´riszentpéter
Kúszok le a völgybe üresben. Korhadt útjelző mellett haladok el, rajta két fehérre festett pléhdarab, "Nyugati szer", "Keleti szer" felirattal. A nyugatot választom. Az út és a zöld csend végén kicsinyke ház, a kerítést egy mosolygós férfi támasztja. Helyben vagyunk.
A konyhában üljük körbe az asztalt. A fejünk fölött gerendák, a falon házi áldás, kereszt. A mosolygós férfi egy mosolygós nőre néz, aki ért mindent. Üdítővel kínál, miközben Csabi és a kishúga a másik szobában tanulnak.
"Általában így van ez", mondja az apa, "csak egyszer fordul a busz a szomszéd községből, ahová Csabi iskolába jár, úgyhogy ott marad délután a napköziben, de este még átveszi a leckét. Utána játszhatnak. Focizni szoktunk."
A focinak köszönhető egyébként az is, hogy most körbeüljük itt az asztalt. A romániai "események" után segélyszállítmányt vitt az őrségi falu néhány küldötte az egyik erdélyi településre, s ha már ott jártak, meghívták a helybeli, megyei első osztályban szereplő labdaművészeket egy vendégjátékra. Csaba édesapja is eljött az együttérzést szimbolizáló labdarúgótornára, és sepregetőként szűrte meg az őrségi rohamokat. A játéka olyannyira megtetszett az egyik helybéli vállalkozónak, hogy a férfit leigazolta idénymunkásnak tízezres állományú pulykafarmjára. Az erdélyi fiatalember kapva kapott az alkalmon: odahaza gondok támadtak, feloszlott a téesz, és a szolgálati lakásokat eladták. ´k is egy ilyen lakásban laktak, és ha maradni akartak, fizetni kellett volna. Pénzük viszont nem volt.
Kaptak egy ígéretet, hogy ha áttelepülnek, beköltözhetnek egy idős nénihez, de ebből végül nem lett semmi, és a család egyik napról a másikra az utcán találta magát. Végül egy Erdélyből még a negyvenes években áttelepült, magatehetetlen idős ember fogadta be őket. "Azt sem kérdezte, hogy kik vagyunk, és honnét jöttünk", emlékszik vissza Csaba édesapja a különös jótevőre, "de alighogy beköltöztünk, rá két hétre meghalt".
Jöttek persze az örökösök, ám az önkormányzat kifizette őket, és a család máig az önkormányzatnak törleszti a kölcsönt. A környékbeliek is próbáltak segíteni, volt, aki tíz tojást adott, mások lisztet, zöldséget. Alkalmi munkák is adódtak, kaszálás, ez-az, később közhasznú munka a polgármesteri hivatal segítségével. Aztán egyik pillanatról a másikra bezáródtak az ajtók.
*
A bevándorlási engedélyhez orvosi igazolásra volt szükség. Elutaztak Szombathelyre, megcsinálták a vizsgálatokat, és néhány nap múlva kiderült, hogy Csabika vérében HIV-vírust mutattak ki. Hogy hogyan kaphatta a fertőzést? A születése után néhány nappal besárgult, és vissza kellett vinni a kórházba, ahol elképzelhető, hogy vért adtak neki.
"Két hétig nem voltunk magunknál", mondja az apuka csendesen, "semmihez nem volt lelki erőnk. Szerencsére Csabika gyorsan túltette magát az egészen, csak az első napokban mondogatta, hogy nem fogok sokáig élni."
Arról kérdeztem, hogy tudott-e a szomszéd faluban kitört pánikról, ahová Csabit óvodába járatták. "Tudtam, de megértettem", hangzik a felelet, "lehet, hogy én is így reagáltam volna, hiszen teljesen természetes, hogy mindenki félti a saját gyermekét. Később egy szülői értekezleten megkértek, hogy ne vigyük a gyereket óvodába, és akkor néhány hétig Csabi otthon maradt. Voltak, akik ki is vették a gyereküket, de velük szemben sem mutattam haragot. Megértettem őket."
*
Fent a faluban, a katolikus plébánián kicsit aggodalmaskodva mondja a közösség plébánosa, hogy nem volna jó ismét fölkorbácsolni az indulatokat. Mert komoly indulatok voltak.
Csabika szüleivel és húgával a kezdetektől ide járt templomba, hiszen "itt is az a katolikus templom várta őket, mint Erdélyben". És amikor mindenféle mendemondákból megtudták, hogy a kisfiú vírushordozó, arra ügyeltek leginkább, hogy a család ne maradjon magára a bajával. Ebben a katolikus közösségen kívül mások is segítségükre voltak, hiszen az édesapát sokan szerették. Egyrészt mint a helybéli focicsapat játékosát, másrészt mint szorgalmas, nyíltszívű embert.
Viszont az iskola néhány tanárnője - akiknek a gyermekük Csabival járt együtt óvodába - különös kampányba kezdett. Minden követ megmozgattak, hogy a kisfiút eltávolítsák az óvodából. "Néha olyan érzésem volt, hogy csengőt akarnak kötni rájuk, mint a leprásokra", mondja a plébános.
*
A kilencvenes évek elejét írtuk, a liberális és népnemzeti tűzokádás, a demokratikus irracionalizmus legádázabb időszakát. A három tanárnő - a megyei napilap egyik akkori cikke szerint - petíciót intézett az óvodához, melyben azt írták:
"Megdöbbenéssel értesültünk az óvodában előállott közegészségügyi problémáról." Az első megdöbbenés után azt kérték, hogy "intézkedni szíveskedjenek", és ezt az óhajukat az önkormányzattal is közölték, azzal a kiegészítéssel, hogy ellenkező esetben a (szép emlékű) köztársasági megbízotthoz fordulnak. Ötvenegyen írták alá a "korrekt intézkedést" követelő tiltakozásokat. Korrekt intézkedésen az aláírók Csabika óvodából történő kitiltását értették.
Ugyancsak a megyei napilapban volt olvasható, hogy a három tanárnő sorra járta a házakat, és olyan AIDS-ről szóló szórólapokat osztogatott, amik a homoszexualitás és a promiszkuitás veszélyeire hívták föl a figyelmet. Miközben Csabikának orvosi igazolása volt arról, hogy "nem fertőző, közösségbe mehet". Azt is sikerült elérniük a tanárnőknek, hogy az óvodában szűrővizsgálatot rendeljenek el. Mozdult a politika is, Solt Ottilia személyesen próbálta megnyugtatni az embereket egy falugyűlésen, és a Beszélőben is megjelent egy írása, amiben azt fejtegette, hogy az őrségi faluban ez az eset voltaképpen a demokrácia próbája a "kirekesztők" és a "befogadók" között.
*
A plébános úr felidézi azt az estét, amikor megfordult minden. Érezték, hogy valamit tenni kell, mert annyira elmérgesedett a helyzet. Volt, aki azt mondta: "Ha éheznek, egy tányér levest dobok nekik, de a házam küszöbét nem engedem, hogy átlépjék."
Tanácsot kértek Szombathelyen az Egyházmegyei Karitász vezetőitől. Egy hölgy, Editke néni, azt javasolta, hívják meg egy falugyűlésre dr. István Lajos professzort, a Vérellátó Intézet vezetőjét, aki alapos ismerője a betegségnek.
"Olyan ideges voltam aznap délután, hogy kint járkáltam az udvaron, és a rózsafüzért mondtam egyfolytában", meséli a plébános, "attól féltem, hogy végleg elszabadulnak az indulatok. Annyian voltak a kultúrházban, mint előtte még soha. A professzor úr két másik előadóval együtt elmondta a betegségnek a jellemzőit, a kockázatait, a védekezési módokat és azt, hogy Csabika orvosi igazolást kapott arról, hogy közösségbe járatható, tehát ha mindent pontosan betartanak, nincs ok az aggodalomra. És akkor ott megtörtént a csoda. Az értelem legyőzte az indulatokat, és az emberek egyszer csak kezdték lehurrogni azokat, akik Csabáék ellen agitáltak." Szépen, lassan minden elcsitult. Csabika az óvodában mindig figyelmeztette az óvó nénit, hogy húzzon gumikesztyűt, ha őt vérezni látja. A gyerekek pedig elkezdtek játszani vele.
Aztán eltelt egy kis idő, és Csabi első áldozó lett. Székely ruhába öltözve vonult be a templomba.
Vasárnaponként ministrál. A plébános szerint van benne egy kis lópor, de melyik gyerekben nincs. Amikor azt kérdeztem, hogy a szülők miként viselték azt az időszakot, csak annyit válaszol, hogy csendes szenvedéssel. Soha nem jöttek, hogy bárki is segítsen nekik.
*
Ülünk a konyhaasztal körül. Csaba édesapja elmondja, a szombathelyi karitásztól valaki megkereste egyszer, hogy költözzenek be a megyeszékhelyre, ott jó helyük lesz. De ő itt akart maradni. Tudta, hogy lerendezik ezt az ügyet egymás között az emberek, ezért is nem akart menni senkihez, nem akart beleavatkozni.
Pedig időközben újabb csapás érte, meghalt a felesége. Azóta újranősült, bár a mostani nejét néhányan megpróbálták lebeszélni arról, hogy hozzájuk költözzön.
A második anyuka elmeséli, hogy élete legszebb karácsonya volt, amikor idejött. Csabát soha nem kezelte betegként, mint mondja, az igazi érzést nem nyomhatja el az a tudat, hogy mi a baja a kisfiúnak. Úgy öleli meg, mintha egészséges volna.
Az édesapa még hozzáteszi, hogy rendszeresen járnak kezelésre, mindent pontosan betartanak, és reménykednek. Mert remény mindig akad a háznál. Ki gondolta volna például, hogy idén húsvétkor szépen kiöltöznek, és elmennek locsolni ahhoz a kislányhoz, akinek a szülei annak idején a másik táborhoz tartoztak. A "kirekesztőkhöz".
*
Csaba szobájának falán Davor Suker indul egy átlépős csellel a kapu felé. Kint az udvaron próbáljuk lekopírozni a nagy horvát mágust, miközben Csaba kutyája jó söprögető módjára csúszik be. A második anyuka az ajtóban áll, magához húzva a kislányt. Mosolyognak. Miként az édesapa is.
Búcsúzáskor kezet szorítunk. Csabi bevallja, hogy kosarazni is szeret, fönt van egy bitumenes pálya, ott szokott dobálni. Megígérem, ha legközelebb jövök, lejátszunk egy büntetődobó versenyt.
Ebben maradunk.
Fodor Sándor
