Gyaníthatóan még a Dragan Dabic-történet sem az, aminek látszik vagy láttatni próbálják. Az ugyanis elképzelhetetlen, hogy Karadzic a szerb titkosszolgálatok valamelyikének a segítsége nélkül tehetett volna szert új és ilyen tökéletesen megtévesztő identitásra. Kiadatása Hágának éppúgy politikai döntés, a szerb kormány politikai döntésének az eredménye lehetett, mint ahogy eddigi bujkálását is segítette, de legalábbis eltűrte a mindenkori belgrádi vezetés.
1945-ben született Crna Gora egy kis falujában; az egyetemet Szarajevóban végezte, majd Belgrádban és Szarajevóban kórházi pszichiáterként praktizált. 1985-ben egy sikkasztási ügyben három év börtönre ítélték, egyet ült le belőle; bűntársa már ekkor is Momcilo Krajisnik volt - róla később még lesz szó. Első verseskötete 1968-ban jelent meg, de költőként soha senki nem vette komolyan - meglehet, a hágai törvényszék lesz az első kritikusi fórum, amely - a népirtás szándékának korai nyomait kutatva - értőn górcső alá veszi klapanciáit. Régi ismerősei nem győztek csodálkozni, amikor 1990 elején nacionalista politikusként bukkant fel Szarajevóban. De a szó hamar bennük szakadt.
Etnikai pártok
A titói Jugoszlávia széthullása 1989-ben, a Jugoszláviai Kommunista Szövetség, az uralkodó egypárt bomlásával kezdődött, amikor a szlovén és a horvát pártszervezet kivált a JKSZ-ből, és otthoni ellenzékének nyomására beleegyezett abba, hogy a két tagköztársaságban szabad és többpárti köztársasági választásokat tartsanak. Amikor az ily módon megválasztott új szlovén és horvát vezetés azt is nyilvánvalóvá tette, hogy nem kívánja fenntartani a jugoszláv államszövetséget, legalábbis az addigi formájában nem, Bosznia-Hercegovina is választás elé került. A helyi kommunista szövetség - talán az utolsó pillanatban az előtt, hogy a nemzeti törésvonalak mentén maga is szétesett volna - sebtében, 1990 áprilisa és októbere között összerakta azokat a törvényeket, amelyek biztosították volna az átmenetet az új, demokratikus világba, és az év végére választást írt ki.
A "kommunisták" után, mint majd' mindenhol Kelet-Európában, Boszniában is a nacionalisták jöttek: a helyi viszonyoknak megfelelően mindjárt hárman. Az 1990 novemberében megtartott "első szabad és többpárti" választásokon a három nagy nacionalista gyűjtőpárt pontosan a népesség etnikai megoszlásának arányában szerezte meg a parlamenti mandátumokat. A bosnyákok (a korabeli, helytelen szóhasználattal: a muzulmánok) a Demokratikus Akciópártra (SDA) szavaztak, a boszniai horvátokat a legnagyobb horvátországi párt, Franjo Tudjman Horvát Demokratikus Közössége (HDZ), illetve annak boszniai leágazása képviselte, míg a boszniai szerbeket a Szerb Demokrata Párt (SDS) - Radovan Karadzic pártja. A három etnikai szervezet - egyetlen közös platformjuk a "kommunistaellenesség" volt - ekkor szent fogadalmat tett. Koalícióban fognak kormányozni, s minden, a közös állam jövőjét illető nézetkülönbségüket békés úton rendezik. A történet végét ismerjük.
