Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. április 21-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Tíz civil szervezet és öt szakszervezet petícióval fordul Orbán Viktor miniszterelnökhöz, a kormányhoz és az Országgyűléshez, ehhez négy hónapja gyűjti a támogató aláírásokat a Szabad.ahang.hu oldalon. Az ivóvíz-szolgáltatás és a szennyvízelvezetés romló minőségére hívják fel figyelmet.
A Víz Koalíció – amelynek tagja más szervezetek mellett az Eleven Vecsés, az Eleven Gyál, az Alföldvíz Szakszervezet – azt állítja, az ivóvíz- és szennyvízvezeték-hálózat veszélyesen amortizálódott, az elmaradt felújítások miatt 2012 és 2018 között megduplázódott a csőtörések száma. Közben a közműadó, a szolgáltatási árak befagyasztása, a magas áfatartalom és a szakemberhiány egyre nagyobb terhet rak a szolgáltatókra. Négy hónap alatt 3888-an írták alá a petíciót; szakmabeliek mellett olyanok, akik hetente többször szembesülnek azzal, hogy valamilyen hiba miatt nincs víz a településükön.
A Népszava tavaly novemberben írt arról a vecsési asszonyról, aki közösségi gyűjtésbe fogott, hogy bevizsgáltassa a helyi ivóvizet, amely a gyakori csőtörések nyomán sárgásbarna színű, és tönkreteszi a vizet használó háztartási gépeket. A vizsgálat azt mutatta, hogy a vecsési víz vas- és mangántartalma jóval meghaladja az egészségügyi határértéket. A kezdeményezők továbbmentek, kutattak, és arra jutottak, hogy Gyálon öt év alatt a 170 kilométernyi csővezetékből egyet sem újítottak fel, Vecsésen ugyanilyen hosszú rendszeren egy csövet javítottak. A petícióhoz támogatóként további civil szervezetek és önkormányzatok is csatlakoztak. Homoki Andrea, a Víz Koalíciót támogató Civil Kollégium Alapítvány közösségszervezője a Magyar Narancsnak azt mondta, egyelőre nem küldték el a petíciót, további aláírásokat várnak, és azt, hogy kiderüljön, a választások után a kormánynak mi a szándéka ezzel a problémával.
A petíció arra irányul, hogy a befolyó közművezeték-adóból képezzenek fejlesztési tartalékot, hozzák rendbe ebből a víz- és csatornahálózatot, csökkenjen az ivóvízellátó és szennyvízkezelő tevékenység után fizetendő fogyasztói díj áfatartalma. Költsenek többet az ágazatban dolgozó munkaerőre, legyen kötelező minden településen felmérni a közműhálózatot, tervezzék meg a csőhálózat cseréjét helyben és országosan.
Keresd a földben!
A Víz Koalíció a gyáli és vecsési mindennapi tapasztalatok mellett konkrét országos adatokkal szerette volna alátámasztani az érveit. Az idén közérdekű adatigényléssel fordult a vízszolgáltatókhoz: nyilatkozzanak arról, mekkora a hálózati veszteségük, vagyis az a vízmennyiség, ami úgy folyik el, hogy a szolgáltató nem kap érte pénzt.
A 38 cégből 30 teljesítette a kérést, így a 3155 településből 1072-re láthatott rá a koalíció, 1608 vízellátó rendszerből 917 működésére, veszteségére.
A többségükben állami tulajdonú szolgáltatók – mint a DRV Zrt., az ÉRV Zrt., a DMRV Zrt., az ÉDV Zrt. és TRV Zrt. – viszont egyforma levélben tagadták meg az adatszolgáltatást. Azt írták, „társaságunk mindent megtesz mind az ivóvízellátás, mind a szennyvízelvezetés és -tisztítás szolgáltatási területeken az esetleges üzemzavarok mielőbbi elhárítása érdekében”, és hogy van módszertanuk a rejtett szivárgások feltárására és javítására. Vízveszteségben pedig Magyarország az Európai Unióban a középmezőnyben foglal helyet.
A Pannon-Víz Zrt. és az E.R.Ö.V. Zrt. nem is válaszolt a megkeresésre, a Nyírségvíz Zrt. pedig adatszolgáltatási díjat kért olyan információk átadásáért, amelyeket a saját honlapján a törvény miatt, közérdekből közzé kell tennie, és már egy éve el is küldött a hatóságnak, így az igénylés teljesítése nem okozott volna pluszmunkát senkinek.
