"Nyelv és húsvérröhögés"

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

MN: A

Parti Nagy Lajos író

Magyar Narancs: Az olvasó hovatovább megtanulja, hogy ha kedvenc írója egy időre kitűnik a képből, az nem feltétlenül alkotói válságot jelez. Sőt. Három éve beszélgettünk legutóbb, te akkor nagyon forogtál, két köteted is megjelent, Sárbogárdi Jolán nevű hősöd a színpad után megregényesült, felléptél vele Friderikusz egyik műsorában, és akkoriban te voltál a legjátszottabb szerző a magyar színházakban. Aztán csend lett. Aztán a könyvhétre megjelent a Hősöm tere.

Parti Nagy Lajos: Szerintem csend is volt. Vagy ha nem volt, nem is lett. Szép lenne azzal kezdenem, hogy hát igen, az eltelt három év alatt elvonultam a saját világvégémre, és megírtam ezt a regényt, és most íme, itt van s a többi, szóval nagyon pofás lenne ilyesmiket mondani, csak ez így nem igaz. Nem így igaz. Mert a három év alatt sok minden történt írásban is meg élésben is, íródtak versek, fordítódtak drámák, legalább kétkötetnyi rövidpróza zsizseg a gépemben, és keresi a maga helyét majdani könyvekben, s ha megtalálja, azok a könyvek meg is fognak jelenni - szóval, ami a forgást illeti, belül ugyanúgy forgok, csak nem feltétlenül látom szükségét, hogy a képben maradás miatt évente publikáljak egy vagy két darab kisujjnyi kötetet. Alkotói válság persze minden héten adódik, de amíg az írásban van, nem pedig az írás helyett, addig hadd legyen. Dolgozom, méghozzá inkább sokat, mint nem, az igaz, hogy korántsem annyit, mint amennyit szeretnék. Ha új könyvek nem is, második kiadások azóta is jelentek meg, a Jelenkor kiadta újra A test angyalát, A hullámzó Balatont és a válogatott verskötetet, az Esti krétát. Ami a színházat illeti, három éve mindkét darabomat játszották, most Pesten csak a Mauzóleumot, lassan a századik előadásnál tart, és játsszák három darabfordításomat.

Az igaz, hogy ha a jelenlétet az új, a frissiben írt könyv jelenti, akkor hosszú idő óta ez az első új könyv, ami tőlem megjelent. Bár ez se úgy friss, hogy hopp, leültem, és megírtam a semmiből, mint valami létezési hivatalnok, aki elintéz egy fajgalambászati ügydarabot. Tavaly ősszel magamban és mindenekelőtt a magam számára el kellett döntenem, hogy a lassan könyvvé érő dolgok, szövegkupacok, anyaghalmazok közül melyiket fejezem be, bontom ki, csinálom meg, más szóval: melyikből lesz könyv. E halmok egyike volt a Hősöm tere ősváltozata, azok a lazán összefüggő kisprózák, melyek az És Tárcatár rovatában jelentek meg. Hogy ez, az első változat megszületett, az mindenekelőtt Dérczy Péternek köszönhető, aki e szövegeket hónapról hónapra kitaposta és édesgette belőlem. Megjegyzem, ez így volt a Se dobok, se trombitákkal is, és az eljövendő kisprózakötetek csírái vagy elemei is az Ésnek íródtak, ha tehát minden 90-es években írt rövidprózámat Dérczynek ajánlanám, az egyáltalán nem lenne túlzás, sőt. A konkrét könyv viszont, mármint a Magvető által kiadott Hősöm tere Závada Pál nélkül nem lett volna könyv. Ha nincs Závada, a barátom, akinek megmutattam egyben ezt a tizenvalahány tárcát, s ha nem mondja, hogy ezt feltétlenül meg kéne írnom, pontosabban, hogy szerinte ezt most kéne megírnom, akkor alighanem hagyom a fenébe, és valamelyik másik halmot választom. Utólag persze örülök, hogy ezt írtam könyvvé, de egy hajszálon múlott. Na ja, minden befejezett mű mindig egy hajszálon múlik, melyet utóbb az ember hajlamos a szükségszerűség kötélpályájává vastagítani. Most már én is azt mondom, szükségszerű, hogy így történt.