Fegyverkezés és hatalomátvétel
Az SDS belső viszonyait és a folyamatot, amely során a párt ellenőrzése alá vonta Bosznia-Hercegovina területének bizonyos időszakokban 70, majd végül 49 százalékát, azaz a boszniai Szerb Köztársaság, a hírhedt Republika Srpska keletkezését a hágai törvényszék több ítéletében bemutatta már mint a különféle emberiesség elleni és háborús bűnök közvetlen előjátékát. Legutóbb és legrészletesebben például Momcilo Krajisnik, a szakadár boszniai szerb parlament elnöke perében és verdiktjében. A vád képviselői ezen eljárások során egy szakértői anyagot is készíttettek: az ún. Treanor-jelentés pontosan leírja azt a folyamatot, amelynek során az SDS körülbelül 1991 elejétől előkészíti a terepet az elszakadásra és az etnikai tisztogatásokra. (A szerző, Patrick J. Treanor foglalkozására nézve filosz, a hágai ügyészség egyik állandó szakértője.) Az egyik szilárd pontot, ahonnan a szerb párt kibillentette a helyéből Bosznia-Hercegovinát, a helyi önkormányzatok jelentették. Az 1990-es helyhatósági választásokon a szerb párt - a demográfiai viszonyoknak ugyancsak tökéletesen megfelelően - a 109 járásból több mint 40-ben szerzett (a legtöbb helyen abszolút) többséget. E településeken a helyi hatalmi struktúrák - a tájékoztatás, az oktatás, a gazdaságirányítás és mindenekelőtt a rendőrség - etnikai alapú kisajátítása minden gond nélkül végbement. A központi bosnyák állammal párhuzamos, tulajdonképpen illegális államszervezet konstruálásában a következő lépés ezeknek a járásoknak a régiókba szervezése volt: ahhoz, hogy az SDS szűk vezetésében keletkező központi akarat a legeldugottabb szerb többségű faluban is maradéktalanul érvényesülhessen, a "regionalizálás" szolgáltatta a középső szintet. Legkésőbb 1991 őszére az elszakadás infrastruktúrája maradéktalanul készen állt: Bosznia-Hercegovinát a különféle szerb "autonóm régiók" mint megannyi lőporos hordó aknázták alá. Azt pedig, hogy ez az elszakadás nem lesz békés, csak az nem vette észre, aki nem akarta. A korabeli boszniai sajtó úgy 1990 végétől hemzseg azoktól a beszámolóktól, amelyek különféle titkos fegyverszállítmányok útját írják le, amely a Jugoszláv Néphadsereg raktáraitól a szerb önkormányzatokhoz, illetve az ezen önkormányzatok kebelében megalakult ún. "válságstábokhoz" vezetett: ez utóbbiak lettek később az "etnikai tisztogatás" alsó szintű végrehajtói. Mindennapossá váltak az etnikai erőszak incidensei is: a blokádok, a bosnyákokat és horvátokat sújtó kijárási tilalom, a jogfosztás, a megalázás, a fenyegetés megannyi vészjósló mozzanata. A Krajisnik-ítélet és a Treanor-jelentés pontosan rekonstruálja azt is, hogy ennek az ugrásra kész, militarizált és félig-meddig titkos államszervezetnek az élén eleinte pártvezetőként, informálisan, később pedig formálisan is, államfőként Radovan Karadzic állt; és hogy 1992. március végén, Bosznia-Hercegovina függetlenségének kihirdetése után pár héttel a ravaszt csak ő húzhatta meg.
