Van valami szánalmas abban, ahogyan néhány párt a harmadik szabad parlamenti választáson is a valódi, a radikális rendszerváltás jelszavával igyekszik voksokat gyűjteni. Szélsőséges mozgalomban és eszmében nincs hiány, a demokrácia hazai hívei mégis nyugodtak lehetnek: nálunk - egyes német tartományokkal ellentétben - nem kell attól tartani, hogy neonáci frakció alakul a törvényhozásban.

Az előrejelzések szerint a magyar választópolgárok harmadszor is bölcs döntésre készülnek: szélsőséges, a fennálló viszonyokat gyökeresen felforgatni óhajtó pártok várhatóan ismét nem kerülnek a kormányrúd közelébe. Ha nem tévednek iszonyatosan nagyot a közvélemény-kutatók, akkor két olyan erő között dől el a szavazás, amelyik a fennálló közjogi-társadalmi-gazdasági berendezkedés keretein belül kínál egymástól markánsan eltérő alternatívát a választóknak.

Mielőtt azonban végképp elhessegetnénk magunktól a liberális értelmiség által oly gyakran vizionált weimarizálódás rémképét, vessünk egy pillantást azokra a pártokra, amelyek különböző módon és különböző hangerővel ugyan, de egyként támadják az 1989-90-ben konszenzussal létrejött demokratikus rendszer alapjait. A meghatározó erők által képviselt közmegegyezést megkérdőjelező csoportosulások aligha jutnak be a parlamentbe, ám a magyar múlt és félmúlt összes visszataszító, kártékony eszméjét, előítéletét felvonultató programjaik egyes elemei a szalonképes pártoknál is fellelhetők. Ez pedig, ha pánikra nem is, aggodalomra mindenképpen okot ad.

A Marketing Centrum utolsó, május 10. előtt publikált felmérése szerint a tüntetéseire tízezres tömegeket mozgósító MIÉP-nek alacsony választói részvétel esetén jó esélye van arra, hogy elérje az ötszázalékos bejutási küszöböt. A Csurka István vezette, az antiszemitizmus vádját nem a legmeggyőzőbb módon cáfoló párt kormányra kerülve tárgyalásokat kezdene a külföldi adósságok átütemezéséről, a kamatfizetések felfüggesztéséről. A MIÉP nem rejti véka alá, hogy átfogó személycseréket hajtana végre az államigazgatásban, de a bankszférában dolgozók is megnézhetnék magukat.

A Munkáspárt a másik olyan parlamenten kívüli erő, amelyiknek elsősorban szervezettsége révén van némi esélye a bejutásra. Az egykori állampárt szellemi örököse - a MIÉP-hez hasonlóan - ellenzi hazánk NATO-tagságát, s beszüntetné a külföldi adósságok utáni kamatok fizetését. Thürmer Gyula kormányfő javaslatot tenne az energia- és élelmiszerárak befagyasztására, valamint az adóhivatal megszüntetésére. (Kevesen tudják, hogy létezik egy MSZMP elnevezésű, ortodox kommunista törpepárt, melynek tagjai a Szekeres Imre-féle radikális fogyókúrán átesett Thürmert jobboldali elhajlónak tartják. Van némi igazság ebben, hiszen a Munkáspárt elnöke az emlékezetes Janajev-puccs óta következetesen távol tartja magát a radikális akcióktól, s a jelek szerint ő sem hozná vissza az államszocializmust.)

Visszatérve a jobboldalra: Magyarországon továbbra is jelen van a vegytiszta, fajelméletre épülő nácizmus, ám annak képviselői - Magyar Népjóléti Szövetség, Magyarországi Zöld Párt - csak néhány helyen tudtak jelöltet állítani.

A rendszer alapelveit megkérdőjelező, elitellenes populizmus és a parlamentáris kereteket tiszteletben tartó ellenzékiség határmezsgyéjén évekig egyensúlyozó Torgyán József az utóbbi időszakban egyértelműen az utóbbi stratégia mellett kötelezte el magát. A szélről csak kiabálni lehet - jelentette ki az FKgP elnöke, a kormányképességet demonstrálni hivatott mérsékeltebb politika azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. A kisgazdák programja számos meghökkentő elemet tartalmaz, így például alkotmányos tilalmat szorgalmaz az ország további eladósodásának megakadályozására. Az FKgP hatalomra kerülve visszaállítaná a halálbüntetést és megnyirbálná az Alkotmánybíróság jogkörét. A pártból kiszakadt Új Szövetség programja ehhez képest kevés újdonságot tartalmaz. Figyelmet érdemel a Maczó Ágnes elnök asszony alkotmánytervezetéből kiemelt néhány elem, mint például az, hogy az államfő, a kormánytagok és a képviselők a Szent Korona előtt tegyenek esküt a parlamentben. A mérsékelt erőktől megtisztított KDNP ma már egyértelműen a szélsőséges pártok közé sorolható: a jelek szerint Giczy György az FKgP és a MIÉP közti hídszerepet tartja történelmi küldetésének.

Az örök rendszerváltó pártok programírói mintha mindannyian Kulcsár Kálmántól tanulták volna a közjogot, hiszen rendre a kétkamarás parlament felállítására, a köztársasági elnök közvetlen választására, néhol a képviselők visszahívhatóságára tesznek javaslatot. (Az előbbi két elem hangoztatása nem idegen némely szocialista és magyar demokrata politikustól sem.) A pártellenes demagógiára építő, a népképviselet elvének leginkább megfelelő egykamarás rendszert megkérdőjelező, az alkotmányjogi lomtárból újra és újra elővett elképzelésekkel operálnak azok a régi-új erők is (Együtt Magyarországért Unió, Függetlenek Közössége), melyek nem sokkal a választások előtt keltek életre.

A szavazatszerzésért semmi sem - így az ország uniós csatlakozása sem - drága, ezért bal- és jobboldali radikálisok egyaránt a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazzák. Nem olyan nagy szégyen ez, hiszen ezt a kérdést az MDF vezetői is lebegtetik, s a miniszterelnök is üzent már egyszer a társadalomnak: ha rajta múlna, ismét lenne halálbüntetés Magyarországon.

Kovách Márton