Az ötlet nagyjából kétéves, s tavaly folytak rajta-körülötte bizonyos előmunkák, szondázások, kinagyítások, de maga a könyv tavaly december és idén március között íródott, durván négy hónap alatt. Ez viszont kőkemény időszak volt, munka szakadásig, a szemem belefolyt a képernyőbe és viszont. Úgy kezdtem el, mint egy létező valaminek az összerakását és megszerkesztését, aztán villámgyorsan be kellett látnom, hogy ami van, az vagy rossz, vagy nem működik a hősöm terében, mely tér persze még csak sejtelem, és pont attól kapná meg a kontúrjait, ami momentán rossz, vagy nem működik... Szóval nem volt könnyű belátni mindezt, azután elkezdeni nulláról, bedarálni, át- és felülírni az előzményeket, s úgy dolgozni ezzel a félrégi anyaggal, mintha új lenne, holott végig kötöttek és fékeztek a saját áthallásaim, de ezek már műhelydolgok, olykor még az én számomra is áttekinthetetlenek, akár a szállongó, délutáni por egy asztalosműhelyben.Hősöm tere című - alcím a Tisztabúza éjszakája - regényen az ember röhög, mint az állat, de ezt nem nevezném felhőtlen kacagásnak. Inkább hideglelősnek. Az írói megközelítésben is éreztem ezt a kettősséget: egyfelől eltartod magadtól a tárgyat, hogy jobban látsszék a színe-fonákja, a nevetséges oldala, másfelől mintha a zsigeri félelmeid, félelmeink lennének az anyag, aminek formát kell adni.

PNL: Azt azért el kell mondani, hogy a Hősöm tere egy meglehetősen abszurd ötlet teljesen realista kibontása egy 284 oldalas regényben. Bár regény esetében ez majdnem jogos kérdés, mármint hogy miről szól, ha tudnám, se akarnám a történetet elmesélni. Legyen meglepetés. Olvasmány. Nagyon remélem, hogy nem allegória, nem pamflet és nem kulcsregény, és az olvasó a fikciónak kijáró kíváncsisággal és élvezettel fogja olvasni. Annyi mondható, nagyjából, hogy egy vérmilitáns, extrémista csoport, a palomisták intenzív növekedése s még inkább a hősöm velük való félelmetes és félelmi kapcsolata a tárgya. A hatalomra bukás. S szól persze mindarról, amit egy ilyen szüzsé önmaga mozgása, alakulása közben felvesz. Életről, halálról, szerelemről.

A hideglelésben teljesen igazad van, ez a könyv mindenekelőtt a hideglelős otthonosság könyve, a félelmeimé, legyenek azok zsigeriek vagy intellektuálisak. Hiába érthető, elég szörnyű, ahogy a szabad világ e félhomályos szegletében a legzsigeribb félelmeink egy szökkenéssel politikaivá válnak és viszont. Ez akkor is csüggesztő és némileg kilátástalan, ha az ember tudja, sőt mondogatja, hogy türelem, hogy nagyon sokáig kell még nyírni ama gyepet - gyepünket, e mentális teniszpályát -, hogy ez megváltozzon. Mondogatom, mégis kilel a hideg az eleven atavizmusok, a hörgő-zörgő, fűnyírónak álcázott földmaró gépek láttán. Persze a kétség könyvének is szántam a Hősöm terét, hogy mi az, ami fantomfélelem, s mi az, ami igazi. Bár én az utóbbi időben egyre inkább azt gondolom, hogy ezen a történelmi és földrajzi tájon nem lehet eléggé fantomfélni, úgy mondhatnám, itt erkölcsi kötelesség bátran, felemelt fejjel félni, épp azért, hogy ne kelljen még egyszer megijedni. S ez nem mond ellent Bibónak; demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni - például a félelem kinyilvánításától. Igenis, elkelne a józan többség határozott, demokratikus félelme ama rasszista, idegengyűlölő sovén kisebbségtől, mely egyre hangosabb, egyre mindennapibb, ezáltal közönyössé, tehát lassan csendestársává, szinte cinkosává teszi a jó szándékú és mafla többséget, engem is, téged is, de ez messze vezet. Ez vagy az ilyesmik derüljenek ki a könyvből, mondja el a könyv, ha volt célja, voltaképp ezért írtam, e dadogás helyett, amivel beszélni tudnék róla.