A 2020-as adatokból tanulmány készült, térképekkel, feltüntetve, hol hány százaléka folyt el tavalyelőtt a hálózatba bejuttatott ivóvíznek. A legnagyobb, 92 százalékos hálózati veszteségről – amelyet Bátor, Egerbocs, Egercsehi, Hevesaranyos, Szúcs települések közös rendszeréről jelentettek – nehéz elhinni, hogy valós érték.
Több településen a hálózatba bejuttatott víz több mint 60 százaléka vész el. Általában Kelet-Magyarországon a legnagyobb ez az arány, és a legkisebb a Nyugat-Dunántúlon:
a Borsodvíz Zrt. területén 47 százalék a hálózati veszteség, a Miskolci Vízmű Kft.-nél 43 százalék, míg a Soproni Vízmű Zrt.-nél és a Délzalai Víz- és Csatornamű Zrt.-nél 10 százalék alatt marad.
A hálózati veszteség következménye, az értékesítési veszteség a Miskolci Vízműnél 53,6 százalék, a Borsodvíznél 47 százalék. A legkevesebbet a Délzalai Víz- és Csatornamű Zrt. bukik, 9,7 százalékot. Országos átlagban a hálózati veszteség 20, az értékesítési veszteség 21,91 százalék. Településenként átlagosan 42 hiba volt a vízvezetékeken 2020-ban.
Nem biztos, hogy mindenhonnan pontos adat érkezett, mert a földbe tényleg nem lehet belelátni, a szivárgást vizsgáló digitális módszerek költségesek. Lehet, hogy ahonnan sok hibát jelentettek, az azért van, mert a szolgáltató hatékonyabban tárja föl ezeket, mint egy másik cég. Pontosabb lenne a kép, ha a hibaszámot és a veszteséget összevetnék, de erre nem vállalkozott a tanulmány. Feltételezhető, hogy az érdemi adatszolgáltatást megtagadó nyolc állami szolgáltató hasonló állapotú hálózatokon juttatja el a vizet a lakásokba, mert azok a csövek is ugyanakkor kerültek a földbe, amikor az önkormányzati tulajdonú cégek vezetékei.
Majd a pékség megoldja
Vízügyesekkel beszélgetve a laikusban hamar kialakul az a benyomás, hogy pusztul a világ. Akad mérnök, aki 1992-től dolgozik, de valójában 14 éves kora óta a szakmához tartozónak vallja magát, mivel vízügyi szakközépiskolába járt. Magyarországon egy időben 12 ilyen oktatási intézmény működött, ellátva középfokú végzettségű dolgozókkal az ár- és belvízvédelmet és a víziközmű-szolgáltatást. Voltak vízügyes családok, hagyománya és elismertsége volt a szakmának.
A rendszerváltásig 33 vízművállalat működött az országban, köztük öt állami, a többi megyei. Néhány megyében kettő is dolgozott, és a nagyobb városoknak is volt önálló cégük. A rendszerváltás után az önkormányzatok feladatkörébe került ez a szolgáltatás, az adott településhez tartozó vagyonrésszel együtt.
Azt nem mondta senki, hogy fel kell darabolni a vízműcégeket, de az önkormányzatok dönthettek, hogyan folytatják, együtt vagy külön. Több vízmű egyben maradt, és nem csökkent a működési területe, de voltak olyan megyék, ahol szilánkokra tört a megyei vállalat. Sok kistelepülésen is önálló egység jött létre azon az alapon, hogy a falué a kút, a vízműtelep és az elosztóhálózat. Egy időben 412 vízműszolgáltató is volt Magyarországon. Többnyire az egyéb önkormányzati feladatokat is ellátó céghez került ez a munka, de akadt olyan település, ahol a pékségé lett az ivóvíz-szolgáltatás felelőssége. Mindenhová jutott jó esetben egy vagy két szakmabeli dolgozó, aki ismerte a hálózatot, vigyázott rá, ahogy tudott.
