"Tálcán kaptuk a köztársaságot" - Bodó Balázs médiakutató, az "Egymillióan a sajtószabadságért" csoport szóvivője

  • Rényi Pál Dániel
  • 2011. április 21.

Belpol

Pár ezer ember előtt tüntetett az alkotmányozás ellen az "Egymillióan a magyar sajtószabadságért" Facebook-csoportból kinőtt civil közösség. A szóvivő szerint a kormány hatalomgyakorlási technikája garantálja a mozgalom erősödését.
Pár ezer ember előtt tüntetett az alkotmányozás ellen az "Egymillióan a magyar sajtószabadságért" Facebook-csoportból kinőtt civil közösség. A szóvivő szerint a kormány hatalomgyakorlási technikája garantálja a mozgalom erősödését.

Magyar Narancs: Március 15-én tízezrek tüntettek a Szabad Sajtó útján, sokan úgy gondolták, hogy az Alkotmány elfogadása előtt újra összejön egy ekkora tömeg. Ám alig pár ezren voltak.

Bodó Balázs: Különösebb csalódottságot nem érzékeltem. Március 15. különleges pillanat volt: ott megmutatkozott, mennyire fontos az állampolgároknak a sajtószabadság, jó volt a helyszínválasztás, nem volt alternatíva, és az ünnep családi hangulatából adódóan egyébként is sokan voltak az utcán. Az Alkotmány ellen viszont számos különböző csoport tüntetett a szakszervezetektől a rendvédelmi szerveken át politikai pártokig. Ráadásul a következő hónapokban számos olyan kétharmados törvény kerül a parlament elé, aminek az elfogadott Alkotmány csupán megágyazott, és ami újabb és újabb konfliktusokat fog generálni - különösen, ha a kormány továbbra is elutasítja a párbeszédet és a kompromisszumot. Elég csak a választási törvény várható módosítására gondolni, ami a jelek szerint kőkemény háború lesz. A kérdés az: fenn lehet-e tartani, meg lehet-e erősíteni a civil részvételt és aktivitást. A Milla - ahogyan mi nevezzük - a sajtószabadság védelmében jött létre, de az alkotmányozás szülte kényszerhelyzet rádöbbentett: ez csak egy azok közül a kihalásra ítélt alkotmányos alapjogok közül, amiket, úgy tűnik, másképp nem lehet megvédeni. Nekünk, szervezőknek lehet különféle stratégiánk, de valójában a kormány politikája az, ami újra és újra feltölti tiltakozókkal a köztereket. Ha van felelősségünk, az az, hogy a céltalan és lassan reményét vesztő tiltakozásnak, a "majd megunják és hazamennek" cinizmusával szemben alternatívát tudjunk kínálni.

MN: Azt talán a legaktívabb tagok sem gondolják komolyan, hogy a kormány figyelembe veszi a tiltakozó civileket egy-egy fontosabb döntés előtt. Mi akkor a mozgalom valódi célja?

BB: A Magyar Köztársaság parlamentje sok olyan, a köztársaságot romboló tetten van túl, amit látszólag büntetlenül meg lehetett úszni. Viszont ostobaságnak gondolnám azt feltételezni, hogy a kormánypárti frakcióban mindenki Szijjártó Péter szintjén képzeli az autonómiáját. A kormánypárti frakció jó része minden bizonnyal jó szándékú, becsületes ember, aki tudja, hogy még a pápa sem tévedhetetlen, hallja és érti a tisztán megfogalmazott érveket, és egészséges kétkedéssel szemléli pártja hatalmi lépéseit. Abban bízunk, hogy nem lehet közülük mindenkit megfélemlíteni, és lesznek közöttük olyanok, akik a frakciófegyelemnél és a félelemnél fontosabbnak érzik a józan ész logikáját, a választóik elvárásait, ne adj' Isten, a lelkiismeretüket és azokat az érveket, amiket a civilek felsorakoztatnak. Másfelől a jelen politikai kurzus lehetőséget teremt arra, hogy mindannyian megtanuljuk a demokratikus állampolgári viselkedés alapvetéseit. Hogy tudatosítsuk magunkban és egymásban is: az állampolgári figyelem nem csak akkor fontos, amikor éppen a mi cafeteriánkat vagy nyugdíjunkat veszik el. A civil társadalom akkor erősödhet meg, ha kimegyünk tiltakozni a melegek, az otthon szülés mellett állást foglalók, a tűzoltók és mindazok mellett, akiknek a jogait megsérti az aktuális hatalom. Meg kell értetni az emberekkel, hogy a részvétel közügyek alakításában nem egyenlő a politikai pártok közötti háborúval. A saját hallgatóim között is azt érzékelem, hogy a politikai osztállyal szemben érzett - évtizedek óta halmozódó - elégedetlenség és kiábrándultság eredményeként értékes, értelmes emberek - akik egyébként éreznek felelősséget és affinitást ahhoz, hogy foglalkozzanak a közügyeinkkel - inkább elfordulnak a politikától. Mert azt látják, hogy a politikai vita csak hatalmi centrumok - Fidesz vs. MSZP, vagy kommunisták és antikommunisták - szembenállásával írható le, nem pedig értékek melletti kiállásként.

MN: Hosszú időn át óriási ütemben gyarapodott a csoport, majd egyszer csak megállt és nem nő tovább. Foglalkoztatok ennek okaival?

BB: Ha a Facebook több mint kétmilliós magyar közösségét nézzük, akkor ez a nyolcvanötezer valóban kevés. Hogy miért állt meg a növekedésben, nem tudom. Az előbb említett elfordulás a politikától biztosan számít. Azzal is egyre gyakrabban találkozom, hogy sokan a retorzióktól tartva félnek a kormánnyal szemben véleményt nyilvánítani, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem félek. Mégis, több mint nyolcvanezer ember valamilyen formában fontosnak gondolta, hogy kiálljon a sajtószabadság mellett. Lehet, hogy közülük csak nyolc-tízezer van, aki a cigányokról is gondol valamit, de ha ennek egyik elágazása elkezd épülni - példának okáért - egy roma polgárjogi mozgalom irányába, akkor felnőhet egy hasonló méretű virtuális, majd később egy valódi közösség, amely képes lehet nyomást gyakorolni más ügyben. És ez jó, ez kell.

MN: Molnár Péter nem szólalhatott fel március 15-én, mert tizenöt éve pártszínekben politizált. Ennek mi értelme? Hogy akartok hatást elérni, ha közben teljesen elzárkóztok a politikától?

BB: Sokan sokfélét gondolnak arról, hogy mi lenne a helyes: sokszor úgy is érzem magam az erről szóló beszélgetéseket olvasva, mintha La Fontaine szamármeséjében lennék. Az elmúlt hetekben megpróbálták összefüggésbe hozni a mozgalmat Orbán Viktorral és Gyurcsány Ferenccel, miközben az LMP szerint LMP-sekből állunk. Szeretnénk, ha a politika megértené, hogy a civil szféra nem egy olyan erőforrás, amit ki-ki az aktuális érdekei szerint használhat, hanem egy autonóm erő, a saját játékszabályaival. E játékszabályok között a legfontosabb, hogy feltételezzük, hogy egy sok tízezres tömegben rengeteg politikai meggyőződés kerül egymás mellé, és mi ezt tiszteletben tartjuk. Senkit sem hozhatunk olyan helyzetbe, hogy jobb meggyőződése ellenében kelljen velünk - egy ügy kapcsán - közösséget vállalnia.

MN: Miként írható le a csoport belső működése, s hányan vesznek részt a döntéshozatalban?

BB: Nincs olyan működési modell, amihez hasonlítani tudnám. Maga a közösség az interneten fogant, és működési logikája is egy internetes csoportéra hasonlít leginkább. Ezt a tüntetést kábé három-négy tucat ember szervezte, de a mozgósításban százak, ezrek vettek részt. Az elmúlt hetekben - a tüntetés előtt - kétnaponta, néha naponta voltak személyes szervezői találkozók. Ezek egyébként - mint az adományokból történő finanszírozásunk - teljesen transzparensek és nyilvánosak. A szervezők Facebook-csoportjában nagyjából hetven ember kommunikál, ki sűrűbben, ki ritkásabban, és változó a létszám a személyes megbeszélések során is: volt, hogy tizenketten jöttünk össze, máskor ötvenen. Mindenki azzal foglalkozik, amihez ért, vagy amihez affinitást érez. Így jöttek létre három-öt fős csoportok, az egyik kis csapat a kommunikációval foglalkozott, a másik a fellépőket szervezte, a harmadik a logisztikai kérdéseket oldotta meg és így tovább. Maga a szervező mag hólabdaszerűen gyarapodik, és az egész csoport működését áthatja egyfajta Wikipedia-logika: mindig marad megoldandó probléma, és mindig akad, aki azt meg akarja és tudja oldani. Ugyanez igaz a döntési mechanizmusokra is, amiről nekem az internet hőskorából fennmaradt szállóige jut eszembe: "We believe in rough consensus and running code." Tehát figyelünk arra, hogy mindig haladjunk a döntésekkel, de ritkán matekozunk, hogy most megvan-e az 50 százalék + 1 fős döntési többség, vagy nincs. Vannak éles viták, de a célok közösek, ezért mindig megszületik ez a "durva", tehát nagy többség által támogatott konszenzus.

MN: Három tucat lelkes aktivista nem túl sok, az internetes közösségek pedig könnyen elsorvadhatnak, ha nincs folyamatos "izgalmi állapot".

BB: Sajnos, az egyelőre nem fenyeget, hogy nem lesz izgalmi állapot. És annyit talán már most is elértünk, hogy az a 85 ezer ember, aki benne van a Facebook-csoportban, felismerte, hogy egy abszolút alulról szerveződő, kisebb összefogás is vezethet eredményre. Mondok egy példát. Az MTI semmilyen hírt nem adott a pénteki tüntetésről. Valaki kiírta a Facebook-ra, hogy küldjetek már egy e-mailt az MTI-nek, mondván, "ti vagytok az állami hírügynökség, miért nem közvetítetek egy olyan ügyről, ami engem érdekel?". Ezek után több száz ember spontán elküldte az e-mailt. Senki nem koordinálta, valaki kitalálta, és egyszer csak megtörtént. És az MTI végül kénytelen volt lehozni a beszámolót. Mert észlelték, hogy figyelünk.

MN: A csoporttal kapcsolatban gyakran fölmerül, hogy lesz-e belőle politikai párt, és ha igen, mikor?

BB: A Millának azért is komoly a vonzereje, mert képes a politikai osztálytól függetlenül definiálni önmagát. Azt viszont ha akarnánk sem tudnánk befolyásolni, hogy mi minden nő ki a Milla körül összegyűlt társaságokból. A hatalomgyakorlás jelenlegi módja hihetetlen, tátongó űröket hagy maga után - nem csak a politikai palettán, de az alapvető társadalmi funkciók szintjén is -, és ez a vákuum lassan, de biztosan egyre többeket szippant be. Az a kérdés, hogy mi, civilek ki tudjuk-e jól, funkcionális kezdeményezésekkel tölteni a lerombolt intézmények helyét. A Millában benne van nem is egy, de több párt lehetősége is, és ilyesmiről beszélt a 4K! - Negyedik Köztársaságot mozgalom nevében Istvánffy András is az index.hu-nak adott interjújában (Istvánffy felszólalt a pénteki tüntetésen is, a 4K! mozgalom pedig ügydöntő népszavazást kezdeményezett a választási bizottságnál rögtön az új Alkotmány elfogadását követően - R. P. D.). Mások egyfajta ernyőszervezetként látják a Milla jövőjét, fő feladatának pedig azt tekintik, hogy a különböző, jogaikból kiforgatott társadalmi csoportokat hanghoz, nagyobb közönséghez, erőforrásokhoz segítse hozzá. Ezek a forgatókönyvek egyáltalán nem zárják ki egymást. A kormány munkájából pedig egyre egyértelműbben körvonalazódik, hogy mi az, amit nekünk képviselnünk kell.

MN: Volt ebben szerepe annak, hogy az Alkotmányban Magyar Köztársaságról Magyarországra nevezték át az országot?

BB: Tálcán kaptuk a köztársaságot, butaság lett volna visszautasítani. A köztársaság eszméjéhez szervesen kapcsolódik a kontrollált hatalom fogalma - s ez a kontroll az, ami ma leginkább veszélybe került. Ma már jól látható, hogy nem csak azoknak a képviseletéről van szó, akik féltik a sajtószabadságot. A kormány hatalomgyakorlási technikájának eredményeként egyre több civil személy és szervezet érdekelt abban, hogy közösen hallassa a hangját. Eddig egyes társadalmi konfliktusok esetében többnyire azt lehetett gondolni, hogy majd a rendőrség, majd a bíróság, majd a parlamenti választások, majd az Alkotmánybíróság, majd valaki megoldja azokat. A rendőröket kisemmizték, a bírókat nyugdíjba küldik, a választási törvényt átírják, az AB-t kiherélik. Eddig sem működtek kifogástalanul a rendszer fékei és ellensúlyai, de most már annyira sem fognak működni, mint eddig. Ez a nyomás egyre többféle érdeket és embert hoz össze egymással. Nem az az igazán fontos, hogy a legtöbb kérdésben egyetértsünk - de abban, hogy egy kérdést, társadalmi problémát milyen formában kell megvitatni, hogy mit gondolunk a másik szabadságáról, egyenlőségéről, hogy mit gondolunk a szolidaritásról, a demokratikus jogrendről, abban nincs közöttünk vita. És ezekből egy jottányit sem engedünk.

MN: Nem reális a veszélye annak, hogy - látván az esetleges eredménytelenséget - lemorzsolódnak az emberek?

BB: Igyekszünk odafigyelni, és ha valaki elmenne, próbáljuk meggyőzni, hogy maradjon. De amíg a hatalomgyakorlásnak ez a módja zajlik, amíg a hatalom ellenségként tekint a kritikára, addig ez a dolog nem tud elhalni. Lehet, hogy nem velünk, de máshol, másképp, másokkal ugyanez az elégedetlenség megjelenik. Az ilyen hatalmi logika kitermeli a saját hatalmának - előbb civil, később politikai - alternatíváit. Nem halt el a társadalom '49 és '89 között sem, hanem kiépült egy párhuzamos nyilvánosság, egyfajta civil szolidaritással és annak önálló infrastruktúrájával együtt. Ez akkor, a határok zártsága miatt kényszerből alakult így. Ma a határok nyitva vannak, és láthatólag sokan élnek is ezzel az alternatívával - lelépnek a színvonaltalan közpolitika és közbeszéd, a gazdasági nyomor, a diszfunkcionális állam elől. Ezt egy párhuzamos állam kiépítésével nem lehet megakadályozni, csak azzal, ha olyan feltételeket teremtünk, hogy ne kelljen innen elmenni.

Figyelmébe ajánljuk