A nagy utazás nem Záhonyban, hanem a Nyugati pályaudvaron hajnali egy óra öt perckor kezdődött a Nyíregyházáig közlekedő postavonaton. Szerettünk volna civil ruhás nyomozókat vagy kommandósokat, de mint a Készenléti Rendőrség helyettes főnöke, Hatala ezredes elmondta, őket csak konkrét akció esetén vetik be. A csalódás nyilván az arcunkra volt írva, mert az első kocsiba - ahol felfedeztük a nekünk rendelt egyenruhásokat - sehogy se akart beengedni bennünket az egyik kalauz, mondván: "Nem tudtok olvasni? Szolgálati szakasz." Mikor bejutottunk, a két szálfatermetű közeg a jattolás és bemutatkozás után, ahogy kell, igazoltatott minket, s adatainkat akkurátusan bevezették az erre rendszeresített noteszba. Mi próbáltunk hangulatot oldani ("Csak lesznek rablók, ha már fotós is jött" stb.), érdeklődni az ezen a viszonylaton szerzett tapasztalataikról, de ők csak mereven bámultak maguk elé. Szolnokon az ifjabbik (egyikük sem lehetett több huszonötnél), Bozsó őrmester leszállt, s visszatérve jelentette, hogy tejföl van odakint. Boros zászlós, aki egy pillanatra sem hunyta le az út folyamán a szemét, erre se szólt semmit.
Ráhangolás
A postavonatot Nyíregyházán hagytuk el, öt óra körül járt az idő, amikor bevagoníroztuk magunkat a Záhonyig mindenhol megálló vicinálisba. Ez afféle munkásjárat: az olyan, általunk sohasem hallott helyeken, mint például Kék, Ajak vagy Komoró, fürtökben kapaszkodtak föl a hajnali szerelvényre a népek. Járőreink, miként az előző vonaton, most is induláskor és érkezés előtt végigmentek a vagonokon, de intézkedésre ezúttal sem került sor.
Záhonyban éppen két szatmári szilványi idő maradt a melegedésre. Ahogy felkapaszkodtunk a tengelyt és mozdonyt váltott Tisza expresszre, mi azonnal dolgozni akartunk, s ki is szúrtunk magunknak egy gyanúsan viselkedő, utazótáskás férfit, aki amint észrevette a rendőröket, rögtön leugrott s szapora léptekkel megindult a szerelvény eleje felé. A készenlétis fiúk csak mosolyogtak felfokozott buzgalmunkon: "Minek rohanni utána, ha a vonaton lesz, úgyis megtaláljuk", vélte Bozsó őrmester.
Hát nem rohantunk, hanem a magyar kocsikban jártunk fülkéről fülkére. Mindjárt az elsőben két idegesen pakolászó férfira lettek figyelmesek a rend őrei, akiket egyébként szolgálatvégzésükben egyedül mi akadályoztunk. (Egyikőjük például udvariasan maga elé engedett minket, ám ezáltal társától elszakadt.) Ráadásul a kisebbik figura, feje behorpadt gumilabda, akárha amerikai focista lenne, fejét leszegve nyomult, személyijét maga előtt tartva. Eltúlzott szolgálatkészsége persze nem terelte el Bozsó figyelmét a haverjáról, aki nem sietett előkotorni a flepnit, mivelhogy nem is volt neki. Gyűrött szabadulólevelével végül is sikerült a rendőröket levennie a lábukról. "Még nem csúszott ki a határidőből, amíg jelentkeznie kell az önkormányzatnál", magyarázta a zászlós.
Mai rémtörténetek
Később kék orosz és sötétvörös ukrán útleveleket vizsgálgattunk, majd pedig úgy csattogtunk át a tárva-nyitva hagyott orosz és ukrán hálókocsikon, hogy egyetlen gyezsurnüj pravodnyik (hálókocsi-kalauz) sem állta el az utunkat. Ez nem a rendőrök miatt volt, hanem mert a pravodnyikok egyszerűen kámforrá váltak. Eszünk ágában sincs tippeket adni a rablóknak, de Záhony és Debrecen között a hálókocsiban durmoló utast (az ajtók majdnem mindenhol sarkig kitárva) csak az nem lopja meg, aki nem akarja. Ráadásul a hálókocsik őreinek üresen hagyott fülkéjébe is szabadon benézhettünk, akár teát is engedhettünk volna magunknak a szamovárból.
