Családtagjai, tanítványai és legközelebbi barátai kísérték utolsó útjára szombaton a Házsongárdi temetőben Cs. Gyímesi Éva egyetemi tanárt, kritikust, közírót. Tragikus halála - május 23-án elkövetett öngyilkossága - minden bizonnyal korszakhatár az erdélyi magyar közösség életében: a romániai ellenzék, majd a rendszerváltás utáni közéleti elit szimbolikus figurája vont mérleget az elmúlt évtizedek eredményeiről és eredménytelenségéről, majd megrendítő módon távozott. A Házsongárdi temetőben szervezett búcsúztató zavarba ejtően visszafogott volt. Pedig olyan embernek szólt, aki az erdélyi magyar közélet és kulturális élet (sokak számára provokatívan kényelmetlen, sokak szerint merészen szókimondó) kritikusaként sokáig a középpontban állt akkor is, ha nézeteit széles körben elutasították. Olyan embernek, aki - a személyét, habitusát, szellemi örökségét érintő elutasítással együtt - megkerülhetetlenné vált az elmúlt harminc évben.
*
1973-ban kapott kinevezést a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemre mint tanársegéd. Azóta foglalkozott kortárs magyar irodalommal - áttételesen a kortárs erdélyiséggel, a modernizáció esélyeivel és buktatóival. Legismertebb munkája a (tabusértőnek nevezett) "transzszilván ideológiakritika", a Gyöngy és homok, amely a 80-as években született ugyan, de csak 1992-ben jelenhetett meg. Irodalomelméleti munkáiban az erdélyi magyar irodalmat igyekezett közel vezetni a kortárs irodalom és művészet irányzataihoz. Az irodalomtudományi tanszék élére 1994-ben került - a legtehetségesebb diákok számára fenntartott Láthatatlan Kollégiummal együtt 1998-ig vezette. Cs. Gyímesi Éva egyike volt az erdélyi "egyszemélyes intézményeknek", akinek életében a magán- és a hivatali idő eggyé forrott. Aki minden lehetséges műfajban (a tanulmánytól az esszéig, a publicisztikától a kiáltványig) alkotott. Lakásán szellemi műhelyek sora működött: prózaírókkal, költőkkel, társadalomtudósokkal tartotta a kapcsolatot - moderátora, animátora, kritikusa volt a helyi szellemi életnek, amelyért személyes felelősséget érzett és vállalt.
*
Legendásan jó előadóként tartották számon. Hosszú éveken át (amíg egészsége és lelkiállapota engedte) egyike volt a legnépszerűbb egyetemi tanároknak. Bár ellenzéki szerepvállalása 1989 előtt is ismert volt, jelentős közéleti munkát a rendszerváltás után folytatott: egyike volt az RMDSZ megalakítóinak. 1989. december 23-án a kolozsvári magyar demokrata értelmiségiek kezdeményező csoportja tagjaként tette közzé a Hívó Szó című kiáltványt, 1990 áprilisában pedig a Szövetség Országos Elnökségének tagjává választották. Egy ideig az RMDSZ oktatási kérdésekért felelős ügyvezető alelnöke is volt, ám vezető pozícióban is "ellenzékben" maradt, nem szűnt meg folyamatosan figyelmeztetni az erdélyi magyar kisebbségpolitika hibáira, hiányosságaira.
1992-ben Bányai Péterrel, Eckstein-Kovács Péterrel, Fey Lászlóval és Szilágyi N. Sándorral közösen Felhívás nyílt párbeszédre címmel vitairatot tett közzé. A dokumentum az RMDSZ programjának következetlenségeire, a konfliktusos politika következményeire figyelmeztetett. Gyímesi Éva ezután került - haláláig tartó - "belső ellenzékbe".
Bár nagyon sok szempontból neki köszönhető, hogy az RMDSZ nem a Tőkés László által diktált radikális irányvonalat követte, határozott - sok szempontból liberális, a kisebbségi tradíciókat fenntartással kezelő vagy sajátosan értelmező - álláspontját a (Markó vezette) mérsékeltek sem merték felvállalni: politikusként hamar marginalizálódott, 1995-ben teljesen visszavonult. A politikai vereség és mellőzöttség pedagógusi pályáját is kikezdte, bár élete végéig ragaszkodott a katedrához.