Mozgósítás
A politikai, gazdasági és katonai hatalom eme koncentrációjához Karadzicnak csúcsra kellett járatnia az etnikai mozgósítást. Az 1990-es választásokat követően, a nagyszerb terjeszkedés lázas időszakában - ekkor már nagyban készülődött Belgrád Horvátország elleni háborúja, amely végül 1991 nyarán robbant ki - ő és az SDS más vezetői gyújtó beszédekben és interjúkban ültették el vagy inkább csalogatták elő a boszniai szerbekben a félelmet az "usztasa késtől" meg az állítólagos "iszlám államtól", s a gyűlöletet szomszédjaik iránt. A rasszizmus, az uszító, szélsőséges nacionalizmus a napi beszéd rendes részévé vált. A szarajevói parlament munkáját ellehetetlenítették; a cél éppenséggel az volt, hogy a központi állam védtelen és tehetetlen legyen. Karadzic nem csinált titkot belőle: ő és pártja nem hagyja, hogy Bosznia-Hercegovina kiváljon Jugoszláviából, s ha kell, ezt erőszak árán akadályozza meg. (A szerb lakosság a köztársaság 33 százalékát tette ki a muzulmánok, illetve bosnyákok 44 és a horvátok 17 százalékával szemben.) Karadzic 1991 elejétől nyíltan az "etnikai elkülönülés" politikáját hirdette. Amikor a szarajevói parlament bosnyák és horvát frakciója 1991. október 15-én elfogadta a köztársaság szuverenitásáról szóló nyilatkozatot - a szlovén és a horvát minta szerint ez volt a függetlenség kikiáltását megelőző lépés -, az SDS képviselői végleg kivonultak a törvényhozásból, majd a boszniai közös államból is, és "aktiválták" a sajátjukat. Karadzic ezen a drámai ülésen így figyelmeztette Alija Izetbegovic bosnyák elnököt: "Az út, amelyen elindultatok, ugyanaz az autósztráda, amely Horvátországot a pokolba vezette, de a háborúnak ez a pokla Bosznia-Hercegovinában ezerszer roszszabb lesz. Ez az út a muzulmán népet a megsemmisülésbe viszi!" "Elengedjük a tigriseinket, hadd végezzék el a dolgukat... nem szabad visszatartanunk őket" - mondta Krajisniknak egy telefonbeszélgetés során az év decemberében. A pattanásig feszült légkörben a kérdés ekkor már csak az volt - és evvel a játszma minden politikai szereplőjének, a bosnyák vezetőket is beleértve, tisztában kellett lennie -, hogy ha Bosznia-Hercegovina kihirdeti a függetlenségét, vajon a nemzetközi közösség megvédi-e katonai erővel lakóinak egyik felét a másik felétől. A szarajevói parlament 1992. március 5-én nyilvánította függetlennek az országot; a bosnyákokat pedig nem védte meg senki.
A Krajisnik-ítélet
A hágai ügyészeknek nem lesz nehéz dolguk bebizonyítani Karadzic perében azt, hogy 1992. március végétől a boszniai, illetve Boszniában tevékenykedő szerb erők - a területvédelmi egységek meg a rendőrség soraiban szolgáló felfegyverzett helyi elemek, a koncentrációs táborok őrszemélyzete, a reguláris hadsereg egységei, a Szerbiából érkező milíciák és halálbrigádok - emberiesség elleni bűnöket követtek el. Hisz ezt a munkát - falvakra, városokra, járásokra, koncentrációs táborokra lebontva, s megannyi konkrét gyilkosságot feltárva - számos perben elvégezték már. Tudjuk, mi történt a kelet- és nyugat-boszniai kisvárosokban, Bijeljinában, Sanski Mostban, Kozlukban, Rogaticában, Han Pijesakban; a felkavaró tanúvallomásokból tájékozódtunk a brckói embervadászatokról, annak a körülbelül hetven aggnak, nőnek és gyereknek a sorsáról, akiket Visegradon Mehmed Alispahic házába zártak, majd rájuk gyújtották az épületet, azokról a zvorniki esetekről, amikor a fogvatartottakat arra kényszerítették, hogy a családtagjaikat verjék és erőszakolják meg. És az 1992. március végén elszabadult pokol távolról sem csak azokat a településeket és vidékeket sújtotta, ahol a szerbek többségben voltak. (Kelet-Boszniában a városokban rendszerint a bosnyákok alkották a többséget, a környező falvakban viszont a szerbek.) A törvényszék rekonstruálta ezeknek a támadásoknak az általános sémáját is: a védtelen bosnyák civil lakosságot először a hadsereg vonta tűz alá, majd a településekre behatoltak a különféle szabadcsapatok; s a "rendet" végül ismét a hadsereg állította helyre. Mirsad Tokaca, a boszniai háború áldozatainak felkutatásával és azonosításával foglalkozó szarajevói Istrazivacko dokumentacioni centar (IDC) vezetője több perben is tett tanúvallomásaiban pedig arról számolt be, hogy az 1992 áprilisa és augusztusa közötti időszak kulcsfontosságú volt. A háború áldozatainak száma - vizsgálataik jelen állása szerint - körülbelül 100 000 fő; ebből mintegy 80 000 bosnyák. E tömeg nagyobbik része, legkevesebb 50 000 fő épp ebben a pár hónapban szenvedett erőszakos halált. (Az IDC civil szervezet, amely egyik legfontosabb missziójának azt tekinti, hogy a halottak számával való politikai manipulációknak elejét vegye - www.idc.org.ba.)
