"Láttam, hogy Eisenhower átmegy az út túloldalára és hány. A távolból láttam, hogy Patton összegörnyed, az egyik kezével a fejét fogja, a másikkal a gyomrát." Egy szemtanú szerint így reagáltak az amerikai tábornokok, amikor 1945 áprilisában beléptek az elsőként felszabadított lágerbe, Ohrdrufba. Dwight Eisenhower - a nyugat-európai szövetséges haderők parancsnoka, az USA későbbi kétszeres elnöke - harcedzett katona volt. Mégis, feljebbvalóihoz írt jelentésében nem szégyellte bevallani: az SS által agyonlőtt és élve elégetett hullákat látva, a túlélők beszámolóit hallgatva egyszerűen rosszul lett. George Patton tábornok volt az amerikai hadsereg fenegyereke. Tankjaival, kezében hatlövetűvel kergette a nácikat Normandiától Németországig. Most viszont sápadtan állt egy helyiség bejáratánál. Pedig odabenn Tigris tankok helyett csupán húsz-harminc csonttá soványodott hulla feküdt egy rakáson. Patton azonban képtelen volt belépni. Azt mondta Eisenhowernek: fél, hogy összehányja magát.
A felháborodott amerikaiak hamarosan ide hajtották a közeli város lakosságát. Megmutatták nekik a tábort, majd rájuk parancsoltak, hogy ássanak tömegsírokat. A megrettent német civilek féltek a megtorlástól, de estére hazamehettek. Aznap éjjel a polgármester és felesége felakasztotta magát. Rövid búcsúlevelet hagytak hátra a következő szöveggel: "Nem ismertük a részleteket, de tudtunk róla."
Bármennyire is megdöbbentek az amerikaiak, Ohrdruf nem számított jelentős lágernek. Csak egy volt a buchenwaldi koncentrációs tábor 140 altábora közül. Márpedig a következő hetekben a szövetségesek egymás után szabadították fel a lágerek százait. Kiderült, hogy a mészárlásokról évek óta terjengő rémhírek, az otromba propagandának vélt beszámolók meg sem közelítették a valóságot. A második világháború ugyanis minőségileg különbözött az elsőtől. 1914 és 1918 között a polgári lakosság sokat szenvedett, de minden hetvenöt halott katonára csupán egy civil áldozat jutott. A második világháborúban viszont már több ártatlan polgári lakos vesztette életét, mint egyenruhás katona. Mintegy 25 millió európai civil halálát pedig nem lehetett néhány ezer gestapós vagy a táborokban szolgáló 55 ezer halálfejes SS számlájára írni.
Veszedelmes üzemek
Hamarosan világossá vált, hogy a példátlan bűncselekmények elkövetésében az elit, sőt a lakosság jelentős csoportjai is közreműködtek. A gyilkolásban részt vett a német orvosi kar krémje, a minisztériumokban elismert közgazdászok tervezték a kelet-európai népek halálra éheztetését, a hadsereg elegáns tisztjei tömegesen lövették agyon a túszokat, a diplomáciai kar pedig Európa-szerte a zsidók deportálásáért lobbizott. Kiderült, hogy minderre nem kerülhetett volna sor, ha az ipari civilizáció motorjai, a tudományos és üzleti szféra nem támogatják a nácikat. A történelemben először világszerte ismert magánvállalatok, iparóriások, nagybankok, biztosítók vezetői és kis cégek ezrei váltak társtettessé Európa kirablásában, milliók rabszolgaságba hurcolásában, kiirtásában.
A háborús főbűnösök elítélését követően az amerikaiak 1949-ig 12 mellékpert rendeztek Nürnbergben. Három esetben cégvezetők álltak bíróság elé. A vádak: háborús és emberiség elleni bűncselekmények, a megszállt területek kifosztása, a civil lakosság és a koncentrációs táborok rabjainak deportálása, rabszolgasorba vetése, részvétel a zsidóüldözésben. Először az osztrák nagyiparos, Flick és öt beosztottja került a vádlottak padjára. Flick tagja volt az SS Reichsführer által szervezett "Himmler Baráti Kör"-nek, egyik cégvezetője pedig tiszteletbeli SS tábornoki rangot szerzett. 'k hét, illetve öt évet kaptak, egy másik vádlott 2,5 évet. A többieket felmentették.
'ket követte a világ legnagyobb vegyi konszernje, az IG Farben vezérkara. A vállalat 1925-ben alakult hat óriáscég, köztük az Agfa, a BASF és a Bayer összeolvadásával. Az IG Farben a történelem első igazi multijaként Európa legnagyobb és egyben a világ negyedik leghatalmasabb vállalata volt, 1938-ban már 218 ezer alkalmazottat foglalkoztatott. Márkamilliókkal támogatta a náci pártot, és nélküle Hitler nem tudott volna háborúzni. A cégtől érkezett ugyanis a Wehrmacht lőporellátásának kétharmada, a robbanószerek négyötöde, a repülőket hajtó benzin fele. A vállalat üzemeiben 1944-ben több mint 80 ezer külföldi kényszermunkás, hadifogoly és koncentrációs tábori rab dolgozott. Az IG Farben legnagyobb beruházását Auschwitzban valósította meg: 1941 és 1945 között szintetikusgumi- és műbenzingyárat épített Monowitzban. Ez az üzem volt Auschwitz III, amelyet a foglyok a műgumi neve után csak Bunának neveztek. Az IG Farben a munkásokat az SS-től bérelte napi 4-5 márkáért. Többségük zsidó volt. A Bunában megelevenedett Kőműves Kelemen balladája: 1944-ben a munka közben agyonvert magyar zsidók holttestét a kábeleknek ásott árkokba lökték, majd cementet öntöttek rájuk. A cég menedzserei állandóan a munkatempó fokozását követelték az SS-től, legyengült munkásokért viszont nem fizettek. Aki megsérült, beteg lett, vagy csontig soványodott az éhezéstől, a néhány kilométerre lévő Birkenau (Auschwitz II) gázkamráiba került. Bár a Buna végül nem készült el, építése mégis tízezer életet követelt. Ehhez képest az SS tömeggyilkosokkal cimboráló menedzsment olcsón megúszta: az IG Farbent ugyan feloszlatták, de 24 vádlottból végül csak 13-an kaptak másféltől nyolc évig terjedő börtönt.
Ezután egy másik ipari óriás, az esseni Krupp acélművek vezetősége állt bíróság elé. A náci érában ez a cég szerezte meg a cseh Skodát, és jó néhány zsidó vállalatot, köztük Rothschild-érdekeltségeket. Bányáiban, fegyvergyáraiban 278 ezer alkalmazott mellett mintegy 100 ezer kényszermunkás, köztük 25 ezer zsidó rabszolga robotolt. A munkatáborokban a körülmények még a Krupp főorvosa szerint is "elképesztően rosszak voltak". A lengyel, orosz, olasz és zsidó foglyok - köztük sok ezer nő - rongyokban jártak. 90 centi magas kutyaólakban, pincékben vagy iskolákban laktak, ahol 1200 emberre 10 vécé jutott. A 16 éves Markovits Jenő például repülőgéptengelyeket gyártott a Kruppnak: "Nagyon kevés ennivalót kaptunk, mindig csak kenyeret és levest. Munkánk nagyon nehéz volt, és a német kápók ütöttek, vertek. Az emberek legyengültek, éhségükben a földből kaparták ki a nyers répát és a szemétből hulladékot, és ezt ették. Ettől aztán vérhast, diarrét (hasmenést) kaptak, és csendesen elpusztultak." A Krupp-per tucatnyi vádlottját egy kivétellel bűnösnek találták. A cégvezetőt, Alfried Kruppot 12 évre és vagyonelkobzásra ítélték.
