Nemes-Jeles Veronika édesanyjával, Lukin Katalinnal, barátaival, na meg ismeretlen, de nagyon lelkes csatlakozókkal délutánonként menekült gyerekeknek tart mindenféle játékos foglalkozást a tranzitzónákban.
magyarnarancs.hu: Épp egy kislány körmét fested narancssárgára, csillogósra. Örülnek a gyerekek a játékoknak?
Nemes-Jeles Veronika: Abszolút, amint elővesszük a lakkokat, hajcsatokat, színes ceruzákat, zsírkrétákat, gyöngyöket, iszonyatosan örülnek. Az a legnagyobb bajuk ezeknek a gyerekeknek – az alapvető higiéniai normák be nem teljesülése mellett –, hogy unatkoznak. Itt vagyunk minden délután az anyukámmal – aki épp filcvirágokat csinál –, az unokatesóimmal, barátaimmal, és játszunk a kicsikkel – sokszor a felnőttek is beszállnak. Van a Facebookon egy csoportunk, aminek az a neve, hogy PlayDays – Programok menekült gyerekekkel, amit egy Dia nevű lánnyal csináltunk, akivel itt találkoztam pár napja. Mindennap írunk a csoportba, mit tervezünk, mire lenne szükség, ki, mit hozzon, kijövünk, és itt vagyunk.
| ||
magyarnarancs.hu: Mit csinálnak a gyerekek legszívesebben?
NJV: Legszívesebben rajzolnak, amiket aztán érdekes módon nem tartanak meg, hanem nekünk adják. Sokat rajzolnak az otthonukról, sokan szír vagy afgán zászlót magyar zászlóval, szívecskéket, koronákat, mint bármelyik európai gyerek.
magyarnarancs.hu: Hogyan kommunikáltok?
NJV: Némelyikük a fontosabb szavakat megérti angolul, de amúgy persze a testbeszéd segít. Jól megértjük egymást, sok szülő meg barátom elhozza a saját gyerekét is játszani, vagy a kutyáját, macskáját, hadd örüljenek a gyerekek.
magyarnarancs.hu: A pályaudvar környékén elhaladó kutyás embereknek is szemlátomást nagyon örülnek a gyerekek, szaladnak utánuk.
NJV: Szerintem ez azért van, mert minden ilyesmi, mint például a háziállat, a saját otthonukra emlékezteti a gyerekeket. Többségük pár évvel vagy akár hónappal ezelőtt még Szíriában vagy Afganisztánban normális családi házban élt, amikről sokszor fotókat is mutatnak, vagy rajzolnak róluk. Nagyon hiányzik szerintem nekik az, hogy közösségbe járjanak, ezért is úgy látom, hogy a szüleiknek is nagyon nagy könnyebbség, hogy egy kicsit lekötjük őket.
| ||
magyarnarancs.hu: Mit gondolsz, tudják a gyerekek, mi történik velük?
NJV: Van egy kislány, aki mindennap idejön, az ölembe ül, és három órát ül szótlanul, teljesen csendben. Ő nem biztos, hogy mostanában el fogja tudni mondani, mit élt át. Azért is nehéz a helyzet, mert mára mindenki tudja, hogy az önkéntesektől elsősorban a gyerekek kapnak mindenféle dolgot, így ők azok a kis hírvivők, akiknek el kell menniük ételért, gyógyszert kell kérniük a szüleiknek, mert kb. mindenért közelharc folyik. De szerintem abszolút értik, mi van, hálásak a magyaroknak. Ma írta ki egy barátom a Facebookra, hogy Londonban egy szír gyrosos megköszönte neki, amit a magyar emberek tesznek, például a gyerekekért.
magyarnarancs.hu: Azt látom, hogy a nők kultúrájukból adódóan sokkal zárkózottabbak, alig kommunikatívak. Mit tapasztalsz?
NJV: Zárkózottabbak is, meg jobban tartanak mindentől, védelmezik a családjukat: megnézik, mit adsz nekik enni, mit kensz a gyerekére, hova viszed. De ez teljesen normális. Én is aggódnék, ha egymás mellett lévő polifoamokon kellene aludni, és nem tudnám, ki az, aki odajön hozzám és milyen szándékkal fordul felém. Meg azért nehéz nekik elválasztani a magyar embereket a magyar kormánytól...
magyarnarancs.hu: Ha valaki szívesen csatlakozna a közös játékhoz, mire van szükség, mit érdemes hozni?
NJV: Jól jön a lapokra tépett színező, zsírkréta, táblakréta, amivel a földre lehet rajzolni, vagy gyöngyfűzéshez alapanyag. Én körmöt festek, mert nem vagyok kreatív… Örülnek a gyümölcsnek, müzliszeletnek. Ezek a gyerekek mindennek örülnek, de a nagyobb osztogatnivalót jobb egy segítő szervezethez vinni, mert megszokták, ha bármi új dolgot kapnak, azért kapkodni kell, és az itt megbontaná a rendet egy kicsit.
