Túl személyes (James Moll filmrendező)

publikálva
1999/37. (09. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

James Moll Los Angelesben nőtt fel és ott járt filmiskolába. Még az induláskor került a Shoah Foundationhoz, azóta producerként két dokumentumfilmjükben is közreműködött. Az utolsó napok című, legfrissebb munkáját Steven Spielberggel együtt kísérte Berlinbe.

James Moll Los Angelesben nőtt fel és ott járt filmiskolába. Még az induláskor került a Shoah Foundationhoz, azóta producerként két dokumentumfilmjükben is közreműködött. Az utolsó napok című, legfrissebb munkáját Steven Spielberggel együtt kísérte Berlinbe.

MaNcs: Mikor fogtak ehhez a filmhez?

James Moll: Steven Spielberg az alapítvány létrehozása után nem sokkal megkért minket, hogy rögzítsük a túlélők tanúvallomásait, oktatási célokra, mivel ilyen film addig még nem volt. Két dokumentumfilm készült, A holokauszt túlélői (Survivors of the Holocaust) és a Berlin elveszett gyermekei (Lost Children of Berlin.) Az utolsó napok a Shoah Foundation első egész estés mozifilmje.

MaNcs: Miért fordult a figyelmük éppen Magyarország felé?

JM: Ken Lipper, az egyik producer, érdeklődött, hogy vajon a nácik a háború utolsó évében miért fordítottak akkora energiát a zsidók elleni harcra, ésszerűtlenül sokat felélve ezzel az erejükből, amit a harcokra is fordíthattak volna. Így merült fel Magyarország, hisz ez volt az utolsó ország, ahol a nácik még komolyan törekedtek a végső megoldás véghezvitelére. Öt magyar túlélőt választottam ki a Shoah Foundation archívumából. Azért nem többet, mert különben túl bonyolult lett volna követni az elbeszélésüket. A történelmi háttér bemutatása mellett arra törekedtem, hogy érzelmileg is megismerjék őket a nézők, továbbá össze akartam hasonlítni a budapesti helyzetet a vidékivel. Öt történettel le tudtam fedni az egész skálát, így a közönség hol az egyikükkel, hol a másikukkal azonosulhat jobban.

MaNcs: Felkereste Tom Lantost is.

JM: Épp Európába készült az unokáival, hogy megmutassa nekik, hol történt a holokauszt, hogy hol nőtt fel, hogy végigkalauzolja őket a magyar történelem egy-egy színhelyén. Megegyeztünk vele, hogy a kameráinkkal elkísérjük. Csak akkor merült fel, hogy a többieket is meghívjuk gyerekeikkel és unokáikkal, tartsanak velünk.

MaNcs: Mennyi anyagot forgattak?

JM: Nagyon sokat, több mint 40 órányit. A vágás bonyolult volt. Mindegyik sztori annyi mindent rejtett magában, mindegyik túlélővel készíthettem volna önálló filmet. De a 90 perc volt a határ. Szerintem a közönség kilencven perc után érzelmileg elzárkózik, és onnantól a film nem működik. Nagyon sok mindent ki kellett hát vágnom belőle.

MaNcs: Sok archív felvételt is használt.

JM: Nagyon nehéz volt. Kerestünk ilyeneket szerte a világban. A túlélők nemigen tudtak ebben segíteni, mert a háború alatt mindent elvesztettek, néhány rokonuknak viszont sikerült megőrizniük pár fényképet. A filmanyagok begyűjtése különböző múzeumokból, archívumokból ugyancsak sok időt vett igénybe. Nem beszélve a jogokkal kapcsolatos procedúrákról. Nagyon ügyeltem arra, hogy csakis hiteles anyag kerüljön bele, ami tényleg a magyarokról szól. A dokumentumfilmesek között bevett gyakorlat, hogy reprezentatív anyagot használnak. Ezek előbbre viszik ugyan a sztorit, de pontatlanok. Ettől irtóztam. Auschwitz-Birkenauban természetesen annak idején nem filmezhettek, de az izraeli holokausztmúzeumban találtunk olyan felvételeket, amelyeket egy náci katona vett fel engedéllyel, amikor megérkezett egy transzport. Kiderült, hogy pont magyar zsidók érkeztek a táborba.

MaNcs: A Shoah Foundation összegyűjti mindezeket az interjúkat, de az elkészült anyag jogai kit illetnek? Ki biztosítja, hogy ha valaki kiönti a szívét a kamerának, az anyagot úgy kezelik majd, ahogy szeretné?

JM: A jogok az alapítvány birtokában vannak, és természetesen az kezeskedik a kellő diszkrécióról. Per pillanat az anyaggyűjtésen van a hangsúly. Minél több túlélőnek szeretnénk lehetőséget adni, hogy elmondhassa a történetét.

MaNcs: Élete mekkora részét tölti ki az alapítvány számára végzett munka?

JM: A Shoah Foundationnek dolgozom már öt éve, de mivel hivatásom és képesítésem szerint filmrendező vagyok, a jövőben másfajta dokumentumfilmeket is tervezek. Amikor elkezdtem a munkámat az alapítványnál, nem tudtam többet a holokausztról, mint az átlag amerikai. Ebben már nagyon benne vagyok, és annyi bizonyos, hogy ezután is majd csak olyan témákkal foglalkozom, amelyek hasonlóan közel állnak a szívemhez.

MaNcs: Személy szerint mennyire változott az öt év alatt?

JM: Hatalmasat fejlődtem sok vonatkozásban. Talán még nem is tudom felmérni, mennyire befolyásolt ez a munka. Mindenesetre alapos betekintést nyertem abba, hogy mennyire képesek vagyunk mind a kimondhatatlan gonoszra. Ezt most nem is nagyon tudom szavakba foglalni, túl személyes kérdés.

MaNcs: Egy dokumentumfilm csak ritkán talál utat a mozivászonra. Ön hogy látja a dokumentumfilmek mai helyzetét a szakmában?

JM: Szenvedélyem ez a műfaj. Amerikában nagyon szívesen nézik ezeket a tévében, Angliában ugyancsak. Viszont teljesen más sok emberrel együtt, egy sötét teremben, hatalmas vásznon látni egy ilyet. Remélem, hogy egyre több dokumentumfilmnek megadatik majd ez a lehetőség.

publikálva
1999/37. (09. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra