„A kárpótlás kérdése nem került le a napirendről” – ez az egyetlen biztató mondat abban a levélben, amelyet többszöri érdeklődésünk után kaptunk meg a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumtól (KIM). Jó ideje arra szerettünk volna választ kapni, hogy a kormányzati szerveknél milyen törvény-előkészítő munka folyik a második világháború után kitelepített magyarok, különös tekintettel a Felvidékről érkezettek részleges kárpótlása érdekében. A KIM Nemzetpolitikai Államtitkárságának stratégiai tervező és tájékoztatási főosztálya válasza az idézett mondat ellenére mégsem reménykeltő: „Az állam által kötött nemzetközi szerződésekkel összefüggő jogsérelmek kárpótlási törvényhozás keretében történő rendezése évtizedek óta megoldatlan, rendkívül bonyolult kérdés, amelyben valóban jogalkotói mulasztás áll fenn. (…) Az eddig elkészült törvénytervezet-változatok sajnos nem kínáltak kielégítő megoldást a probléma rendezésére vonatkozóan. Az illetékes tárca, illetve a magyar kormány olyan megoldás megvalósításában érdekelt, amely az érintettek megelégedésére szolgál, szakmai és morális szempontból egyaránt megnyugtatóan rendezi a kérdést, ugyanakkor összhangban van az eddigi kárpótlási szabályozások szellemiségével, és a költségvetési lehetőségek figyelembevételével a realitások talaján marad.” Ám arra, hogy valóban folyik-e konkrét törvény-előkészítő munka, és azt ki(k) végzi(k), illetve mikorra várható javaslat előterjesztése, nem kaptunk választ most sem.
Korábban a felvidéki Bajkáról és Fajkürtről Békés megyébe telepített, most Békéscsabán és Gyulán élő család kapcsán tényfeltáró riportban próbáltuk bemutatni, hogyan gázolt át embereken a történelem, s hogy az állam részéről nem történt meg az érintettek kárpótlása. Pedig a második világégést lezáró 1947-es párizsi békeszerződés idevonatkozó passzusa (amely kimondja, hogy „a magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja” – a szerk.), illetve az Alkotmánybíróság 1996-os döntése kötelezte a magyar államot az ügy rendezésére. A taláros testület döntése egyébként 1997. június 30-ig adott határidőt.
Az azóta eltelt több mint tizenöt évben azonban nem történt semmi érdemi ez ügyben. Mindezzel a törvényhozás mulasztásos alkotmánysértést követ el, és így lassan még az elvi esélye is megszűnni látszik, hogy az érintettek még hozzájussanak jogos járandóságukhoz. Mert akárhogyan is nézzük, az 1947-es kitelepítés óta 65 év telt el anélkül, hogy a problémára megoldás született volna. Így már nagy eséllyel a részleges kárpótlásban –néhány kivételtől eltekintve – csak az érintettek hozzátartozói részesülhetnek. Az elhúzódó és egyre reménytelenebb helyzetet találóan jellemezte még 2007-ben, Sólyom László akkori államfőnek írt levelében riportalanyunk, Hankó Lászlóné azzal, hogy ő nem türelmetlen, de nem is halhatatlan.
A Fidesz 2010-es kormányra kerülésével azért mutatkozott némi esély az ügy rendezésére, mert például 2005-ben, még ellenzékben épp e tárgyban törvényjavaslatot nyújtott be a három fideszes honatya, csakhogy az akkor szocialista–szabad demokrata többség tárgysorozatba sem vette javaslatukat, így az napirendre sem kerülhetett. A 2010-es választás után többször kerestük az ügyben Németh Zsoltot, illetve Potápi Árpádot, akik ekkor vagy elérhetetlennek bizonyultak, vagy nem válaszoltak az érdeklődésünkre.
2011 őszén a jogaiért 1997 óta harcoló Hankó Lászlóné levelet írt Lázár János fideszes frakcióvezetőnek azt tudakolva, hogyan és mikor történik meg az ügyben a kitelepítettek részleges kárpótlása. A Hankóné által jól ismert történelmi előzményeket felvázolva a nagyobb kormánypárt akkori frakcióvezetője azt írta: „bízik benne”, hogy még ebben a ciklusban sort kerítenek a kérdés rendezésére.
A Felvidékről kitelepített magyarok kárpótlásáról könyvet is publikáló, Békés megyében élő Kugler József történész szerint 8-10 ezer család mintegy 50 ezer tagjára lenne közvetlenül és közvetetten érvényes a kitelepítésük miatti részleges kárpótlás.