Az ügyészeknek nem lesz különösebben nehéz dolguk akkor sem, amikor ezeket a rémtetteket Radovan Karadzic számlájára akarják majd a bírákkal íratni. Momcilo Krajisnikot, a boszniai szerb parlament elnökét 2006-ban emberiesség elleni bűnök miatt mint az SDS és a Republika Srpska második számú vezetőjét első fokon 27 év börtönre ítélték. A Krajisnik-ítélet számos helyen említi Radovan Karadzicot mint a boszniai szerbek legfőbb vezetőjét (és a vezető szerep, amint azt több ítélet is leszögezi, súlyosbító körülmény). Miután a boszniai szerb parlament 1992 elején kikiáltotta a Republika Srpska függetlenségét, Karadzic először az ún. Nemzetbiztonsági Tanács teljhatalmú elnöke lett (amolyan háborús miniszterelnökségként lehet ezt elképzelnünk), majd pedig - májustól - az állam háromtagú elnökségének az elnöke. Ebben a minőségében ő volt a boszniai szerb hadsereg főparancsnoka - tehát Mladic tábornok politikai felettese. Élet és halál ura, a szó legszorosabb értelmében. (A boszniai szerb hadsereg 1992 májusában alakult meg, akkor, amikor a Jugoszláv Néphadsereg Boszniában szolgáló alakulatai egyszerűen egyenruhát cseréltek.)
Krajisnik - aki "csak" az elnökség egyik tagja volt - az eljárás során hiába próbált azzal védekezni, hogy nem tudott az atrocitásokról; hogy nem ő adott rájuk parancsot; hogy nem állt volna hatalmában leállítani őket, illetve az elkövetőket utólag felelősségre vonni (a parancsnok esetében ez utóbbi elmulasztása is háborús bűnnek számít). Az ügyészség nem állította, vagy legalábbis nem bizonyította be, hogy egyik vagy másik konkrét gyilkosság az ő parancsára történt. A bíróság mégis elfogadta Krajisnik felelősségét abban, hogy az "etnikai elkülönülés" általa is vallott célját az általa - másokkal bűnszövetkezetben - létrehozott államszervezet valósította meg, s hogy e megvalósítás közben és által emberiesség elleni bűnöket követett el: kiirtást, emberölést, üldözést, kitelepítést.
És ha Krajisnik 27 évet kapott, aligha gondolhatjuk ép ésszel, hogy Karadzic kevesebbel megússza. Még akkor sem, ha az ügyészeknek ebben az eljárásban is bizonyítékokat kell beterjeszteniük és tanúkat kell felvonultatniuk (hiszen ha a vádlottnak nem lenne lehetősége keresztkérdéseket feltenni a vád tanúinak, sérülne a tisztességes eljáráshoz való joga). De ezek a bizonyítékok és ezek a tanúk - láttuk - léteznek. Aligha kérdéses továbbá, hogy Karadzic a hátralévő éveit (most 63 éves) börtönben tölti - bár Krajisnik másodfokú ítélete még várat magára, és a törvényszék utóbbi pár évében nyugtalanítóan sokszor fordult elő, hogy a Fellebbviteli Tanács (Chamber of Appeals) a kellően súlyos első fokú ítéleteket radikálisan enyhítette.
De az nagyon nem mindegy, hogy Karadzic pontosan miért - mi mindenért - teszi majd ezt.
Mi a törvényszék?