Hol az egészségi állapota nem engedte, hogy taníthasson, hol az egyetemi állás, meghívás hiányzott ehhez. Ördögi körbe került, amelyből - noha az utolsó percig igyekezett - nem tudott kitörni. Közíróként haláláig aktív maradt, az erdélyi magyar közéletet érintő összes kérdésben hallatta hangját, rendszerint sajátos, érvekkel jól alátámasztott szempontokat képviselt. ' mondta ki először kellő határozottsággal, hogy a romániai magyar közösséget irányító elit úgy kerül hatalmi pozícióba, hogy nincs mögötte legitimitás, és döntései nem ellenőrizhetők; az úgynevezett erdélyi magyar érdekképviselet struktúrája pedig autoriter módon, mégis esetlegesen működik.
1992-ben látott napvilágot - Tőkés Lászlónak és politikai szövetségeseinek köszönhetően - az első autonómiaprogram, amely akkor megosztotta az 1990-ben megbonthatatlannak látszó szövetséget. Cs. Gyímesi Éva Félszárnyú madár című írásában már ekkor jelezte: elégtelen és egyoldalú az autonómiaelképzelés. Miközben a radikális (románellenes, nacionalista) magyar politika térnyerése ellen érvelt, szembefordult a kolozsvári magyarellenes polgármesterrel, Gheorghe Funarral és a román nacionalizmussal is: harcos pacifistaként lépett fel. Többször állást foglalt a kilencvenes évek óta gyűrűző, de a mai napig megoldatlan úgynevezett egyetemvitában is. Ellenezte a szeparált oktatást, az önkéntes erdélyi magyar szegregációt; az "önálló" magyar egyetemi képzésre vonatkozó általánosan elterjedt elképzelés helyett versenyképes, a romániai egyetemi struktúrához és a nemzetközi rendszerekhez is jól illeszkedő felsőoktatás kiépítését sürgette.
Veretes, irodalmi eszközökkel építkező, de mindennapi (politikai) kérdéseket érintő (Pulitzer-emlékdíjas) publicisztikája majdhogynem műfajt teremtett, és mindig szélsőséges reakciókat váltott ki: nemcsak témája, de mondanivalójának formája is elütött attól, amit az átlagos erdélyi újságolvasó megszokott és elfogadott. Eklektikusan újszerű, hagyománytisztelően formabontó módon írt: a szó legjobb értelmében ingerlő volt.
A legutolsó ilyen cikkváltásra ez év február-márciusában került sor: a "Magyarországon visszafordult az idő. Üzenet Erdélyből" című, a 168 "rában megjelent interjújára Tőkés László - évtizedes vitatársa - sajtóközleményben reagált. Az EP-alelnök, utalva az elmúlt két évtized leglényegesebb nézetkülönbségeire (az autonómiavitára, az egymással szöges ellentétben álló egyetemstratégiákra) tömören úgy fogalmazott: "Gyímesi Éva hazudik".
A brüsszeli irodából érkező sarkos üzenetre a kolozsvári panelház apró szobájában már nem születhetett kellő erejű válasz. Cs. Gyímesi Évát próbára tették az elmúlt évtizedek. A Securitate zaklatásai (a megfigyeléséről szóló dokumentumokat 2009-ben adta közre), a rendszerváltás politikai gyötrődései, súlyos alkati depressziójából sarjadó szenvedélybetegsége felőrölték.
*
Mondhatnánk, hogy az erdélyi magyar közösség partvonalra kényszerítette, de ez nem igaz. Maga választotta a mindenen kívül állást, a kritikus szembefordulást. Állhatatosan "kiállhatatlan" volt, elviselhetetlenül nyugtalan és éppen ezért izgalmas-izgató, a szó legteljesebb értelmében szabad elme. Hiányzott belőle a nehézkedési erő ahhoz, hogy az erdélyi tájba simuljon. S így, akárcsak Virginia Woolf - kövekkel megrakodva -, a kolozsvári Garibaldi hídról vízbe vetette magát.
Sokan szerették, segítették, mégis végzetesen magányosan élt. Pontosan tudta és megélte, hogy az Erdélyben (is) forgalomban lévő közösségi ideálok szavatossága lejárt, az összetartozás új formái pedig - ha vannak egyáltalán - kiforratlanok. Búcsúztatóján nem jelentek meg a hivatalosságok. Sem azok, akiktől egykor szövetséget remélt, sem azok, akiknek munkáját kritikus pontossággal követte, értékelte. A Házsongárdi temetőben sem köttetett különbéke. Utolsó útjára viszont fegyelmezetten felsorakoztak tanítványai; generációk viszik tovább legfontosabb örökségét: a civil kurázsit.
