A lagymatag, MSZP-nek kedvező nincs-vita-kampányban különösen szembeszökő az SZDSZ-hadjárat üzenetének felszínessége. A napsütötte belügyminiszter és felesége emelt főtartásra kéri az országot sok százmillióért, legutóbb azonban már "Ne dobja el" feliratú Kuncze-portrés szóróanyagok landoltak a postaládákban, latens kisebbrendűségi érzést sugallva. A három délceg férfi pedig azért tartja a jó irányt, mert külön-külön népszerűbbek a pártnál, Kuncze kifejezetten a második legrokonszenvesebb pártelnök az összes közül, és ez nem kis teljesítmény négy ilyen belügyi év után.
A szlogen, "hogy tartsuk a jó irányt", már tavaly ősszel megszületett és került az ügyvivői testület (üt) elé, rá is bólintottak érdemi vita nélkül, csak azon vívódtak, nem germanizmus-e hogy-gyal kezdeni mondatot. A javuló gazdasági helyzetre is érthető, leginkább azonban
a koalíciót mindenáron
sugalló szlogen egy, a kampány előtt kidolgozott stratégia eredménye, amely úgy helyezte el az SZDSZ-t a politikai erőtérben, hogy vagy az Orbán-Torgyán páros jön, vagy ismét az SZDSZ a szocikkal, nincs harmadik út. A leginkább még a közös kormányzás sikereit SZDSZ-sikerként eladó "ehhez kellett az SZDSZ"-kampány ad neki értelmet, mert a potenciális MSZP-választóknál próbál tarolni: a stratégiai cél természetesen az MSZP relatív és abszolút többsége közti szürkezóna betöltése koalícióval. Sőt.
Az SZDSZ egy az egyben ugyanazt csinálja most, amit a történész az 1994-es kampányuk "bonyolult üzenetének" nevez: "A leendő koalíció érdekében a leendő koalíciós partner ellen kívántak mozgósítani, mégpedig éppen a szocialistákra érzelmi alapon leadott koalíciópárti szavazatok jelentős részét kísérelték meg észérvekkel átirányítani az SZDSZ-hez. (...) Az SZDSZ dilemmákkal átszőtt helyzete nem tette lehetővé jól áttekinthető és felfogható választási üzenet közvetítését" (Ripp Zoltán: Szabad Demokraták, Budapest, 1995).
Ha Mohácsból indulunk ki, tehát feltételezzük, amit négy vezető közvélemény-kutató cégből három kimutatott, hogy a szocialisták ismét megnyerik a választásokat, plusz abszolút többségük is van, akkor a szabad demokraták vagy folytatják a koalíciót, vagy nem. A szocialista utódpárt mibenlétéről szóló elemi erkölcsi, elvi fenntartások ideje - négy év "modernizmussá", "pragmatizmussá" ideologizált közös kormányzás után - valószínűleg elmúlt, de az MSZP-vel szembeni kritika tovább él, főleg pedig
feléledt az aggodalom
a szabadelvűség, az emberi jogok, az alapértékek és az SZDSZ jövője iránt. Kis János, Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Pető Iván, Fodor Gábor, Hack Péter, Szent-Iványi István és sok más tekintélyes liberális a ciklus második felében határozottan lehátrált a koalícióban való gondolkodásról, még az első két évben markánsan koalíciópárti, mostanában háttérbe szorított gazdaságpolitikus, Bauer Tamás is.
Az "abszolút többség esetén nem" elve ugyan konszenzus az ügyvivői testület tagjai között, de az ebből következő konfliktusok már most kódolva vannak. Magyar Bálint, Wekler Ferenc, kisebb mértékben Lotz Károly, még kisebb mértékben Kuncze Gábor, valamint az SZDSZ-es polgármesterek és önkormányzati politikusok túlnyomó többsége ugyanis nem szeretné feladni a liberális kormánypozíciót. Magyar kifejezetten "beleszeretett" a feladatába (forrás: MSat, Címlapsztori), Kuncze is maradna, de információnk szerint inkább a Lotz-féle infrastrukturális tárcát vezetné, a helyi erők meg úgy látják, több mindent tudnak elintézni, ha beszólhatnak az SZDSZ-es minisztériumokba. Ez a markánsan körülhatárolható csoport nem konkrét matematikai választóvonalként értelmezi az abszolút többséget (tehát a mandátumok 50 százalékát plusz 1 hely), hanem - és ezt Magyar a fenti tévényilatkozatában ki is mondta - az MSZP 54-55 százalékát tartja vízválasztónak.
1994-ben, amikor a 70 mandátumból 17-et egyéni körzetből szereztek meg SZDSZ-esek, még minden másképp volt: óriási volt a választói nyomás (állítólag, tegyük hozzá - a szerk.), nagykövetek, nyugati politikusok, üzletfelek, Soros és alapítványának telefonjai tolták el a 18 százalékos szabad demokratákat az 54 százalékos MSZP felé. Az SZDSZ körüli hungarotonos/fotexes kulturális klientúra azonban
ma már nem nyomul
a Mérleg utcában, a gazdasági klientúra egy része meg átvándorolt az összehasonlíthatatlanul befolyásosabb MSZP-hez. Információnk szerint ma már nincs olyan mérvadó kulturális, gazdasági vagy médiaklikk, amely a két forduló között kifejezetten koalícióra próbálná bírni a szabad demokratákat.
Pető Iván pártelnök tavalyi menesztésével (a rosszul kommunikált Tocsik-beli érintettség egyik rosszul kommunikált konzekvenciája) megváltozott az SZDSZ belső döntéshozási mechanizmusa és a döntéshozók egymás közti viszonya. A Magyar-Kuncze-Pető hármasból kikerülő, a két eltérő alkatú, elképzelésű és képességű miniszter között harmonizáló funkciót betöltő Pető után egyértelműen Magyar Bálint egyszemélyes irányítása alá került a Mérleg utca, miközben erősödött a programkoordináló Horn Gábor és Demszky Gábor fővárosi menedzserszerepe is.
Míg Kuncze pártelnök-belügyminiszter sokak csalódására nem vált erőteljes SZDSZ-identitásképző erővé, olyannyira, hogy Bős ügyében is a legszívesebben kerülte volna konfliktust, a vele egy időben prezentált új frakcióvezető, Szent-Iványi István felszólalásai meg pláne elvesztek a szürke médiaködben, addig a művelődési tárca Fodor Gábornál profibb birtokosa egyre inkább "beleszeretett" posztjába, illetve feladatkörébe, sikeresen hárította azokat az ügyeket, amelyekről úgy gondolta, nem éri meg a Hornnal való konfrontációt (például az ifjúságpolitika), és gyakorlatilag a NAT meg a net kedvéért vinné bele pártját egy újabb koalícióba.
Sikersztori még:
az EU- és NATO-közelség; a Bokros-csomag (bár érdekes módon ellentmondásos információkat kaptunk vezető SZDSZ-esektől arról, mennyi befolyása volt valójában a pártnak a konkrét megszorító intézkedésekre); az infláció lenyomása; a privatizáció; az örökzöld "megakadályoztuk Nagy Sándort" (de jött Suchman Tamás és Kiss Péter); az egyszázalékos törvény (de jött a vatikáni szerződés); a dunai műtárgy megvétózása (amiből december után még lehet duzzasztómű), valamint az esélyegyenlőségi törvény és a kuratóriumai miatt közmegvetés tárgyát képező médiatörvény, amit értesülésünk szerint az SZDSZ jelentősen módosítana a következő ciklusban.
Viszont egyetlen percig sem tudta kontrollálni az SZDSZ az MSZP posztkádári összefonódásainak gyümölcsét, a virágzó korrupciót, a homályos elvtársi ügyletek tömegeit, az érdekkijárásos ügyintézések mindennapossá válását. És mivel az MSZP lényege nem változott négy év alatt, kérdés, mikor jönnek elő a technokraták a jól ismert "ezt az MSZP-t nem hagyhatjuk egyedül kormányozni"-féle logikai csapdával. (A Mediánnal máris felmérették, hogy a jónép 79 százaléka szerint "egy egypárti MSZP-kormány nem tenne jót az ország kiegyensúlyozott fejlődésének".) A kormányzati mérleg persze összességében nem negatív, de azért szempont talán, hogy az SZDSZ támogatottsága a felére csökkent. "Azért szenvedünk vereséget, mert nyertünk" - fogalmazta meg választási aggályait dialektikusan egy prominens vezető.
Az SZDSZ kormányra kerülésének
MSZP-s ideológiája
az európai jogharmonizáció, pontosabban az, hogy Horn szeretné, ha az EU-szempontból sorsdöntő négy évben biztonságos kétharmados többsége lenne a parlamentben. Az SZDSZ azonban abszolút nem látja ilyen drámainak a helyzetet, simán megszavazna ellenzékből is mindent, ami Európa. A másik jól ismert koalícióztató érv a "programok összeférhetősége" lesz, ha most jóindulatúan eltekintünk az "ország kormányozhatóságától" és a "nemzet érdekeitől". Hornnak persze azért is kellett (és kell) az SZDSZ, hogy sakkozhasson saját párton belüli lobbistái között, úgy tudjuk például, hogy kifejezetten jól jött neki a potenciális vetélytárs, Nagy Sándor kigolyózása.
Ha az MSZP nyer, de nincs abszolút többsége, vagy van, de szó szerint 50 százalék plusz egy szavazat ez a többség, akkor az SZDSZ nem fogja tudni kivédeni a kormányra kerülést. Ilyenkor jól jön, ha egy pártnak
programja
van, márpedig az SZDSZ-nek van, a legvastagabb az összes közül, 300 oldalas, a súlypont egyértelműen a gazdaságpolitikai jó irány tartása. A szabad demokraták az MSZP-hez, az MDF-hez és az örmény fürdőkádipar éves tervéhez hasonlóan 4-5 százalékos növekedésből indulnak ki, és úgy látják, a kormánynak nem beindítania kell a növekedést, csak a feltételeit megteremtenie. Az SZDSZ nem ígér radikális adó- és járulékreformot, a "folyamatosság és fokozatosság" híve, és azt is csak az államháztartási reformmal párhuzamosan; központi kérdésnek tekinti az egészségügy áttérését a biztosítási elvre, az egészségbiztosítási pénztár monopóliumának megszüntetését. A párt a kis és középvállalkozások terheinek enyhítését ígéri - ezek a kis és középvállalkozások egyébként, úgy tudjuk, az elmúlt években sokszor kérdezték maguktól meg az SZDSZ-től, hogy konkrétan hogyan és miért is profitálnak ők az SZDSZ kormányzásából, ha egyszer nem és nem akar összejönni a régóta várt liberális adócsökkentés?
Akárhogyan is, egy informátorunktól úgy tudjuk, a Mérleg utcában már készülnek a forgatókönyvek mindkét eshetőségre, a kormányzásra és az ellenzékbe vonulásra. Szükség is lesz rájuk.
Seres László