A törvényszék valódi funkcióját felállítása óta heves viták övezik. Nemcsak a kívülállók, de az intézmény alkalmazottai is - bírák, ügyészek, jogtanácsosok, szakértők - másképp és másképp látják szerepét. A jogi puristák meg a büntetőjog szerelmesei a bűnösök megbüntetésére, az egyéni büntetőjogi felelősség megállapítására korlátoznák, és tagadják, sőt, károsnak tartják az ezen túlmutató ambíciókat. A bíróság legyen bíróság - állítják -, ne pedig színház, gyónás, pszichodráma, népnevelés; és a bírák és az ügyészek főként ne akarjanak történelmet írni. Tényekből csak annyira van szükség, amennyi egy-egy vádlott elítéléséhez szükséges; az ügyészeknek csak arra kell koncentrálniuk, amit minden kétséget kizáróan (beyond any reasonable doubt) bizonyítani tudnak. A sikerük a bíróság marasztaló ítélete. A másik felfogás viszont - emberi jogi aktivisták, szociológusok, történészek álláspontja - az eljárásokat jóval többnek tekinti ennél. Az emberiesség elleni bűnöket üldöző bíróságok arra is alkalmasak, sőt, elsősorban az kell legyen a céljuk, hogy elrettentsék azokat a vezetőket, akik hasonló politikán törik a fejüket; hogy a szó lehető legteljesebb értelmében igazságot, sőt, katarzist szolgáltassanak az áldozatoknak; hogy rekonstruálják azokat a történelmi, politikai, társadalmi folyamatokat, amelyek ilyen bűnök elkövetéséhez vezethetnek, és ezzel próbálják meg csökkenteni a kockázatukat. E két szemlélet konfliktusa Slobodan Milosevic félresikerült perének értékelésekor vált markánsan láthatóvá (NB. a törvényszéken belül az előkészítése során is). A puristák úgy vélik - és némi igazságot lehetetlen tőlük megtagadni -, hogy az ügyészség és akkori vezetője, Carla del Ponte hibázott, amikor egyesítette a Koszovó, Horvátország és Bosznia-Hercegovina ügyében megfogalmazott vádiratokat, és a szerb vezetőt nem három külön perben vonta felelősségre. Koszovó ügyében Milosevicet minden teketória nélkül, viszonylag gyorsan elítélte volna a törvényszék (erről lásd korábbi cikkünket: Ünnep a pokolban, Magyar Narancs, 2006. március 16.), ám Del Ponte túlzott - és nem okvetlenül jogászi - ambíciói miatt a per végül befejezetlen maradt.
Ez a pervezetési és jogpolitikai dilemma most a következő köntösben jelenhet meg: vajon sikerül-e az ügyészségnek Radovan Karadzicot népirtásért is elítéltetnie? Mindez jóval több, mint szómágia. A népirtás kifejezés szimbolikus ereje óriási. A bosnyák közvélemény, és főként az áldozatok hozzátartozói számára legelsősorban - de nem csak nekik. Karadzic elmarasztalása e bűnben megrengetheti a boszniai Szerb Köztársaságot is.
A szó hatalma
Az 1948. évi genocídiumegyezmény a népirtás alatt "valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport mint olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával" elkövetett olyan cselekményeket ért (többek közt), mint az emberölés vagy a súlyos testi vagy lelki sérelem okozása. Az ügyészeknek eszerint nemcsak azt kell bizonyítaniuk, hogy e cselekményeket elkövették, hanem azt is, hogy ezek a valakik a bosnyákokat teljesen vagy részlegesen ki akarták irtani; s végül, hogy ez a valaki végső soron nem volt más, mint Radovan Karadzic.