Mondom is ezt a fiatalabbik kalauznak, aki az első perctől kezdve nyomozónak hisz minket, és boldog, hogy így odafigyelnek a Tiszára. Ám ő legyint, és azt mondja, ez az ő dolguk, mármint a "ruszkiké". Õ ritkán van ezen a vonaton, harmincnyolc naponként kerül rá a sor, de a nevét le ne írjam, mert így is van gondja elég. Ezt azután kéri, miután elmeséli öccse kálváriáját, aki szintén jegyvizsgáló. "Egy úgynevezett diszkós vonaton teljesített szolgálatot, és amikor le akarta szállítani a jegy nélkül utazó fiatalokat, összeverték, kirúgták a fogait. Protézist kellett csináltatnia, amit a MÁV nem hajlandó kifizetni. Rendőrségi feljelentés is van, de az egyik tettes a tuzséri alpolgármester fia, és ezért el akarják tussolni az egészet." Õt különben még nem fenyegették meg, de jó barátja volt az a kalauz, akit arról a személyvonatról dobtak ki tavaly valamikor, amivel mi Nyíregyházáról Záhonyba utaztunk a rendőrökkel.
Ugyancsak tőle tudjuk meg, hogy mi is történt még a záhonyi állomáson, amikor is csak annyit láttunk és hallottunk, hogy két helyi rendőr futott végig a vonaton, s odaköszöntek a mieinknek, hogy szevasztok. "Hamis ötezressel fizettek a pénztárban, de észrevette az Ica néni. Az ürge arra hivatkozott, hogy a Tiszán, még ukrán területen vette a pénzt. Azt persze már nem tudta megmutatni, hogy kitől." Az utasok legalább fele Záhonyban veszi meg a Pestig szóló jegyet, az ukrán részen meg csak a határig, mert így sokkal olcsóbb, mintha Kijev-Budapest között váltana nemzetközi bilétát.
Egy fogás
Az idősebb kalauz felindultan tépi föl fülkénk ajtaját és a készenlétis rendőrök segítségét kéri. Egy vörös hajú ukrán lány, bizonyos Nonna, felöltözve feküdt az ágyon és figyelemre sem méltatott bennünket. A jegyvizsgálói autodaféra állítólag azzal szolgált rá, hogy hamis jeggyel utazott. Pontosabban olyannal, amit már egyszer, január hatodikán felhasználtak. Ráadásul két személyre szól, háromszáz dollárt fizettek érte, s nem valószínű - így a kalauz -, hogy aki egyedül utazik, kétszemélyes jeggyel teszi azt. Nonna dühösen csapkod, szitkozódik, kétségbeesve pillant jobbra-balra a fülkeajtóból. "Ötezer forint, vagy Debrecen, stop!", ismétli az egyre idegesebb kalauz, akár egy metronóm. Minden harmadik "Debrecen, stop!" után hozzáteszi még, neki a dollár is jó, mire Nonna beint neki. A lány elköveti azt a hibát, hogy odaadja a kalauznak az útlevelét, az meg, látva, hogy vonakodik fizetni, mutatja neki, pakoljon, mert hamarosan Debrecen következik. A zászlós és az őrmester nemigen élvezik a szituációt. Hamarosan megérkezik a két feltűrt ingujjas pravodnyik. Az egyik csak az átjáróból magyaráz, a másik közelebb jönne, de az álla fennakad Boros zászlós karján, aki a folyosó falára tenyerelve képez sorompót. "Húzzál már arrébb", mondja a szangvinikus zászlós, amikor az orosz hálókocsi-kalauz sokadszorra próbál meg átbújni, hogy a (hamis) jegy és a magyar kalauz közelébe kerüljön. "Te csak ne nagyon ugrálj" - mondja a MÁV kegyelmet nem ismerő pénzbehajtója orosz kollégájának -, "biztos te adtad neki ezt a használt jegyet, aztán meg eltetted a baksist". Ezeket mind magyarul mondja persze, amit a másik alig ért, így aztán rágalmazás kizárva.
A pravodnyik belátja, el van hajtva, így hát ellenkező irányba el. Nonna is megadja magát, dollárt vesz elő, kérdezi, mennyi. Kalauz számológépez, mutatja, az annyi mint harmincöt dolcsi. ("Ezen mindig vita van, mert mi nem a banki árfolyamon számoljuk", meséli később a főkalauz.) Az ukrán leány dúl-fúl, de odaadja, majd fintorogva tartja a markát a visszajáró forintért.
"Marha cigány!" - kiáltja utánunk magyarul, de ezt csak én hallom meg, mert a többiek már eltűntek a hálókocsik közötti szűk átjáróban.
Tódor János