A nagyobb települések közül soknál külföldi szakmai befektető érkezett, amely általában hozta a saját vállalati kultúráját, ami garantált műszaki színvonalat is jelentett – és persze olyan vízdíjat, amely garantálta a profitot is. Az árhatóság is a helyi önkormányzat volt mindenütt, a képviselő-testület döntött a vízdíjról, helyi érdekek szerint. Volt, ahol magasabb díjat szabtak meg, gondolva a felújításra, arra, hogy az értékcsökkenést is számolni kellene. Máshol az volt a szempont, hogy minél olcsóbb legyen a víz.
Az európai uniós csatlakozáskor az ország azt vállalta, hogy az ivóvíz mindenütt megfelel majd az uniós szabványnak. Ez azzal járt, hogy sok helyen csökkenteni kellett az arzéntartalmát. A szakmabeliek szerint ez fölösleges vállalás volt, mert a szervezetbe jutó arzén mennyisége alapján jött létre az uniós szabvány. Kialakítói a tengeri halak húsából a szervezetbe jutó arzénnal is számolnak, nálunk viszont nem sok tengeri halat esznek az emberek. De amit vállaltunk, teljesíteni kellett. A munkához nagy késéssel, a 2010-es években láttak hozzá, tízmilliárdokat költöttek el erre részben uniós támogatásból, váltakozó eredménnyel. Például Csongrád-Csanád megyében Szegváron egy percig sem működött a 160 millióból elkészült új rendszer, és kiderült, még 300 milliót rá kellene költeni, hogy a vállalt értéknek megfelelő vizet adjon. Makón 3,8 milliárdból fogtak hozzá a munkához, de nem tudták befejezni a határidőre, 2014 végére; a pénz nem volt elég, ezért a város előbb további félmilliárdot, majd még egymilliárdot kapott. A vizet azonban még mindig nem az új rendszeren át töltik a hálózatba, mert nem tudják biztosítani vele az elvárt minőséget.
Az úgynevezett ivóvízminőség-javító program hatását még nem értékelte az állam. Mindez azért érdekes, mert a programban a pályázati összeg 20 százalékát a vezetékhálózat felújítására is lehetett költeni, és sok helyen erre is költötték. Igaz, a munkában részt vevő egyik mérnök szerint ez jellemzően annyiból állt, hogy a meghibásodott azbesztcement vezeték helyére ugyanolyan átmérőjű KPE (polietilén) vezeték került. Arra nem volt lehetőség, hogy átgondolják, hogyan változtak a szükségletek a negyven évvel korábbi igényekhez képest. Nem lehetett újratervezni a rendszerek működését, megszüntetni a felesleges kapacitást és bővíteni ott, ahol kellene. Pedig a rendszerváltás előtti vízfogyasztás a kilencvenes években a felére esett vissza, jó néhány, sok vizet fogyasztó vállalat szűnt meg vagy költözött ipari parkba; a nagyobb városokban túlméretezetté váltak a rendszerek.
Törvényt szeg az állam
A szakma szerint
a cél az lehetne, hogy mindenütt 20 százalék alá szorítsák vissza a hálózati veszteséget, de legalábbis ne nőjön tovább a csőtörések, szivárgások száma.
A víziközmű-törvény első paragrafusában szerepel, hogy a víziközmű-szolgáltatás igénybevételéért fizetendő díjban a működtetéssel kapcsolatos indokolt költségeknek meg kell térülniük. Ezt a törvényt a jelenlegi kormány idején alkották – és ugyanez a kormány felelős a rezsicsökkentésért, amelyet a vízépítő mérnökök, ha beszélnek is róla, politikai döntésnek minősítenek, amivel az ő szakmájuk szabályai szerint nem lehet mit kezdeni. Az egyik legszívesebben nem is beszélne róla, mert nem szeretné elveszíteni a munkáját. A másik mérnök – így cikkünk egyik forrása – a választási eredmény láttán visszavonta nyilatkozatát azzal, hogy a jelek szerint nincs értelme szólni az embereknek, hogy baj van. „Majd rádöbbennek, ha hiába nyitogatják a csapot, és nem történik semmi.”