Az ügyészség eddig több perben próbálta bizonyítani a népirtás tényállását (például a prijedori polgármester, Milomir Stakic, Momcilo Krajisnik vagy Slobodan Milosevic perében), ám ez mindeddig - jogerősen - csak egyszer sikerült: Radislav Krsticet, a boszniai szerb hadsereg drinai hadtestének parancsnokát mondták ki a bírák bűnrészesnek népirtásban a srebrenicai vérengzés miatt. De Krstic katona volt, és az ő perében a politikai felelősséget nem firtatta senki. Azt mindenesetre tudjuk ebből az ítéletből, hogy Srebrenicánál megtörtént a népirtás. A fent említett ítéletekből azt is tudjuk, hogy 1991-92-ben, az etnikai tisztogatás első nagy hullámakor a népirtás nem történt meg - egészen pontosan az ügyészeknek sem Stakic, sem Krajisnik perében nem sikerült a speciális szándékot kimutatniuk. (A Krajisnik-ítélet azt mondta ki, hogy a népirtás tárgyi oldala - az actus reus, azaz a bűnös cselekedet - megvalósult, az alanyi oldala viszont - a mens rea, a bűnös elme - a vádlott esetében nem; az ítéletnek ez az ellentmondásos indoklása óriási felháborodást keltett, és nem csak Boszniában.) Karadzic jelenlegi vádiratában a népirtás vádpontja alatt nemcsak Srebrenica szerepel, hanem az 1992-es irtó hadjárat helyszínei is. (A hírek szerint egyébként készül az új változat.) Az ügyészség, illetve a vádiratot jegyző Carla del Ponte tehát úgy vélik (vélték), Karadzicra rá tudják verni a bosnyákok legalább részleges kiirtásának szándékát - ott is, ahol ebbe már többször belebuktak. A per egyik nagy kérdése lesz, hogy milyen bizonyítékokat terjesztenek majd elő e tárgyban, s hogy ezek meggyőzik-e majd a szokásosan háromtagú tanácsot. (Sza-rajevó éveken át tartó ágyúzását viszont nem tartják népirtásnak az ügyészek sem: a vádiratban ez a "polgári személyek elleni terrorcselekmények" minősítéssel szerepel. Hogy ez a vád meg fog állni, aligha kétséges. A háborús bűnök ezen válfajáért ítélték 20 évre - jogerősen - Stanislav Galic tábornokot, a Szarajevót ostromgyűrűben tartó Romanija hadtest parancsnokát - pedig ő, katona lévén, csak parancsot hajtott végre. Aligha lehet kérdés, hogy kiét.) És vajon mit ért majd "szándék" alatt a tanács? Megelégszenek-e Karadzic nyilvános (vagy félig nyilvános: például a boszniai szerb parlament ülésein elmondott), gyűlölettől izzó és - később maradéktalanul beváltott - fenyegetésekkel terhes retorikájával, vagy konkrétabb bizonyítékokra - parancsokra, utasításokra, lehallgatott telefonbeszélgetésekre, nyugati hírszerzői és diplomáciai jelentésekre, Karadzic számos nyugati tárgyalópartnerének, beosztottjának, alárendeltjének további vallomásaira - lesz (lenne) szükségük? De nem egyértelmű Srebrenica esete sem: vajon a kivégzéseket Karadzic rendelte el, Mladic pedig csak végrehajtotta a parancsot, vagy Mladic a saját szakállára, Karadzic ellenében vagy legalábbis a tudta nélkül cselekedett? S mi volt a szerepe az 1992-es és 1995-ös eseményekben Slobodan Milosevicnek? Mi volt a pontos viszony hármójuk közt? És mit tudtak a tömeggyilkosságokról a nyugati nagyhatalmak - miközben és mielőtt elkövették őket?
H
Tény, hogy az emberiesség elleni bűnök önmagukban is épp elég fertelmesek, és hogy a vádlott így is, úgy is ülni fog. Az is valószínű, hogy a per során a boszniai háború újabb, eddig ismeretlen részleteire derül majd fény, mindannyiunk okulására. De a tét nem csak ez. Hisz a törvényszék két ítéletében állapította meg, hogy Boszniában megtörtént a népirtás, ám politikai felelősöket eddig még nem talált; katonait is csak egyet. Slobodan Milosevicről már soha nem fogjuk megtudni, hogy bűnös volt-e benne: az ő ügyét, ahogy mondani szokták, egy magasabb ítélőszék bírálja el. Ha Radovan Karadzicot, az egyetlen még szóba jöhető politikust is felmentik e vádpont alól, akkor nemcsak a törvényszék kerül ellentmondásba saját magával, de maga a szó, a jogi kategória üresedik ki. A népirtás megtörtént - de alighanem magától, hisz bűnösök nincsenek.
Az igazság halála lenne ez.
