Strómannak lenni ugyan nem feltétlenül életbiztosítás, de azért a kockázat csekély: a legnagyobb ügyekben mindeddig még csak a haja szála sem görbült senkinek.
Miért van egyáltalán szükség
strómanra? Például azért, mert A. úr - aki a példa kedvéért legyen polgármester (de lehetne parlamenti képviselő, közgyűlési elnök) - önkormányzati (állami) döntéshozó pozíciója ugyan nem összeférhetetlen a cégtulajdonlással, de a nyíltan saját magának leosztott megrendelés nagy valószínűséggel a közéleti karrierjébe kerülne. (A. lehet mondjuk komoly pozícióban lévő köztisztviselő is, aki viszont a törvény betűje szerint sem birtokolhat gazdasági társaságot vagy viselhet benne funkciót.)
Mit tehet ilyenkor A., akit egyébként olthatatlan vágy fűt a magángazdaságbeli üzletelés iránt? Nos, ha A. úr idióta - és meglepően sok ilyen van az A. urak között -, akkor a felesége, nagymamája vagy más rokona nevén/irányításával alapítja meg a cégét. Az újságíró álma az ilyen helyzet: pillanatok alatt prezentálhatók az összefüggések, nem kell sok időt tölteni a tényfeltárással. Régebben persze - a rendszerváltást közvetlenül követő években - a cégnyilvántartások nehézkessége, a hosszadalmas bejegyzési procedúra miatt ez nem ment egyszerűen. Manapság viszont az összes társaság majd' mindegyik adatára pár ezer forintért legálisan előfizethetünk több szolgáltatónál is
Ha A. úr fineszes, akkor tehát nem a rokonaihoz fordul segítségért. Nem alapít semmiféle céget, inkább keres egy olyat, amelyiknek a vezetőjével szót lehet érteni: ez a cégvezető az igazi stróman. Sőt: az ideális stróman - van csapata, cége legális, valós szerződésekkel és számlákkal, hús-vér emberekkel dolgozik. Megcsinálja, amit kell, majd háláját materiálisan kifejezi a megbízó (a például komoly állami vagy önkormányzati megrendeléseket szállító) A.-nak. Az ilyen stróman valóságos kincs, pláne, ha lojális és néma. A nemzetgazdaság eme szegmensében a szűkszavú, gyors felfogóképességű, többszörösen kipróbált és bizonyított üzletemberek vihetik sokra, a nagydumás fecsegőknek nem terem babér.
A döntési helyzetben lévő A. úr választ az ajánlatok közül, a stróman - és persze A. - pluszköltségét pedig nyilvánvalóan a megrendelő fizeti meg (jellemzően az állam vagy az önkormányzat, azaz: mindannyian). Ha azt feltételezzük, hogy legalább 10 százalék megy egyiknek és másiknak is, ráadásul nettó, akkor ez a metódus mindösszesen legalább 30 százalékkal növeli az eredeti árat.
Ugyanezekkel a szereplőkkel létezhet olyan variáns is, amikor nem A. szerez magának strómant és céget, hanem a kapacitásai lekötését biztos állami, önkormányzati megrendelésekkel elképzelő gazdasági társaság vesz magának egy A. urat. Gyaníthatóan ez az elterjedtebb strómanforma - költségoldalról azonban teljesen mindegy, hogy A. úrnak van-e strómanja, vagy ő maga a stróman.
Akadnak azonban olyan strómanügyek is, ahol csak a felek egyike jár jól - általában a köz kárára. Az 1990-es évek első felének olajbizniszeiben döntően mindig volt stróman. Fifikás brókerek (az olajat nagy tételben adó-vevő "üzletembernek" volt akkortájt ez a neve) ötölték ki a know-how-t, és a recept azóta is változatlan: mindig jól járni és mindig megúszni. X. Kft. behozza, eladja Y. Kft.-nek, amely továbbszámlázza Z. Kft.-nek - a lánc tetszőlegesen folytatható, sőt annál jobb, minél hosszabb, mert a cél
a nyomok eltüntetése
A sor legvégén pedig olykor föllelhető egy ügyvezető igazgató: bejelentett lakása nincs, vagyona a rajta lévő ruha. De előfordul az is, hogy a lánc utolsó cégének a székhelye - aminek a cégbírósági bejegyzése amúgy hónapokba tellett! - nem más, mint a megyeszékhely temetője, netán egy lakótelepi tízemeletes ház 9. emeletén egy olyan 42 négyzetméteres lakás, ahol a Z. Kft.-n kívül még 162 hasonló társaság van bejegyezve. Az olajügyek zöme azért maradt felderítetlen, mert a nyomok többnyire egy kamu címig vagy egy retardált hajléktalanig vezettek.
Ráadásul a kilencvenes évek eleji hőskorban az adóhatóság számítástechnikai rendszere minden volt, csak modernnek nevezhető nem - ha Y. cég Győr-Moson-Sopron megyében stiklizett, legalább fél évbe telt, mire a híre megjelent másutt (már ha egyáltalán), az pedig, hogy a cégvezető ugyanaz a Forint Bertalan sülysápi lakos, akinek az X. Y. Bt.-je éppen 60 millió forint áfát igényel vissza Nyíregyházán, a kor akkori szintjén követhetetlen volt. A helyzet persze mára gyökeresen megváltozott, az APEH gépei és informatikai rendszerei bárkiével fölveszik a versenyt - amiből az is következik, hogy új módszerek után kellett nézni, illetve a régieket kellett az új körülményekhez igazítani.
Az "igazi" stróman százalékot kér - és kap - az üzletből. Az olajügyi strómanok azonban az olcsójánosok lecsúszott kasztjából kerültek ki. Két-három fröccsért, pár száz vagy ezer forintért hajlandók voltak bármit aláírni. A legnagyobb beruházás az volt megbízóik részéről, ha e strómanokat fel kellett öltöztetni egy turkálóból kilónként 350 forintos svájci, holland vagy angol öltönybe. Ebben a világban nem volt százalék, havi fix, és nem is kellett érteni semmihez: pár hónap múlva úgysem emlékezett rá, hogy ki vitte őt a terepjáróján cégbejegyzésre. A nyomozók lemondóan legyintenek, amikor rájönnek, hogy egy ilyen típusú "cégvezetőt" kaptak el: tőle már sehova nem vezetnek nyomok.
Az eredeti tőkefelhalmozás egyik módja az állam megcsapolása volt - működtek a cégek, termelték a profitot, csak épp az alkalmazottak utáni meg a nyereség miatti adókat, az áfát, járulékokat felejtették el átutalni a közkasszába. Ilyenkor is jól jött egy stróman, pláne, ha külföldi volt. Amit Kaya Ibrahim és Joszip Tot nevében, az ő személyazonosító papírjaikkal mások műveltek, a kilencvenes évek második felében már bevett gyakorlat volt kialakult árfolyammal, segítőkész ügyintézőkkel - komplett struktúrával. Még csak az sem mondható, hogy speciálisan magyar jelenség lett volna: a berlini fal leomlása után keletnémetek tízezrei kezdtek valamilyen vállalkozásba - és buktak bele. Az ő megsegítésükre tapasztalt "üzletemberek" hosszabb ideje munka nélküli keletieket béreltek föl a csődbe ment cégek "ügyvezetésére", pár száz márkáért.
Magyarországon a legkülönbözőbb hirdetési újságokban manapság is naponta jelennek meg olyan - diszkréciót, professzionista módszert és szolid árakat ígérő - hirdetések, amelyek csődbe ment, hitellel terhelt cégek "átvételét", egyáltalán: a "problémák megoldását" kínálják szolgáltatásként. De az ilyen strómanoknál is van jobb: a halott stróman. Azon hajtsanak be egy petákot is! Elég átmenni bármely határon, és jól körülnézni a temetők frissen hantolt sírjai között, s máris a lehetőségek széles tárháza nyílik meg - persze meg kell szerezni a pontos személyi adatokat, de a megfelelő csatornák ismerete ebben is sokat segít. Jól jöhet egy lopott - vagy talált - útlevél is: az illető úgy lesz boldog cégtulajdonos Magyarországon, hogy fogalma sincs róla (Kaya Ibrahim is azt vallotta, nem volt az országban aznap, amikor a cégátruházások állítólagosan megtörténtek - esetében megemlítendő, hogy útleveléről korábban egy magyar ismerőse csinált fénymásolatokat).
Nagyok a lehetőségek az autóbizniszben is. Merjünk nagyot álmodni! Nem az alsó kategória a cél, hanem mondjuk a 8 milliós árszint. Szerződtetni kell egy strómant - nem drága, maximum tízezerbe kerül (persze nettó és zsebbe), akit azzal bízunk meg, hogy vegyen egy nagy értékű autót a létező legalacsonyabb előtörlesztés mellett. Meglepően
egyszerűen fog menni
minden. Emberünk beállít a szalonba, bemutatja kifogástalan papírjait, majd annak rendje és módja szerint átveszi a járművet. Kábé két hónap múlva bejelenti, hogy ellopták. A biztosító fizet, az autót pedig alkatrészeire bontva pénzzé teszik a megbízók.
Orbán Viktor kormányának tagjaként Torgyán József a beiktatásakor azt ígérte: 60 nap alatt felszámolja a "zsebszerződéseket", amiket gaz külföldiek kötöttek a magyar anyaföld megvásárlására, nem egy esetben strómanok - gyanútlan és/vagy lefizetett magyar földművesek - közreműködésével. Orbán Viktor maga is kikelt az "osztrák vircsaft" ellen, egy rádióinterjúban pedig úgy vélekedett, hogy az Ausztriával határos három megye (Zala, Vas és Győr-Moson-Sopron) területének mintegy egynegyede (uszkve 60-70 ezer hektár) zsebszerződésekkel a külföldiek, főleg osztrákok kezén van. Néhány hónappal később - és csaknem 2 milliárdos állami kiadás árán - a közvélemény egy tucatnál is kevesebb gyanús ügyletről szerezhetett tudomást. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek strómanok, hanem valószínűleg inkább azt, hogy ügyesebbek, mint a mindenkori kormányzat.
2007-től kezdődően - vélhetnénk - a tízezerszámra indított vagyonosodási vizsgálatok betehetnek a strómanoknak. Ha A. úr a hivatalos jövedelméből nyilvánvalóan nem élhet olyan nagy lábon, mint ahogyan, akkor hirtelen gyanússá válik a márkás dzsip, a több száz négyzetméteres villa, az évenként menetrendszerűen megejtett világ körüli út, de még a Boss-öltöny is. Egy társaságban szellemesen el lehet viccelődni a jól fizető négytalálatosról, de egy revizor meg sem hallja, ha ezt mondják neki: vagy ha igen, nem lesz rest ellenőrizni a megfelelő dokumentumokat.
Ne higgyük azonban, hogy emiatt a strómanok egyik percről a másikra eltűnnek a színről. Eddig is bírtak alkalmazkodni a korkövetelményekhez, s nyilván így lesz a jövőben is. Legföljebb ők is strómanokat alkalmaznak.
Stróman Aladár
Német eredetű szó, jelentése: 1. szalmabáb, 2. megbízott. Az üzleti élet szereplője: valaki másnak - aki nem akarja felfedni a kilétét - a megbízottja.
Magyarországon az 1939-es második zsidótörvény életbelépése után Strohmann- vagy Aladár-rendszernek nevezték azt a kényszermegoldást, amikor zsidó üzlettulajdonosok, gyárosok keresztény társat vontak be a vállalkozásba, részt ajánlva nekik a haszonból. A jogszabályok beszűkítették a zsidók gazdasági lehetőségeit, számos zsidó iparengedélyt vontak vissza, illetve nem bocsátottak ki újabbakat. Előfordult az is, hogy keresztények nem pénzért, hanem barátságból vállalták a stróman szerepét.
Fizetni csak pontosan
A stróman ügyvezetésével működő cégben a problémát nem a stróman díjazása okozza, elvégre ő a hivatalosan bejegyzett képviselő/ ügyvezető/vezérigazgató. Annyit kap, amenynyit kialkudott. Az már nagyobb gond, hogyan kapja meg a részét A. úr, a megbízó.
Nyilván nem úgy, hogy a stróman beugrik a takarékszövetkezetbe, és átnyújt egy átutalási megbízást a polgármester nevével és bankszámlaszámával. Az elintézésnek vannak szofisztikáltabb módjai is. Az egyik, ha A. úr eleve mindent a stróman létező és működő kft.-je nevére vásárol; és ha ezt nem a saját településén cselekszi, nem is nagyon tűnik fel. A számlaértéket pedig később megkapja kápéban. Az igazi természetesen a készpénz.
Az egyik pénzcsináló lehetőség kampó számlát venni, beállítani költségként (áfáját visszaigényelni, társaságiadó-alapot csökkenteni), a nettóját pedig odaadni kézbe, borítékban (kápéban). A vagyonvizsgálatok korában életveszélyes játékot űz, aki bankszámlára utal. A fiktív számlák azonban komoly háttérmunkát - megbízási szerződést, teljesítési jegyzőkönyvet - igényelnek. Ráadásul extra kiadással járnak (az alapár: áfa plusz 10-15 százalék). Könnyű velük megbukni, ez esetben pedig menetrendszerűen jön az adóbírság, továbbá a cég jó hírének is annyi - ámbár A. úr így is megúszhatja.
Ha nincs túl nagy összegről szó - maximum 15-20 millió forint a tét - kockázatmentesebb szerződni egy megbízható evás céggel. Megállapodás köttetik valamilyen nehezen vagy egyáltalán nem ellenőrizhető gazdasági szolgáltatásról, és erről készül a számla; a bruttó összeg 26 százaléka elmegy ugyan adóba (25 százalék az eva, 1 az iparűzési), és nyilván kér valami percentet maga az evás is, de az egész még mindig olcsóbb - és ami a fő: követhetetlenebb -, mint bármely más megoldás. Az evás azt csinál az adózás után megmaradt pénzével, amit akar (az szja-bevallásba az eva-jövedelmet nem kell beírni), vagyis ez a tuti módszer. Bérként, jutalomként három forintból egy marad - így viszont 100-ból 70 osztható.