A népirtásba közvetlenül bekapcsolódó kisebb cégek vezetői gyakran még rosszabbul jártak. Az erfurti Topf und Söhne tervezte a buchenwaldi és az auschwitz-birkenaui krematóriumokat. Főmérnöke, Kurt Prüfer többször járt Birkenauban, látta a hullahegyeket, és tudta, hogy kemencéiben elgázosított zsidókat égetnek el. A háború után az amerikaiak rövid kihallgatás után elengedték, de az oroszok elfogták és 25 év kényszermunkára ítélték. 1952-ben a Gulág egyik táborában halt meg. A Topf egyik tulajdonosa öngyilkos lett, a másikat Nyugaton bíróság elé állították.
A birkenaui gázkamrákban használt hidrogén-cianid alapú rágcsáló- és rovarirtó szer, a Zyklon B szabadalma az IG Farben tulajdona volt. A gyártást, az értékesítést és szállítást azonban kisebb cégek végezték. Egyikük, a TESTA (Tesch und Stabenow) két igazgatóját a britek bíróság elé állították és felakasztották. Az auschwitzi SS a Zyklon B-t az IG Farben résztulajdonában álló DEGESCH-től rendelte tonnaszámra. A cég értékesítési igazgatója gyilkosság bűnsegédjeként kapott ötéves fegyházbüntetést.
Német állami kárpótlás
A hidegháború kitörésével a Nyugatnak Sztálin ellenében szüksége volt Németországra. A náciellenességnél fontosabbá vált az antikommunizmus. Az ötvenes évek elején amerikai amnesztiával szabadult a háborús bűnösök egész sora: az IG Farben vezetőivel együtt szabadlábra kerültek Kruppék és Flickék. Az egykori topmenedzserek visszatértek az üzleti életbe, és újjászervezett cégeik élén kivették a részüket a nyugatnémet gazdasági csoda megalapozásából. A náci bűnök miatt azonban az NSZK továbbra sem tudott kilépni a virtuális karanténból.
Az első szabadon választott kancellár, Konrad Adenauer hamar megértette, hogy országa "nagykorúsításához" elkerülhetetlen az egykori üldözöttek és ellenségek megbékítése. Ehhez pedig szembe kellett nézni a múlttal és annak legszörnyűbb fejezetével: a holokauszttal. 1951 szeptemberében a kancellár közölte a Bundestaggal: "A német nép nevében olyan elmondhatatlan bűnöket követtek el, amelyek erkölcsi és anyagi kárpótlásért kiáltanak... A szövetségi kormány ezért felkészült, hogy a zsidóság és Izrael állam képviselőivel együtt megoldást találjon az anyagi kárpótlás problémájára, így könnyítve a végtelen szenvedések lelki feldolgozásához vezető utat."
Adenauer beszéde után egy évvel írták alá a német-izraeli jóvátételi megállapodást: az NSZK 12 év alatt 3,45 milliárd márkát (akkori értéken 820 millió dollár) fizetett a túlélőknek szenvedéseikért és elrabolt vagyonukért. Az összeg 87 százalékát a félmillió túlélőt befogadó Izrael, 107 millió dollárt pedig a nemzetközi zsidó szervezeteket tömörítő Claims Conference nevű ernyőszervezet kapta, hogy a más országokban élő egykori üldözötteket segítse. A megállapodás hatalmas indulatokat korbácsolt Izraelben. A radikális ellenzék vezette tüntetők "Eltöröljük a szégyent" feliratú táblákkal rohamozták meg a parlamentet. A zavargásokban 200 tüntető és 140 rendőr sérült meg.