A víziközmű-törvény azt is előírja, hogy azoknak, akik az ellátásért, az adott rendszer működéséért felelnek, minden évben el kell készíteni egy gördülő fejlesztési tervet, amelyben szerepel egyéves, 2-től 5 éves, és 6-tól 15 éves időtartamra terjedő szakasz az elvégzendő felújításokról és beruházásokról. Ezt a gördülő fejlesztési tervet el is készítik a szolgáltatók minden évben, benyújtják az energiahivatalhoz, amely összesíti ezeket, kiszámolja az összegeket, amibe a végrehajtásuk kerül. Az utóbbi időkben évi 103–104 milliárd forint látszott szükségesnek a rendszerek felújítására, pótlására. A szakmabeliek véleménye az, hogy a pénzügyi összesítés a jelenlegi árak és árfolyamváltozások mellett nem ad reális képet.
Valamennyi meg is valósul a gördülő fejlesztési tervekből, amelyeket az épp rendelkezésre álló forráshoz képest módosítanak. Pedig ezt a munkát nem lehet halogatni. Mert még ha „rá is szakadna az országra a Világbank”, akkor sem biztos, hogy 5–10 éven belül el lehetne végezni az egész feladatot. Ezek a munkák bontással járnak, és a vezetékek zöme nagy forgalmú utak alatt halad – márpedig egyszerre nem lehet minden településen fölbontani az utakat. Az is kérdés, van-e az országban ekkora munkához megfelelő tervezői kapacitás – forrásaink szerint nincs. Ugyanilyen gond lehet a cső- és szerelvénygyártó, valamint a kivitelezői kapacitással is ilyen méretű beruházásnál – ezért is kellene folyamatosan végezni. Ha kimarad 10–20 év, a rendszerhibák egyre gyakoribbá válnak.
A Víz Koalíció márciusban arról számolt be a Facebook-oldalán, hogy Kecskeméten egy azbesztcement nyomócső „kagylós törése” nyomán 500 köbméter víz folyt el, 50 négyzetméter aszfaltot kellett felbontani, és több mint ötven ingatlanban szünetelt a szolgáltatás.
Van még egy körülmény, ami árt a víziközmű-szolgáltatásnak. A rendszerváltás után elszaporodott szolgáltatók az utóbbi tíz évben a már említett törvény erejénél fogva arra kényszerültek, hogy egyesüljenek, mert idővel csak megadott mennyiségű fogyasztót ellátó szolgáltatók működhettek. Csongrád megyében 2013 áprilisában Makó, Szentes Mórahalom, Kistelek és Sándorfalva önkormányzata összefogott, hogy közös céget hozzon létre, amely megfelelt volna a törvénynek. A szerződés aláírására azonban Kistelek és Sándorfalva polgármestere az előző nap kötött megállapodás ellenére nem ment el – a terv kútba esett, és végül ezeken a településeken is az Alföldvíz Zrt. lett a szolgáltató. Ez szintén önkormányzatok tulajdonában állt, és nagyon belelendült a terjeszkedésbe, ma már 450 ezer ember ellátásáért felel.
Ez a folyamat országszerte lezajlott, ami önmagában nem lett volna baj, ha a szolgáltatás színvonala emelkedhet. A rezsicsökkentés miatt azonban – a 2011-es díjak 90 százalékát beszedve – az Alföldvíz sem tudott megfelelő színvonalon működni, 2019-ben már 2,7 milliárdos veszteséget hozott össze. Tavaly novemberben a 136 tulajdonos önkormányzatnak néhány napon belül nyilatkoznia kellett arról, térítésmentesen lemond a cégben lévő tulajdonáról az állam javára.
Most az látszik, hogy a kormány az egész ágazatban „végigtolja az államosítást”.
Lehet, eleve arra készült, hogy állami tulajdonba veszi a vízműveket, csak előbb kiszárította őket; de lehet, hogy pusztán így hozta az élet – nem lehet dönteni, melyik a jobb.
Az utóbbi évtizedben kötöttek olyan bérleti üzemeltetési szerződéseket Magyarországon, amelyekben köbméterenként 1 forint évi használati díjat állapítottak meg: ezt lehet visszaforgatni a rendszer felújítására. Egy 10 ezer köbméteres fogyasztású településen ez kemény 10 ezer forint – számolgatni sem érdemes, mire elég.
E cikk megjelenése után az állami tulajdonú vízműcégek mégis szolgáltattak adatot:
