MaNcs: Volt már olyan, hogy egy fölkérést elutasított?
Böröcz András: Most, nemrég fordult elő velem először. Egy kiállításra hívtak meg itt New Yorkban, de nem vállaltam, mert most annyi egyéb teendőm van, hogy nem tudnék rá úgy felkészülni, ahogyan szeretnék. Pedig ez a kiállítás abban a gyönyörű, modern kápolnában lenne, amit beleépítettek a City Corp felhőkarcolójába. Ez nagyon jelentős megbízás, ahová igazán fontos lenne, hogy olyasmit készítsek, ami kifejezi a viszonyomat az egyházhoz, az épülethez, egyáltalán New Yorkhoz.
MaNcs: Milyenek ezek a viszonyok?
BA: Talán azzal tudnám a legjobban kifejezni, amit ezekről a dolgokról gondolok, hogy elmondom, milyen művet képzeltem oda a templomba. Egy Bábel tornyára emlékeztető szobor lenne, amelyről jól tudjuk, hogy a nyelvek különbözősége miatt elidegenedett népcsoportok történetének szimbóluma, s egyúttal a feltörekvés, az égbe törés vágyának jelképe is. Azt hiszem, ezt a szobrot is ceruzákból készíteném, hisz az egész történetnek igen sok köze van a nyelven keresztül az írásbeliséghez is. Azt pedig semmivel nem tudnám jobban kifejezni, mint a grafitceruzákkal. Nagyon izgat a feladat, de csak akkor vállalom, ha elegendő időt engednek rá.
MaNcs: Ezek szerint várható, hogy újra felkérik?
BA: Remélem.
MaNcs: És ha nem?
BA: Akkor legfeljebb felkérés nélkül csinálom meg a Bábel tornyát. A feladat már megtalált, legfeljebb én nem találom meg a megrendelőt.
MaNcs: Volt művész a családban?
BA: Nem így fogalmaznék, de az biztos, hogy apám nagy hatással volt rám, vele ugyanis rendszeresen készítettünk "művészeti" tárgyakat. Példál a Foxi-maxit.
MaNcs: Foxi-maxit?
BA: Az akkori híres rajzfilmfigurákat drótból kihajlítottuk, aztán lefestettük őket kályhacsőlakkal. Egy időben meg távcsöveket készítettünk PVC-ből, hogy láthassuk a holdat. Apám olvasta az Ezermester című lapot, és onnan tudta ezeket a trükköket. Például nagy sikere volt abban az időben annak a "fantasztikusan esztétikus" virágtartónak, amit ugyancsak műanyag csőből csináltunk. Sose fogom elfelejteni. A nagybátyámmal is sok jó dolgot csináltunk. Õ ugyan orvos volt, de fürdőszobacsempéből profi zománcképeket meg mozaikot tudott készíteni a gázláng fölött. Apám egyébként azért is volt rám olyan nagy hatással, mert mindent meg tudott csinálni a ház körül. Úgy mondanám, hogy a szegény emberek kézművesképességével volt megáldva. A dédapám, aki még a Monarchia idejéből "ittfelejtett" öregúr volt - még én is jól ismertem -, hihetetlen dolgokat tudott, a fiai talán tőle örökölhették a tehetségüket. Például tudott hipnotizálni meg tangóharmonikázni, voltak madarai, és volt gyönyörű tetoválás a karján. Vele együtt készítettünk madárházat, óratornyot, idő- és széljelzőket. Hatalmas madarakat rajzolt nekem, és azokkal ijesztgetett. Talán ő volt rám a legnagyobb hatással, ő volt részben az oka, hogy a valóságot sokáig nem tudtam megkülönböztetni a meséktől.
MaNcs: Úgy tudom, hogy a katonaságnál töltött időszakban találkozott Erdély Miklóssal.
BA: Igen, ott ismerkedtem meg Erdély Danival, Miklós egyik fiával. Tőle hallottam, hogy a papája avantgárd művész, ami akkor nekem nem sokat jelentett, illetve számomra az avantgárd fogalma csak Picassóval és leghíresebb kortársaival kapcsolódott össze. Úgyhogy azt képzeltem, hogy Dani papája valami olyasmi lehet, mint Picasso. Aztán amikor összeismerkedtem vele, elég mulatságos volt a felismerés, hogy mi is a valóság.
MaNcs: Hogyan kezdődött ez a kapcsolat?
BA: Eleinte a Marczibányi téri kultúrházba meg a Kapás utcába jártunk hozzá az úgynevezett "Fafej" beszélgetésekre. Később aztán már a lakásán is többször összegyűltünk, és ezekből a találkozásokból lassacskán barátság lett.
MaNcs: Mennyire volt egyértelmű az akkori, fiatal, valószínűleg elég naiv társaság számára, hogy amit Erdély Miklós tesz és gondol, azt az aktuális magyar kultúrpolitika nem nézi jó szemmel?
BA: Akkor, amikor én ebbe bekerültem, úgy mondanám, hogy lojális diktatúra működött, amely bizonyos dolgokat váratlanul elfogadott, volt, ami fölött szemet hunyt, és persze volt olyan is, amit egyenesen megtiltott. Erdélynek nem egy kiállítását például bezáratták, ahogy ez köztudott. Én abban az időben több rétegben is találkoztam a művészet akkori megítélésével. Az egyik a főiskola volt, amit ugye hivatalosan kénytelenek voltak elismerni. A másik az Erdélyhez tartozó kör, a harmadik pedig egy közös performance-sorozat, amit Révész László barátommal találtunk ki, és ami tíz éven keresztül igen intenzíven létezett. Több mint negyven előadást tartottunk. Ma is úgy tekintek ezekre, mint életem meghatározó eseményeire. Azoknak a sikeres performance-oknak a segítségével jutottam ki Amerikába is.
MaNcs: Mihez lehet hasonlítani azt, amit akkor csináltak?
BA: Talán az akkori lengyel színház volt ránk a legnagyobb hatással, Kantor, Szaina, Grotowski és a többiek. Volt egy görög mesénk például, ahol a róka bemegy a favágóhoz, hogy védje meg a vadásztól. A favágó, miközben azt mondja a vadásznak, hogy nincs ott a róka, a fejével jelzi, hogy ott van az ágy alatt. Ezt a történetet sokféleképpen földolgoztuk. Voltak kifejezetten strukturalista előadásaink is, amikor ugyanebben a történetben második világháborús golyószóróval jöttek a vadászok, a róka egy kissé bajuszos bárnő volt, a favágó pedig alpakkaöltönyös párttitkár. Voltak fűnyíró gépek, babákat helyeztünk rájuk, amiket celluxszal jól odaragasztottunk, mert ezek voltak a babakocsik. Aztán egy ponton bejöttünk mi, Révész és Böröcz, a két hős bébiszitter, fejünkön turmixgéppel, turmixot készítettünk egymásnak, miközben tologattuk a fűnyíró babakocsikat.
MaNcs: A közönségnek tetszett, amit csináltak?
BA: Folyamatosan röhögtek, különösen akkor, amikor valami üzenetfélét véltek felfedezni az előadásban. (Nem mondom, hogy nem volt benne néhány.) Volt olyan este, amikor filozófusokat, szociológusokat is meghívtunk, akik előadásokat tartottak a performance-ok között.
MaNcs: Sose gyűlt meg a bajuk a hatóságokkal?
BA: Érdekes módon nem. Úgy látszik, ez is egyike volt az engedélyezett "szelepeknek".
MaNcs: Erdély látott ilyen előadást?
BA: Mindegyiken ott volt, sőt mindannyiszor az első sorban ült, és nagyon figyelt, néha kiment cigarettázni, vagy az anyámékkal beszélgetett, de azt nagyon fontosnak tartotta, hogy jelen legyen, és sokat beszéltünk az előadásokról.
MaNcs: Erdély Miklós egy kicsit olyan volt, mintha a második apja lenne?
BA: Én inkább barátomnak tekintettem, még ha korban a szüleimhez állt is közelebb. Õ inspirált, megbeszélte velem, amit csinálok; vitatkoztunk, új szempontokat tárt elém, szóval lényeges szerepet játszott az életemben. Sőt azt is itt kell említenem, hogy a megélhetésemhez is hozzásegített, amikor munkákat szerzett nekem és a többi barátjának. Például a Kálvin téri hatalmas Fabulon-mozaikot mi raktuk fel. Az őáltala szervezett KTSZ tagjaival együtt.
MaNcs: Megfogalmazható-e, hogy mi volt az ő igazi szándéka azzal, hogy ennyi embert gyűjtött maga köré?
BA: A fő célja az volt, hogy az időt tartalmasan töltsék el együtt az emberek, egy olyan művészeti légkör megteremtésével, melynek segítségével túlélhette az ember azokat a furcsa, zavaros, ellentmondásos időket, és még valami értékeset is képes volt közben létrehozni. Neki semmiféle hátsó szándéka nem volt. Se politikai, se anyagi. Õ azt akarta, hogy a körülötte lévő emberek - és ő maga is - fejlődjenek.
MaNcs: Sokak szerint túl nagy hatással volt a környezetére.
BA: Nem, nem így volt. Az az érzésem, hogy az utókor egy kicsit eltorzítja a valóságot. Kétségtelenül nagyon erős egyéniség volt, így bizonyos embereket kifejezetten taszított, másokra viszont nagy hatással volt, de az nem igaz, hogy a körében megforduló emberek mind az ő tükörképei lettek volna. És az sem, hogy más ne lett volna érdekes akár az én számomra is, pedig én valóban nagyon közel voltam hozzá.
MaNcs: Amikor Erdély Miklós ´89-ben meghalt, maga Amerikában telepedett le. A két dolognak volt köze egymáshoz?
BA: Ha ő még tovább élt volna, valószínűleg nem tudtam volna egykönnyen eljönni. Talán nem is akartam volna. Ilyen módon talán összefügg az én döntésem az ő halálával. Nagyon hozzászoktam, hogy van egy ember, akivel mindenféle olyan témáról lehet beszélgetni, amiről másokkal ilyen szinten semmiképpen sem. Méghozzá úgy, hogy kénytelen voltam folyamatosan gondolkodni. Az européer gondolkodásmódot sikerült megtanulnom vagy megtanulnunk tőle. Ez egy olyan gondolkodási folyamat, amelynek egyértelmű következményei vannak. Például én ma itt, Brooklynban meg vagyok győződve arról, hogy amit én tudok, azt át kell adnom másoknak, esetleg egy következő generációnak. Ezt Erdély Miklós barátsága nélkül nem biztos, hogy ennyire fontosnak tartanám.
MaNcs: Akkor alakult ki a hétköznapi tárgyakhoz fűződő művészi vonzódása? Akkor jött a kenyér, a tojás, a teafilter vagy éppenséggel a ceruza?
BA: Az biztos, hogy a konceptuális művészet, amelynek Erdély igazán kiváló művelője volt, nagy hatással volt rám. Mondjuk ha azt kérik valakitől, hogy a kezében lévő grafitceruzával csináljon egy embert, akkor az emberek 99 százaléka lerajzol egy emberalakot. Én pedig fogom a grafitceruzát - ez egyébként az utóbbi években legsikeresebben alkalmazott tárgyam -, és szépen faragok belőle emberszobrot. Na ilyesmire gondolok. Ehhez a filozófiai megoldáshoz egyébként az is "hozzásegített", hogy amikor Amerikába érkeztem, nem tudtam angolul, úgyhogy a legprimitivebb módon éltem át a nyelvvel való szembekerülést. Rengeteg vicces dolog alakult ilyen módon.
MaNcs: Ilyen lehetett az a projekt, amikor száraz kenyerekkel rakta tele a ház melletti kis teret, aztán a galambok sajátos, szoborszerű formákat csipegettek a kenyerekből.
BA: Igen, mert valahogy oly sok minden került hirtelen összefüggésbe egymással, hogy nem mehettem el mellettük. Azt figyeltem meg, hogy a kidobott száraz kenyér valahogy egy kicsit olyan emberi fej formájú. Erről eszembe jutott, hogy ebből kéne szobrot készíteni, de rögtön rájöttem, hogy a "természetes", galambok által készített szobrok lennének az igazán izgalmasak. Közben a mellettünk lévő kis téren épp azon az éjszakán valaki lefűrészelte a lengyel szabadságharcos szobor fejét (tudni kell, hogy ez itt Brooklyn lengyel negyede). Aztán rögtön az is eszembe jutott, hogy az a kenyér, amit errefelé készítenek, úgynevezett zsidó kenyér, amivel összefüggésben a magyar emigráns voltom is bekerült ebbe a bonyolult művészetfilozófiai képbe. Akkor jött Kukorelly István barátom, aki azonnal úgy érezte, hogy ezt a történetet meg kell írnia. Itt van aztán még a kenyérbe égetett papír, ami összefüggésbe kerül Mózessel és az istennel és... mit mondjak, a történet máig tart.
MaNcs: Miért Amerikában él, miért nem Magyarországon?
BA: A válasz elég egyszerű. Valahogy az az érzésem, hogy ha itt vagyok, akkor otthon is vagyok, meg fordítva. Nincs ebben ellentmondás, hisz New Yorkban én magyar ember vagyok, Magyarországon pedig azért ma már úgy emlegetnek, mint a New Yorkban élő művészt. Így aztán egyszerre lehetek mindkettő. Én nem azért jöttem el otthonról, mintha ott nehezebb lett volna művésznek lennem. Én otthon nem voltam se üldözött, se elnyomott, még ha nem is illettem bele az általánosan elfogadott képbe. Itt nehezebb művésznek lenni. Pláne ha az embernek meg kell tanulnia a nyelvet. Itt óriási a verseny, hihetetlen küzdelembe került, míg végre el tudtam fogadtatni magam. Ez körülbelül mostanra sikerült, amit nagy szerencsének tartok. És azt meg nagyon fontosnak, hogy nem kellett felégetnem a hidakat magam mögött Pesten. Az ottani kiállításaimat legalább olyan fontosnak tartom, mint az ittenieket. Ugyanakkor izgalommal és örömmel tölt el, hogy két történetem fut párhuzamosan. Az egyik a New York-i Böröczé, a másik a budapestié.
MaNcs: Más érdekli New Yorkban a közönséget?
BA: A kritikusok azt szeretik, hogy alaposan, szépen csinálom meg a dolgaimat, meg hogy egy kicsit másként gondolkodom, eredeti ízeket viszek a galériáikba. Nem követek trendeket, nem tartozom sem az AIDS elleni vagy a feminizmust támogató, vagy a neogeóhoz közel álló, vagy a komputer, vagy a szexualitás iránt elkötelezett művészekhez, ahogyan ez ma Amerikában eléggé egyértelműen meghatározható. Én nem tartozom egyik iskolához sem, a magam világával vagyok lekötve, így időm sem marad ilyesmire.
MaNcs: Általában kínosnak tekintik a művészek azt a kérdést, hogy mennyire meghatározó egy-egy tárgy elkészítésekor a pénzbeli értéke.
BA: Én nem tartom zavarba ejtőnek ezt a kérdést, hisz a zongoraművész is csak úgy tud megélni, ha nemcsak otthon magának játszik, hanem a közönségnek pénzért koncertezik. Ebben nincs semmi szégyellnivaló. Az a fontos, hogy az ember a minőséget ne áldozza fel semmiféle csekk kedvéért. A kiállításon úgyis a galérialátogató fogja eldönteni, hogy mi tetszik neki. A művészet eladhatóságát nem kell se letagadni, se szégyellni.
Váradi Júlia