A felháborodás ellenére mindkét fél számára előnyös megállapodás jött létre. Az izraeli gazdaságot sikerült talpra állítani, a német gesztus pedig megalapozta a két ország között a mai napig tartó jó viszonyt. A jogszabályi hátteret két 1953-ban elfogadott törvény biztosította. A jóvátételi törvény (Bundesentschädigungsgesetz, BEG) a politikai, faji, vallási üldöztetéssel együtt járó szabadságkorlátozást, egészségkárosodást, a hozzátartozó elvesztését és az egzisztenciális károkat kompenzálta. A visszaszolgáltatási törvény (Bundesrückerstattungsgesetz, BRüG) pedig a nácik által elrabolt, és az NSZK területére szállított vagyonokért nyújtott kárpótlást. A német jóvátétel nem korlátozódott a zsidókra. A BEG alapján 1987-ig világszerte összesen négymillió kárigényt adtak be, és az NSZK 72 milliárd márkát fizetett ki. A BRüG keretében nyújtott vagyoni kárpótlás során az egykori sértettek további 4 milliárd márkát kaptak Bonntól.
A németek még azokkal a kommunista államokkal is kapcsolatba léptek, amelyek Moszkva parancsára nem ismerték el az NSZK-t. 1966-ig a magyar zsidók a BEG és BRüG alapján először 4 millió, az álorvosi kísérletek áldozatai pedig 5,5 millió márkát kaptak. 1971-ben Bonn újabb 100 millió márkás vagyoni jóvátételi kötelezettséget (BRüG) vállalt Budapest felé, illetve 6,25 millió márkát adott dr. Mengele és kollégái egykori áldozatainak. A tárgyalások sikere elsősorban a német rugalmasságnak volt köszönhető. A magyar kommunisták ugyanis többet törődtek a szocialista hiánygazdaság és valutaínség mérséklésével, mint az auschwitzi túlélőkkel. Beváltási árfolyamokkal trükköztek, álcivil szervezeteket léptettek fel újabb és újabb igényekkel.
Az NSZK hozzáállását bátran nevezhetjük példamutatónak. Még akkor is, ha nem volt önérdektől mentes és a példát kevesen követték. Ausztria évtizedekig megtagadta a fizetést azok számára, akik 1938 előtt nem voltak osztrák állampolgárok. A háború alatt nyugati hadifoglyok tízezreit és ázsiaiak millióit lemészároló, halálra dolgoztató, nők százezreit katonai bordélyokba kényszerítő Japán pedig évtizedekig még a megbánás jelét sem mutatta. 1972 után néha elhangzott egy-egy halk sajnálkozás Tokióból, amit általában gyors visszatáncolás és kínos magyarázkodás követett. Az anyagi kárpótlás pedig lényegében elmaradt.
Vállalati ügyek
Sokáig úgy tűnt, hogy a rabszolgamunkán nyerészkedő német nagyvállalatok megússzák a jóvátételt. 1951-ben azonban az időközben feldarabolt IG Farbent 10 ezer márkára beperelte egyik volt auschwitzi rabszolgamunkása. Amikor a cég elvesztette a pert, a menedzsment megértette, hogy hamarosan hasonló keresetek ezreivel számolhat. Gyorsan kapcsolatba léptek a Claims Conference-szel és 10 millió márkát ajánlottak. Persze - mint sietve közölték - szó sem lehetett anyagi jóvátételről, hiszen az a cég álláspontja szerint nem járna. Egyszerűen az egykori munkásokkal szemben akartak tenni egy "gesztust". A visszataszító elemektől sem mentes alkudozás eredményeként a konszern végül 27 millió márkát utalt át egy alapnak, hogy abból 6500 egykori zsidó kényszermunkás kapjon fejenként néhány ezer márkát. A lengyel igényeket azonban jogi trükkök segítségével elutasították.
Az IG Farben példáját követte a Telefunken, az AEG, a Siemens, a Rheinmetall és a Dynamit/Nobel. Ehhez a sorhoz csatlakozott a Krupp is. A vállalatot a nürnbergi szabadulását követő nyolc év alatt Alfried Krupp a világ 12. legnagyobb cégévé emelte. A Krupp-vezér ekkor már Európa leggazdagabb embere volt - a nem zsidóknak azonban egy vasat sem adott.
A felsorolt vállalatok nem erőltették túl magukat: az 1980-as évek végéig összesen 15 millió dollárnyi jóvátételt fizettek az Izraelben és Nyugaton élő egykori munkásaiknak. A pénzből a keleti blokkból egyedül Magyarország részesült néhány millió márka erejéig.
A kárpótlási ügyek újabb hulláma 1995-ben indult. A Zsidó Világkongresszus Amerikában indított pereket a legismertebb svájci bankok ellen. Egy újabb régi csontváz borult ki a szekrényből, hiszen az alpesi köztársaság többféleképpen is profitált a háborúból. Egyrészt svájci bankok vették meg azt az aranyat a náciktól, amelyet az elfoglalt európai államok nemzeti bankjaiból raboltak. Másrészt a koncentrációs és haláltáborokban megölt zsidók ékszereit, a beolvasztott fogaranyat is a semleges országban értékesítették. Funk, aki egy személyben volt a Reichsbank elnöke és Hitler gazdasági minisztere, 1943-ban joggal mondta, hogy a svájci valutatranszferek nélkül a Birodalom gazdasága két hónap alatt összeomlana. A diszkréciójukról híres svájci bankok révén valósult meg az önfinanszírozó népirtás gyakorlata: a nácik a meghódított népektől és a gázkamrákban megölt zsidóktól lopott aranyból hosszabbították meg az ellenük viselt háborút. Ebből fizették a Svájcból importált hadianyagokat, lőszereket, nyersanyagokat.
További problémát jelentett az ún. alvó számlák ügye. Ha egy auschwitzi túlélő a felszabadulás után beállított egy svájci pénzintézetbe, hogy örökösként felvegye a szülei által ott elhelyezett pénzt, hiába tudta a jelszót vagy a számlaszámot. Szemrebbenés nélkül halotti anyakönyvi kivonatot kértek tőle. És mivel ilyennel nem rendelkezett - hiszen az SS nem osztogatott igazolást az elgázosított rokonokról - megtagadták a kifizetést. A botrány komoly diplomáciai és gazdasági feszültségeket okozott az USA és Svájc között, majd 2000 végén megállapodás született. A svájci bankok 1,25 milliárd dollárt fizettek az egykori betétesek örököseinek, a vagyoni kárt szenvedőknek - zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt.
1998-ban az egykori rabszolgamunkások indítottak pereket Amerikában német cégek (például Audi, BMW, Siemens, Volkswagen) ellen. A svájci példából tanulva a német kormány nyomást gyakorolt a cégekre. Így a tárgyaló felekkel (Oroszország, több volt kommunista állam, Izrael, USA) 2000-ben megállapodtak egy alap felállításáról. Ebbe a német állam mellett 6500 német cég fizetett be összesen 10 milliárd márkát - nyeresége és forgalma után. A pénzből 2007-ig a világ száz országában 1,66 millió ember kapott kárpótlást: zsidók és nem zsidók, kelet- és nyugat-európaiak egyaránt.
Ezzel párhuzamosan Ausztriában Jörg Haider szélsőjobboldali pártja a konzervatívokkal együtt alakított koalíciós kormányt. A nemzetközi felháborodást csitítandó, az új kabinet gyorsan felállított egy független történészcsoportot, amely az ausztriai náci rabszolgamunka kérdését vizsgálta. Az Ausztria nyilvánvaló érintettségét megállapító jelentés hatására 2000 végén létrejött a Megbékélés, Béke és Együttműködés Alap, amelyet az osztrák cégek és a költségvetés 420 millió dollárral töltött fel. A pénzből 2005-ig 132 ezer egykori kényszermunkás, köztük több ezer magyar zsidó és roma kapott jóvátételt.
Mi lesz veled, MÁV?
A magyar sajtó beszámolt a MÁV ellen benyújtott keresetről, illetve a német és francia vasúttársaságok ellen mostanában indított perekről. Elhangzott több helyen: a bírósághoz benyújtott kereset sok sebből vérzik. Az állítólag 9 évig tartó előzetes kutatásokba beleférhetett volna 9 perc netes szörfözés. Ennyi ugyanis bőven elég annak kiderítésére, hogy Eichmann nem Hitler titkára, hanem a Gestapo zsidóügyi osztályának vezetője volt. Komolytalan az a vád is, hogy a deportálás során megőrült zsidókat MÁV-alkalmazottak lőtték gödrökbe. Egyrészt fegyvertelenek voltak, másrészt ehhez a transzportokat kísérő csendőröknek is lett volna egy-két szavuk. Az SS által 1944 nyarán Birkenau-ban készített fotókon jól látszik a vagonokon a "Deutsche Reichsbahn Hannover", valamint a francia SNCF felirat. Felesleges tehát azt állítani, hogy a MÁV "majdnem az összes vonatát felhasználta, hogy éjjel-nappal embereket szállítson Auschwitzba". A fotók alapján megalapozatlannak tűnik az is, hogy a zsidók csomagjait külön vagonokba pakolták, ahol azokat a MÁV-osok fosztogatták. És persze az is kétséges, hogy a vasutasok tudták volna, mi vár a zsidókra Birkenauban. Az pedig egyenesen megmosolyogtató, hogy a MÁV alkalmazottai állítólag 240 millió dollár értékű vagyont loptak a deportáltaktól. Ráadásul a kereset szerzői az azóta bekövetkezett 5-7-szeres értéknövekedés helyett 33-szoros rátával számolnak.
A számos baki azonban nem teszi semmissé a keresetben lévő érvelés lényegét: a MÁV aktívan részt vett több százezer magyar állampolgár deportálásában. Márpedig e részvétel nélkül nem valósulhatott volna meg Auschwitz történetének legnagyobb tömeggyilkossága. Egy perben pedig azt is nehéz lenne cáfolni, hogy a MÁV szakemberei ne sejtették volna: a borzalmas szállítási körülmények miatt emberek fognak meghalni.
Aki történészként találkozott már az 1944-es iratokkal, az ennél többet is sejt. Tudja, hogy akármilyen eltúlzott is a kétéves magyar költségvetési hiánynak megfelelő követelés, akármennyire is igazságtalannak tűnik a mai magyar adófizetőkön - köztük a túlélőkön és leszármazottaikon - követelni a jóvátételt, ha az amerikai bíróság befogadja a keresetet, a MÁV könnyen bajba kerülhet. Hiszen nyilvános dokumentumokkal bizonyítható, hogy ekkoriban napi kapcsolatban állt a Reichsbahnnal, és hogy képviselői SS- és csendőrtisztek társaságában jelen voltak a deportálási menetrendet megtervező bécsi szállítmányozási konferencián. Az is ki fog derülni, hogy a vállalat például 737 hódmezővásárhelyi zsidó "egyén" "eltoloncolásáért" fejenként 2,1 pengőt számlázott a kincstárnak, amit aztán valószínűleg a zsidó vagyonból fedeztek. A visszaemlékezésekből azt sem lesz nehéz bizonyítani, hogy a vasutasok ugyan nem loptak el 240 millió dollárt, de 100 pengőket bizony gyakran kizsaroltak egy kulacs vízért, és kegyetlenkedésre is volt példa.
Mit tehet ilyen helyzetben a MÁV? Tanul. Azt teszi, amit az árjásításokban sáros Deutsche Bank munkatársai, akik hazudozás helyett átadták Harold Jamesnek (Princeton University) a cég sötét múltjára vonatkozó dokumentumokat. Vagy követi a Volkswagen példáját, ahol 1987-ben a híres történészt, Hans Mommsent bízták meg a cég náci múltjának kiderítésével. Elkerüli a BMW részvényeinek felét birtokló Quandt család hibáját, amely a fokozódó támadások hatására csak 2007 őszén jelentette be: évtizedek hallgatása után végre őszintén feltárja a família náci kapcsolatait. Akkor, amikor már senki sem volt kíváncsi az érveikre.
