"Nem hajlok meg!" - kiáltotta, s emelte öklét még egyszer kommunista köszöntésre Egon Krenz a tárgyalótermet megtöltő hívei felé, mielőtt az őrök elvezették. Az NDK utolsó államfője és pártfőtitkára a nyár végén hat és fél évet kapott emberölésért, a menekülőkért, akiket PB-tagsága idején, 1984 után lőttek le a keletnémet határon.
Aztán szabadlábra helyezték, az ítélet még nem jogerős, szökéstől nem kell tartani. A Legfelsőbb Törvényszék minden bizonnyal jóváhagyja az ítéletet. "Valójában a világháború utáni német történelemért ültem a vádlottak padján", elmélkedik Krenz beszélgetésünk színhelyén, volt országa egykori fővárosának központjában, az Alexanderplatzon, a Magyar Házban. Az eljárás ellene "politikai per" volt: "Az NSZK-nak nincs joga ítélkezni a volt NDK és vezetése felett." Ezért, a nemzetközi jog megsértéséért fordul most a strasbourgi Európai Törvényszékhez.
Az NDK szuverén állam volt, de határával, egyben a Varsói Szerződés és a NATO határával, a Szovjetunió rendelkezett - érvel dialektikusan Honecker hajdani kedvence, majd megdöntője. Ez a védelem logikájának kulcsa, derül ki később Krenz ügyvédje, Robert Unger szavaiból is irodájában, a város nyugati felének előkelő sugárútján, a Kurfürstendammon. Az NDK önálló volt, tehát egy másik állam nem ítélkezhet vezetői felett, s mégsem volt önálló, tehát vezetői nem felelősek azért, ami a határon törént.
Hogy akkor ki tehet a halottakról? Ki tehet Európa megosztottságáról, ki tehet a hidegháborúról, kérdez vissza Krenz, vagy ahogy ügyvédje fogalmaz:
"jogilag senki sem felelős",
"nincs egyéni bűn, csak történelmi és erkölcsi felelősség".
Újra meg újra az a cudar történelem, amely már csak ilyen balszerencsésen alakult; nem ők, a szovjet PB engedelmes szolgái és az NDK mindenható urai, hanem "a történelmi szükségszerűség", mondja Krenz, s a fiatal nyugat-berlini ügyvéd is így gondolja: "A Szovjetunió számára nem volt alternatíva. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az NDK-t, ezt a nyugati nagyhatalmak is belátták."
Ami Krenz személyes hozzáállását illeti: "Már annak idején és most is sajnáltam a halottakat és sebesülteket a határon. A bíróság előtt mély együttérzésemet fejeztem ki a hozzátartozóknak." A belnémet határ azonban "katonai övezet" volt a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió között. Egyébként is, "a határon mindenütt lőnek". A határ védelmét az NDK védelme igazolta. S a keletnémet államot valóban fenyegették a menekülők, gondolom hozzá. Ez volt a berlini fal és a lövések egyszerű magyarázata: alattvalók híján aligha lehetett volna szocializmust építeni.
A bíróság figyelembe is vette, hogy az NDK a Varsói Szerződés tagja és a Szovjetunió csatlós állama volt, emlékeztet a Krenz-per államügyésze, Bernhard Jahntz a PB elleni per aktáival kibélelt szűk irodájában. De ez csak a NATO, a nyugati "agresszor" elleni határvédelmet igazolhatta, nem azt, hogy az NDK fegyvertelen polgárait kezeljék megsemmisítendő ellenségként. Az ügyészhez ´89 előtt a náci "népbírók" ügye tartozott. Egyetlen esetben jutott el a vádemelésig, de az sem került bíróság elé, emlegeti előzőleg kárörömmel Krenz, hozzátéve: "Úgy látszik, rossz a lelkiismerete: a nácikat megkímélte,
most pedig szocialistákra vadászik"
Lehet, hogy a nácik által elkövetett bűnöket az NSZK nem üldözte elég szigorúan, ismeri el az ügyész. Ez azonban nem ok arra, hogy megismételjék a mulasztást. Ez nem pótcselekvés, hanem a törvények alkalmazása. A párhuzam a nácizmussal egyébként jogi okokból is felvetődik. A Harmadik Birodalom államilag legitimált bűneinek elítéléséhez fel kellett oldani a visszaható jogalkalmazás tilalmát, amely szerint minden tett csak az elkövetése idején érvényben volt törvények alapján büntethető. Ezt az alapvető jogelvet, amely véd az utólagos önkénytől, akkor - ahogy a német jogtudós, Gustav Radbruch megindokolta - "az apokaliptikus méreteket öltő borzalmas rémtettek" miatt kellett és szabadott hatályon kívül helyezni.
Nemrég viszont, hogy lehetővé tegye a felelősségre vonást a keletnémet határ halottaiért, a német alkotmánybíróság kimondta: a visszaható törvénykezés tilalma nem véd az államilag támogatott, a nemzetközileg elfogadott jogi normákba ütköző, súlyos törvénytelenségektől, mint az emberölés. Képtelenség azonban, mondja erre Krenz ügyvédje, egy szintre helyezni ily módon
az NDK-t a Harmadik Birodalommal
"De ezért hálásak vagyunk az alkotmánybíróságnak", jegyzi meg, mert ez az aránytévesztés "esélyt ad nekünk Strasbourgban".
Nemcsak a védelem, hanem a jogszakértők többsége is azon a véleményen van, hogy a határon eldördült lövések nem voltak büntetendők az NDK-ban; nem gondolhatjuk komolyan, hogy a diktatúra vezetői saját maguk ellen fordítható törvényeket hoztak, folytatódik Unger ügyvéd érvelése. De bizony éppen ez volt a helyzet, állítja Jahntz államügyész. Krenzet végül is az NDK törvényei alapján ítélték el, úgy alkalmazva azokat, ahogy már az NDK idején kellett volna, tudniillik a diktatúra által elismert nemzetközi emberi jogi egyezmények szerint. Az ítélet így nem sértette meg a visszamenőleges jogalkalmazás tilalmát, mondja Jahntz, bár legalábbis visszaható jogértelmezést jelentett. A nemzetközi emberi jogi egyezmények, akármennyit is emlegették őket, jogilag nem voltak kötelezők az NDK-ban, hangzik erre Unger ellenvetése. Erkölcsileg ő is elítéli, ami történt, mondja többször, de ez jogi szempontból irreleváns. Itt végül is, nyergeli meg újra vesszőparipáját, "történelmi kérdéseket tárgyaltak büntetőjogi eszközökkel".
Krenz egy politikai megállapodásra is hivatkozik: a német egyesítésről tárgyaló Kohl állítólag szavát adta Gorbacsovnak, hogy nem üldözik majd az NDK vezetőit. A felelősségre vonás "a győztes jogán" zajlik, vonja le a következtetést: nyugatnémet bírók és államügyészek ülnek törvényt keletnémet vádlottak felett. Ezt azonban már
arcátlanságnak véli
a volt keletnémet ellenzéki, Gerd Poppe is: hogy Krenz egy egész országot szeretne maga mellett látni a vádlottak padján. A felelősségre vonást az NDK népe követelte a ´89 őszi tüntetéseken, a most folyó pereket már az első, egyetlen és utolsó szabadon választott keletnémet parlament kezdeményezte 1990 tavaszán, mondja Poppe, ugrásnyira az Alextől, Honecker és Krenz korábbi székhelyén, az NDK államtanácsának volt épületében, ahol épp aznap a keletnémet diktatúra bűneit dokumentáló parlamenti bizottság ülésezik.
Az áldozatok hozzátartozóit Hanns-Ekkehard Plöger képviselte a perben mellékvádlóként. Plöger enyhébb büntetést kért, mint az államügyész. Enyhítő körülmény, fejtegeti az íróasztalán tornyosuló irathegyek mögül kipillantva, hogy Krenz valószínűleg nem normális. Mivel lenne különben magyarázható, hogy a Politikai Bizottságnak nevezett bűnszövetkezet tagjaként erőszakkal akarta másokra kényszeríteni az általa helyesnek tartott világot? Krenz azonban sajnos nem élt a minden gyilkosnak kijáró lehetőséggel, hogy elmeszakértőt kérjen, teszi hozzá huncut mosollyal az ügyvéd.
Bizonyos, hogy nem feltétlenül a falnyitó Krenz volt a legalkalmasabb a Politikai Bizottság elleni per főszereplőjének, ismeri el Plöger. De hát,
"az utolsót marják meg a kutyák",
mondja, ha már úgy alakult, hogy Honecker meghalt, a többiek pedig betegek, vagy inkább szimulálnak, s a PB-ből végül csak hárman maradtak bíróság előtt: Krenzen kívül a volt propagandafelelős Schabowski, valamint a teljesen érdektelen Kleiber.
Hogy mi történt volna másként? - mereng el Krenz, kipillantva az Alexre. Honecker például lehetett volna rugalmasabb ´89-ben "magyar barátainkkal és szövetségeseinkkel szemben". Õ viszont Honecker elleni puccsa után tartotta magát az alapvicchez: akár lövethetett volna, de nem tette. Hogy ´89 őszén "nem vér, hanem pezsgő folyt Berlinben", azt a falat megnyitó Krenz saját érdemének, államügyésze viszont inkább magától értetődőnek tartja. Mint megjegyzi, az utolsó halálos áldozatig, 1989 februárjáig nem volt tapasztalható nála az erőszakmentességre való törekvés.
Egon Krenz kisétál az Alexanderplatzra. Audija ott parkol nem messze, a McDonald´s előtt. Járókelők köszöntik, nyomban megszólítják páran. A régi időket emlegetik.
Sausic Berlin