Ami az eltartást illeti, valóban igyekeztem eltartani magamtól a tárgyat, egyrészt, hogy lássam, másrészt, mert még így is, eltartva is nagyon közeli, épp mert a mindannyiunkban lakozó agresszióról szól, a gyávaság agressziójáról például vagy az önfelmentéséről, a flegmaságéról. Az, hogy fölmutatom tárgyam nevetséges oldalát, hogy legalábbis megpróbálom kinevetni, az nem valami előzetes meggondolás eredménye, csípőből, reflexből van így, bukás, tragikum, keserűség mind ezen keresztül látszik. Kinevettetni az semmi egyéb, mint a hiábavaló erőfeszítésem, hogy legyőzzem s a többi, persze nem tudom legyőzni, az a maximum, hogy próbálok beszélni róla, de ez egyben a minimum is.

Sárbogárdi-féle nyelvi szerepregényen átnyúlva itt A hullámzó Balaton világához térsz vissza, bevallottan, hiszen az író-regényhőst éppen ez a kötet sodorja bajba. És a horrorisztikus kalandok hátterében ott áll egy értelmezési vita, olvasati összecsapás, amely első körben a címadó elbeszélés, tágabb értelemben az irodalom mint olyan körül forog.

PNL: Az a novella éppúgy egy realista test-tudati abszurd, mint ez a könyv, mindkettőnek a képtelen és halálos növekedés, illetve az átváltozás áll a középpontjában, s persze mindkettő nyelv és húsvérröhögés. Valaki, még az első megjelenése után, a 90-es évek elején nem hitte el nekem, hogy A hullámzó Balaton történetét kitaláltam. Hogy azt én nyilván hallottam valahol. Mikor tiltakoztam, csak mosolygott mindentudóan, higgyem el, hogy kitaláltam, mondta, ő is hallott hasonló történeteket. Meg hogy ilyesmit nem lehet kitalálni. Akkor kicsit dühös voltam, végtére is a fantáziámat vonták kétségbe, utóbb rájöttem, hogy ennél nagyobb dicséret nincs. Talán ez rémlett föl, amikor ezt a novellát ebben az összefüggésben is tematizáltam. Különben is, a hősöm tere meglehetősen jó tér arra, hogy az ember is, a galamb is elbizonytalanodjon fikció és valóság határait illetően. Mármint a regény tere, bár a konkrét Hősök tere is el tud bizonytalanítani, megbámulva bizonyos tömeggyűléseket, hogy hát hol is vagyunk, s főleg mikor? Én azt hiszem, egy regény többé vagy kevésbé mindig önmaga története is, itt egy poétikai kérdés tematizálódik, illetve egy merőben tematikus elem felvet hősömben is, bennem is bizonyos, nagyon is gyakorlati, húsba vágó kérdéseket, például arról a tapasztalatról, hogy álmomban két macska vagyok és játszom egymással. Arról továbbá, hogy ki teremt kicsodát, ki vagyok én, az író, és ki a hősöm, mondjuk így, író-elbeszélőm, aki nem tudja, vajon teremtett-e egy hőst, avagy ő maga ez a bizonyos hős, avagy - de nem folytatom, hisz ezzel már elvenném az olvasó kenyerét, s befolyásolnám szabadságában, hiszen ez az olvasati összecsapás, bár mellékszál, a megoldás szempontjából sem teljesen mindegy.

MN: Jó ideig tűnt úgy, hogy a hagyományos elbeszélés végképp lejátszott, az emberábrázolás/hősteremtés és bármilyen történetmesélés át van engedve az alkalmazott műfajoknak (ponyvairodalom, film). Most mégis egy fordulat előtt, sőt után állunk, kiderült, hogy mégiscsak vannak történetek, és eszközök is vannak arra, hogy ezeket (irodalmi) szalonképesen el lehessen mondani.

PNL: Nézd, ha lehet ilyet mondani, az én prózáimban inkább a nyelv írja a történetet, mint a történet a nyelvet. Inkább, hisz elég sok fokozat van, de amihez viszonyítom, illetve amiből kiindulok, az mindig a történet, hogy úgy mondjam, a sültrealista ábrázolás. Úgyhogy számomra, illetve szerintem csupán annyi történt, hogy az utóbbi években hála istennek a történet olvashatóbb, anekdotikusabb, sztorisabb változatai kerültek előtérbe, ha úgy tetszik, a történet olvasmányosabb arcai. Mert a mese, illetve az ábrázolás sosem tűnt el az úgynevezett és emiatt eleget kárhoztatott új prózából sem, csak más oldalait - és ami a fontosabb: - lehetőségeit mutatta. Ne felejtsük el, hogy olykor élvezetesen, olykor az olvashatóság határán, de elvégezte azokat a vizsgálatokat, például a nyelv szakítószilárdságáról vagy a világ elmesélhetőségéről, melyek nélkül ma aligha lehetne reflektálatlanul, egy az egyben történetet mesélni. Tehát a fordulat szerintem nem ez, a fordulat, ha volt, ama új próza megjelenése volt, ez az új történetelvűség inkább alakulás, egy nagyszerű és szeretni való hullámhegy az egyenletes hullámverésben. Egyébként azt hiszem, ahogy a festészet figurális irányzatai nem akarják visszaperelni a fényképészektől a képgyártás jogát, úgy az irodalom sem konkurense, illetve sértett unokabátyja azoknak a sztorigyáraknak, amelyek egy nagyon jogos és nagyon mély tömegigényt elégítenek ki, mindazonáltal az nagyon jó, ha bizonyos irodalmi művek, bizonyos nyelvi műalkotások, bár alaptermészetük nem ez, képesek bestsellerként, sőt ponyvaként viselkedni.

MN: Unos-untalan visszajátszó kérdés, hogy melyik műnemed az igazi. Költőnek indultál, aztán elmaradtak a versek, prózára váltottál, majd keresett színpadi szerző lett belőled. Nem is volna ezzel semmi gond, de közben, mondjuk egy Rókatárggyal, tettél róla (vagy adtál arra), hogy poétaként se írhassanak le. A Hősöm tere című regényt pedig két szonettel vezeted fel. Tehát nem az olvasó vagy a kritika besorolási vágya, hanem a te írói működésed veti fel ismét és követelően a kérdést, hogy mikor és miért választod az egyik vagy a másik formát.

PNL: Tíz éve, a Szódalovaglás idején, mielőtt elkezdtem volna prózát írni, nagyjából már sejtettem, hogy ha sokáig élek, és ha író maradok, akkor nem mehetek el a próza mellett. Olyan dolgok mellett, mint a történet, a teremtés, egy figuráé például, vagy a legósdibb értelemben vett ábrázolás - már csak szakmai kíváncsiságból sem. Eszembe sem volt abbahagyni a versírást, csak izgatott és nagyon vonzott ama másik mesterség. És ugyan fontos volt a váltás, hiszen bizonyos belső falak ledőltek, s többet tapasztaltam meg a saját képességeimből, de a legfőbb tapasztalat az volt, illetve máig az, hogy műnemet igen, viszont kezet és nyelvet nem tudok, és nem is kell váltanom. Ez persze megint egy hosszú és alapvetően műhelytörténet, ennek ellenére nem mindig tudom megokolni, hogy mikor mi és miért lesz vers vagy próza. Hogy a két Tubica-szonettet, mely egyébként ide, a hősöm teréhez tartozik, bevettem a könyvbe, méghozzá egy elég kényes, mottó-helyzetben, ez erről is szól, arról, hogy a váltás kétirányú, hogy nem hagytam el azt emennek a kedvéért, s nem is fogom, nincs mit elhagyni ugyanis, hacsak magamat nem akarom elhagyni. Ha egyszer veszi valaki a fáradságot, és megnézi, mennyi átjárás van nálam vers, próza és dráma között - remélem, átjárás és nem összemosás -, meg fog lepődni. Szóval bennem egyre inkább és egyre természetesebben egyben vannak ezek a dolgok. A magam drámaírását különben is inkább színpadi prózaírásnak gondolom, ami pedig a verset illeti: verset írni jó, és verset írni talán a legfontosabb. Ezek szerint én most kevésbé fontos dolgokon gondolkodom, de ez nem baj. Meg nem is igaz. Akkor sem, ha tárgyilagosan nézve alapvetően lírikus vagyok, ez nem értékítélet, egyszerűen azt jelenti, hogy ilyenek a reflexeim, így jár az agyam, illetve a kezem. Így jártam, illetve így járok vica és vers.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra