Kint ülnek a szállás előtt az asszonyok és a gyerekek, akik vállalták, hogy beszélnek a sajtó képviselőivel. Együtt várjuk a nagykövetet, és közben beszélgetünk. Gyerekek játszanak körülöttünk, egy asszony három kicsit etet a kapott menzakosztból, egy kanállal hármat. Mindenkinek jut egy falat, egy, kettő, három, egy, kettő három és így tovább. Rizses hús. Hamar elfogy.
Ez az a csoport, amelyiket a Komárom-Esztergom megyei Kocs községből küldtek el. Most innen is menniük kell.
"Csókolom, az a legnagyobb baj, hogy nem hiszik el nekünk, hogy háború van nálunk Kárpátalján. A háború nem csak az, hogy lőnek. Hanem az is, hogy a családunkban aki férfi volt, azt mind elvitték, ott maradtunk mink asszonyok és gyerekek. Nincs pénz. Nincs áram, nincs víz a házban. Amit ott hagytunk két éve, azt már széthordták. Akik otthon voltak, azt mondták, hogy már tető sincs."
A szállást a megbízott Magyar Máltai Szeretetszolgálat bérli a tulajdonos cégtől, amelynek a képviselői elmondták, hogy 31-éig van rendezve a menekültek lakhatása, utána el kell hagyniuk a helyet. A környéken az a szóbeszéd járja, hogy kell a hely a külföldi (indiai) vendégmunkásoknak, akik egy közeli gyárban fognak dolgozni. A máltaiak képviselője nem volt jelen.
"Mi nem haragszunk Orbán Viktorra, hogy már nem ad, mert eddig adott, aztat köszönjük – mondja egy másik asszony. – Huszonkétezer forintot kaptunk személyenként havonta és tizenhármat a gyerekre. És adtak enni, meg volt szállás. Most azt mondják, nálunk nincs háború, menjünk haza. A fiaink, akik még a kezünkön vannak, tizenhét évesek, azokat azonnal elvinnék katonának. Nem akarom, hogy meghaljanak."
Kérdezzük a gyerekeket, hogy hányadikosok, de egyikük sem jár iskolába.
"Jártak, öten – feleli egy fiatalasszony, aki két gyereket terelget. – Azt mondták csak ennyi hely van a kocsi iskolában. Mi hatvanhárman vagyunk, kétharmad gyerek. Az enyéim hatévesek voltak, amikor kitört a háború, ősszel kellett volna menniük iskolába. De nem mehettek. És itt sem mehettek, mert nem volt hely."
Kérdésünkre, miszerint kilencévesen még nem tudnak írni-olvasni és sosem jártak iskolába, megerősítik a hihetetlen tényállást. (Ha egy afgán gyerek törökországi vagy görögországi menekülttáborba jut, az ENSZ menekültügyisek egyik első dolga, hogy oktatásba vonják... "Ja, hát mi nem afgánok vagyunk" – jön a sóhajtott válasz és többen megerősítik, hogy szeretnék iskoláztatni a gyerekeiket, csak nincs hova járatni őket.)
A munkavállalás akadálya az egyik asszonynál nem csak az, hogy nullahuszonnégyben vigyáznia kell a gyerekeire, hanem az is, hogy nem tud írni-olvasni. Ennek megoldásáról közepesen jó szociális munka esetén gondoskodhatott volna a külhoniakat propagandaszinten nagyon támogató magyar állam.
Tőlünk kérdezik az asszonyok, hogy kit is várunk most. Valahogy elsikkadhatott a korábbi infó, mert egyikük azt hiszi, hogy Orbán Viktor fog jönni. Elmondjuk, hogy nem. Kérdezzük, járt-e náluk magyar politikus, politikai vezető, illetékes elvtárs, de a fenti választ kaptuk. Nem. Pressman az első.
Megjön a nagykövet, kiszáll a fekete autóból és rögtön üdvözli a menekülteket. Mindenkivel kezet fog, a gyerekekkel is. Aztán bemennek a szállásra, ahova a sajtó nem követheti őket.
Az asszonyok szerint a szállás jó, modern, tiszta. Csak sajnos el kell innen is menni.
Aztán kijön a nagykövet és leül velük beszélgetni. Úgy, ahogy valamilyen magyar hivatali méltóságnak is kellene. Hallani akarja a történetüket, kíváncsi honnan jönnek, hogyan élnek itt, hogyan szeretnének élni. Családtagok haláláról, kényszersorozásokról, nehéz körülményekről beszélnek.
Pressman hosszan fogja az egyik asszony kezét. A tolmács fordít, a nagykövet elérzékenyül.
A sajtó kérdéseire válaszolva David Pressman elmondta, az egyik első élménye Magyarországon az volt, hogy megtapasztalhatta, milyen nagylelkűek a magyar emberek. Záhonynál látta, milyen nagy, azonnali és önzetlen segítséget nyújtanak a háború elől menekülőknek. Ugyanezt tette az Egyesült Államok is a háború kitörése óta. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának egyik legnagyobb szponzora. Az ukrajnai háború kitörése óta húszmillió dollárral támogatták a magyarországi menekültellátási programot. A múlt héten a hírekben látott emberekhez jött el, hogy személyesen beszélgessen velük és megismerje a sorsukat.
A Narancs.hu kérdésére, miszerint van-e valamilyen eszköze arra, hogy a magyar kormány legalább olyan figyelmes és nagylelkű legyen az ukrán menekültekkel, mint az (ezzel nagy nemzetközi elismerést kapott) 1989-ben regnált magyar kormány volt, azt mondta: "Ez nem politikai, ez humanitárius kérdés. Az Egyesült Államok továbbra is elkötelezett erkölcsileg és anyagiakban is segíteni fog a magyar kormánynak az ukrajnai menekültek ellátásában." Pressman azért érezte kötelességének szolidaritást mutatni a menekültekkel, mert NATO szövetséges ország nagyköveteként fontosnak tartja hangsúlyozni és személyes jelenlétével is kifejezni, hogy a menekültek megérdemlik, hogy tisztelettel bánjanak velük és tiszteletben tartsák emberi méltóságukat.
Húszmillió dollárból és a többi külföldi segélyből ezek szerint annyira futotta, hogy Magyarországon, ahol az ukrajnai háború miatt háborús veszélyhelyzetet hirdetett a kormány, megvonják a szociális jellegű támogatást a megtámadott Ukrajna magyar nemzetiségű menekült lakosságától, mintegy 3000 embertől, akiknek kétharmada iskoláskorú gyerek.
A 444.hu beszámolója szerint az amerikai nagykövetet arról is kérdezték, mit gondol Orbán Viktor visszatérő állításáról, miszerint az Egyesült Államok már holnap békét teremthetne Ukrajnában, ha akarna. Pressman azt mondta, lehetne holnap béke, ha Vlagyimir Putyin leállítaná a háborúját, mert ez az ő háborúja. A nagykövet egyébként a miniszterelnök úgynevezett békemisszióját performansznak nevezte.
