másik az, hogy akárhogy is vesszük, az ember egyedül van a színpadon, és mindig önmagáért kell küzdenie. Ez hol sikerül, hol nem. Ez a küzdés a pályának a szépsége és rákfenéje is egyben. Ebben a küzdésben - nem tudok jobb szót - az életünkért küzdünk.

MaNcs: A nézőtérről gyakran úgy tűnik, hogy a híres énekesek önmaguk zárványai. A színpadon kívül nincs is civil, magánemberi kapcsolat önök között?

PL: Nagyon ritkán alakul ki ilyen. Ennek az lehet az egyik magyarázata, hogy mindenki önmagával van elfoglalva, ennél narcisztikusabb, önmutogatóbb pályát, mint a színészet és az operaéneklés, el sem tudok képzelni. A másik az, hogy nehéz a kollégák egymásról mondott véleményét szelektálni. Nekem megvan az önmagamról alkotott véleményem, és sokszor zavar, ha egy kolléga dicsér, mert ez az esetek kilencven százalékában nem őszinte. Úgyhogy ezeket ma már elengedem a fülem mellett, sőt az az igazság, hogy nem is hallom meg őket.

MaNcs: Tehát nem talált barátra a nemzetközi operaéletben.

PL: Thomas Hampsonnal nagyon közel kerültünk egymáshoz, nagyon kedvelem őt. Ezzel ellentétben kialakulnak álbarátságok. Tudomásul kell venni, ezen a pályán sikerféltés van. Aki azt mondja, hogy nem dühös, ha a másiknak nagyobb a sikere, az hazudik. Én bizony nagyon tudok bosszankodni, ha egy kollégának nagyobb a sikere, mint nekem. Szeretném elérni, hogy aznap este nekem legyen a legnagyobb sikerem, és ha ez nem sikerül, mérgelődöm.

MaNcs: Nem ismerek olyan énekest, aki az éneklés mellett ilyen aktívan tanít, mint ön: Zürich-Winterthurban a konzervatóriumban, de amikor itthon szerepel, szabadidejében a magyar tanítványaival foglalkozik. Tudom, hogy ezt ingyen teszi.

PL: Svájcban azért az állami tanári fizetésemet megkapom. Magántanítványaimtól viszont nem fogadok el pénzt. Nekem emögött annyi munka fekszik, hogy ez gyakorlatilag megfizethetetlen. Ugyanez van a fellépéseimnél. Vagy megfizetik a gázsimat, vagy ingyen megyek énekelni. Nincs középút.

MaNcs: Hogy bírja fizikailag a színpadi munka és a tanítás megterhelését?

PL: Nehezen. Sokszor nem tudok aludni a fáradtságtól. De hát végül is erre születtem, ezt tudom, vagy inkább szeretnék tudni énekelni, és megpróbálom átadni. Nagyon szeretem mind a kettőt csinálni, ez az igazság. A kettő kiegészíti egymást. A tanítványaimtól az igazi fizetség az, ha a növendék meg tudja csinálni azt, amit szeretnék. Ez a maximális fizetség, a legnagyobb öröm és boldogság. Nem mindig sikerül persze.

MaNcs: Ön válogatja meg a növendékeit? Van úgy, hogy valakivel nem hajlandó foglalkozni?

PL: Igen, sokszor. Ehhez kétoldalú szerelem kell. Anélkül nem megy.

MaNcs: Szerepnél is előfordul, hogy visszautasítja?

PL: Természetesen. Ebben sok minden közrejátszhat, de főleg művészi és hangi megfontolások. Van egy elképzelésem, hogy merre szeretnék menetelni, és hova szeretnék elérni. És ha az a szerep, amit kínálnak, egy mellékút, azon nem indulok el. Régebben ezt nem tehettem meg, mára viszont igen. Meg kellett tanulni nemet mondani.

MaNcs: Mennyiben különbözik a zürichi és a budapesti opera tagjainak a munkáról való felfogása?

PL: Zürichben az első próbára úgy jönnek a kollégáim, hogy százszázalékosan tudják a szerepüket. Így lehet dolgozni. Azt kell mondanom, hogy ez itthon nem mindig történik meg. Ez az, amitől a falra tudok mászni. A szerep tökéletes tudása a színjátszás alfája és omegája, csak ezután lehet cizellálni. Budapesten előfordul, hogy még a bemutatón sem tudja az illető rendesen a szerepét. Sőt még a későbbi előadásokon sem.

MaNcs: Milyen a jó énekes?

PL: Nehéz erre válaszolni, mert ez rettenetesen szubjektív. Fontos a hangszín, a hang szépsége. Sem az egyenes, sem a túl vibrált hangokat nem szeretem. Borzasztó hálás vagyok, ha beülök a nézőtérre, és egy kolléga el tudja feledtetni, hogy én is énekes vagyok, és nem a hibákra figyelek, hanem átadom magam az élvezetnek.

MaNcs: Milyen kvalitásokra van szükség az énekesi pályához?

PL: Nem elég a tehetség. A veszély abban áll, hogy aki tehetséges, az az esetek nagy részében lusta. Ha a tehetség és a szorgalom párosul, elképzelhető, hogy a szerencse is ölébe hullik az énekesnek. E nélkül a három dolog nélkül nem lehet karriert csinálni. Vagy ha mégis, az tiszavirág-életű lesz.

MaNcs: Mennyiben manipulatív a siker?

PL: Manapság az opera és az operaéneklés hatalmas üzlet. Nem a karmesterek, nem a rendezők korszakát éljük, hanem az impresszáriókét. Ezek az ügynökök sok-sok pénz invesztálásával tudnak emberekből sztárt csinálni, amiből aztán nagyon jól meg lehet élni. Kik énekelnek a Metropolitanben, hogy kerülnek oda? Jobb nem firtatni. Sajnos nem minden a tehetség. Sok minden szükséges ehhez. Ki melyik ügynökhöz kerül, kinek milyen kapui vannak. Akárcsak egy popegyüttes felfuttatásánál.

MaNcs: Van olyan szerep, amit még szeretne elénekelni?

PL: Egyetlen szerepet kértem pályám során, amit még nem sikerült elénekelnem, és nagyon szeretném. Ez Massenet Don Quijotéja.

MaNcs: És olyan szerep, amit már nem szeretne elénekelni?

PL: Vannak olyanok, amikben már nehezen tudok megújulni. Három olyan szerep, amihez nekem komoly vérátömlesztés szükséges. Olyan új partner, karmester, rendezés, város, amitől a dolog újra elkezd vibrálni. Sajnos ez a három kedvenc szerepem. A Kékszakállú, a Sarastro és a Leporello.

Böröcz László

szerző
Böröcz László
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra