Vidák József általában nem követi a híreket, most mégis gyűrött újságoldalakat simogat ki az asztalon: a tervezett új közmunkarendszerről szóló híreket keresi. Azt mondja, azt "ellene találták ki". Vidák egyike annak a nagyjából 350-400 ezer honfitársunknak, aki "kétlaki megélhetésre" állította be a mindennapjait. (A munkaügyi hatóságtól kapott nem hivatalos információink szerint országosan mintegy 800-900 ezer honfitársunk végez kisebb-nagyobb gyakorisággal napszámosmunkát, 3-400 ezerre azok száma tehető, akik valamilyen segély mellett teszik ezt rendszeresen.) Hivatalosan hosszú évek óta nincs munkahelye, ezért jövedelempótló támogatást kap az önkormányzattól, végső soron az adóforintokból. Ami persze édeskevés, így rendszeresen napszámmal egészíti ki a jövedelmét. Ha a segély fizetését a munkaképeseknél bizonyos idejű közmunka elvégzésétől teszik függővé, Vidák válaszút elé kerül: elesik a helyben szerzett, havi 120-150 ezer forintos szezonális jövedelemtől, vagy lemond a segélyről, ami nélkül viszont a dologban szűkösebb tél kegyetlen lehet.
A rendszer eddig sajátos társadalmi egyezségre épült: egy vidéken élő korosztálynak, a komolyabb végzettség nélküli negyvenes-ötveneseknek - jelentős arányban az alulképzett cigányságnak - a gazdaságpolitika nem tud folyamatos munkalehetőséget (tisztességes fizetéssel) biztosítani, ezért eltűri, hogy segélyüket féllegális módon egészítsék ki. Ugyanakkor erre a flexibilis munkaerőre egész gazdasági ágazatok álltak be: ha Vidákék nem lennének, a fán rohadna el a meggy. A munkák és a munkaerő összehozására a falvakban és a kisvárosokban sajátos logisztika alakult ki, a napszámosmelónak vannak már specialistái is (például a méhcsalád-költöztetők vagy a fóliás kapálók).
Ezen a rendszeren üthet méretes lyukat a kormány közmunka-programja. Ha valóban komolyan gondolják, hogy a segélyek helyett bizonyos központi beruházásokon, több százezres létszámban alkalmazott és akár folyamatosan is táboroztatott munkások minimálbérébe csatornázzák át a jövedelempótlásra szánt adómilliárdokat, akkor nemcsak az "ingyenélők", hanem egy sajátos középvállalkozói kör alól is kihúzzák a szőnyeget.
Létszámok, becslések
A leginkább érintett szektorok, a kézierő-igényes agrártevékenységek munkáslétszámáról nincsenek pontos adatok. Az ilyen foglalkoztatásban kiemelkedő megyék egyikében, Szabolcs-Szatmár-Beregben a területi agrárkamara végzett felmérést, melyben az egyes jellemző termények (alma, dohány, meggy, szilva) megtermelt mennyiségének becsült munkaóra-szükségletéből vontak le következtetéseket a napszámos-alkalmazás lehetséges méreteiről. Eszerint csúcsidőszakban akár 40-45 ezer ember is dolgozhat egyidejűleg a kertészetekben, és ennek legalább 85-90 százaléka szigorúan teljesítmény alapján fizetett napszámos. (Saját tapasztalatai, illetve számításai alapján hasonló következtetésre jutott a lapunkban rendszeresen publikáló Kun István is egyik tavalyelőtti szociográfiájában, amiből a Mozgó Világ közölt részleteket. Elemzése szerint csak a 13 ezer tonnás szabolcsi meggytermés három héten belüli leszüreteléséhez 11 ezer munkás kell, mert egy szedő 50 kilónál többre ritkán képes egy munkanap alatt.)
A hevesi agrárkamaránál hasonló létszámbecslést kaptunk, azzal a megjegyzéssel, hogy az igazi csúcsot a térségben a szőlőszüret jelenti, de a hajtatott fóliás kertészet és a korai dinnyetermelés is ezreknek ad időleges, de az adott pillanatban a gazdának is létfontosságú munkát. Az egyik észak-borsodi termelő és értékesítő szervezet - nevét indokoltan titkolni kérő - vezetője lényegében azt állította, hogy feketemunkások nélkül a felső Tisza-kanyarban és a Bodrog-vidéken az összes almást ki lehetne húzatni, de még a nemzetközi hírű tokaji szőlőt is tavaszig szüretelnék. A somogyi gazdaköröknél azt a felvilágosítást kaptuk, hogy a munkaügyi hivatallal közösen készített becslésük szerint a kertészeti, szabadföldi zöldségtermelési és gyümölcsös ágazatokban (jellemzően a barackos, almás és körtés kertekben) az érési csúcsidőkben úgy 35-40 ezer napszámos alkalmazása feltételezhető, többségük azonban regisztrálatlanul dolgozik.
Sokan közülük szinte élethivatás-szerűen, szóbeli megállapodások alapján csinálják - csaknem egész éven át. Az egyik Pest megyei faluban 12 darab 400 négyzetméteres fóliát művelő Jakab András gazdálkodó kérdésünkre kijelentette, hogy fix 27 fős, többségben jövedelempótlón (is) élő napszámosjelölteket tartalmazó listából alkalmasság szerint "válogat", amikor az egyes csúcsmunkaidőszakok közelednek (például a palántanevelést előkészítő poharazás vagy sorkötözés, szedés). Ez a "törzsgárda" évről évre folyamatosan kap tőle hívást, előre pontosan rögzítik az alkalmazás feltételeit, például a munka nehézségétől függő teljesítménybérezés szabályait. "Nálam az ügyes hamarember simán megkeresheti az 5-6 ezer forintot is egy nap, és szezonban a legjobbaknak jár két-három kiló szütyőpótlék (leszedett termény, például paprika) is" - mondja érezhető elégedettséggel Jakab.
Fix és minőség
Hogy ezzel a sok helyütt kényszer szülte, de a gazdálkodás részévé váló viszonyrendszerrel számoltak-e, s ha igen, milyen szempontok szerint a kormány új közmunka-koncepciójának kidolgozói, az egyelőre nem tudható. A humánerőforrás-tárcától erre vonatkozó kérdésünkre türelmet kértek, mert "az anyag végső kidolgozása még folyamatban van". Szigorúan nem hivatalos információt a tervezetben konzultációs szerepet kapó Vidékfejlesztési Minisztérium egyik munkatársától kaptunk, miszerint egyes agrárvállalkozások, ágazatok esetében komolyan vizsgálták a közmunkások egyfajta "támogatásként" esedékes kihelyezésének lehetőségét. Értesüléseink szerint ezzel kapcsolatban az a hivatalos értékelés született, hogy "a mind minőségigényesebb kertészeti ágazatokban piaci árutermelési céllal az eleve fix fizetésre alapozó közmunka nagy létszámban komolyan számításba nem vehető megoldás lenne". (A szakemberek nyilván a saját kötelező középiskolás szüreteik emlékezete alapján döntöttek.) Ellenben támogatható megoldásként vetik fel "az egyes talajszerkezet-javító, meliorációs és egyéb vízkezelési munkákba, illetve a már eddig is részlegesen közmunkaterületnek számító erdőápolásba, területgondozásba való jelentősebb létszámbevonást".
Nettó kettőszáz a határ
A koncepciónak van egy olyan tényezője is, amiről eddig kevés szó esett, de a leginkább érintett vidéki-kistelepülési népesség életmódját kétségkívül meghatározza. Ez pedig a mindennapos ragaszkodás az otthonhoz. A tervezet kiszivárgott változata szerint a lakóhelytől 150 kilométernél messzebb eső munkahelyek esetén "a munkahetek időtartamára biztosítani kell a közmunkások számára a megfelelő pihenő-, illetve szálláshelyet". Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy hétfő hajnalban buszok gyűjtik össze a közmunkásokat a falvakban, a munkahelyek mellett kialakított táborokban laknak péntekig, s akkor hazaszállítják őket. Ez a megoldás megfelel annak a 80-as évek közepéig létező, milliós tömeget megmozgató ingázó életmódnak, amit a szocializmus ipari központjainak, építkezéseinek munkaerőigénye kényszerített ki. Ennek is volt generációkon átnyúló, több évszázados hagyománya Magyarországon: gyökerei a talicskásan vándorló kubikosbrigádokig, a munkaszezonban faluról falura tartó sommás, arató- és szüretelőbandákig nyúlnak vissza. Csakhogy ennek az életformának az elmúlt három évtized alatt elfogyott a társadalmi bázisa. Egyik egyetemünkön (jelzi a közélet pillanatnyi állapotát, hogy bizonyos támogatott pályázati projektekben való részvétel okán kér inkognitót a lapunknak nyilatkozó faluszociológus) két éve vizsgálták öt megyében a vidéki lakosság munkaügyi mobilitását, és kiderült, hogy nettó kétszázezer forintos kereset az a minimális szint, amiért hosszabb (többnapos) távollétet hajlandó vállalni az átlagosan vagy annál kevésbé képzett falusi lakos. A képet tovább árnyalja, hogy az albérlet ebből is kigazdálkodhatatlan, olcsó munkásszálló-hálózat pedig nincsen. (A magasabb kvalifikáció több bérrel is járhat, ezért a diplomások közt nagyobb a mobilitási hajlam.)
Hogy hányan maradnak majd helyben az érintettek közül, s választják inkább a napszámból, illetve a mezőgazdasági idénymunkából származó otthoni jövedelmet akár a segély feladása árán is, ma még nem tudjuk. A minimálbér-közeli közmunka-jövedelem aligha ösztönöz a váltásra. De akárhányan is kényszerülnek rá majd a részvételre a közmunkákban, valakinek el kell végezni az ő dolgukat is a kézimunka-igényes agrárágazatokban. Ezért a kormány terveinek mellékhatásaként e szektorban a helybeli szezonális feketemunka felértékelődése, illetve a külföldi napszámosok szaporodása várható.
