MaNcs: Mikor fogtak ehhez a filmhez?
James Moll: Steven Spielberg az alapítvány létrehozása után nem sokkal megkért minket, hogy rögzítsük a túlélők tanúvallomásait, oktatási célokra, mivel ilyen film addig még nem volt. Két dokumentumfilm készült, A holokauszt túlélői (Survivors of the Holocaust) és a Berlin elveszett gyermekei (Lost Children of Berlin.) Az utolsó napok a Shoah Foundation első egész estés mozifilmje.
MaNcs: Miért fordult a figyelmük éppen Magyarország felé?
JM: Ken Lipper, az egyik producer, érdeklődött, hogy vajon a nácik a háború utolsó évében miért fordítottak akkora energiát a zsidók elleni harcra, ésszerűtlenül sokat felélve ezzel az erejükből, amit a harcokra is fordíthattak volna. Így merült fel Magyarország, hisz ez volt az utolsó ország, ahol a nácik még komolyan törekedtek a végső megoldás véghezvitelére. Öt magyar túlélőt választottam ki a Shoah Foundation archívumából. Azért nem többet, mert különben túl bonyolult lett volna követni az elbeszélésüket. A történelmi háttér bemutatása mellett arra törekedtem, hogy érzelmileg is megismerjék őket a nézők, továbbá össze akartam hasonlítni a budapesti helyzetet a vidékivel. Öt történettel le tudtam fedni az egész skálát, így a közönség hol az egyikükkel, hol a másikukkal azonosulhat jobban.
MaNcs: Felkereste Tom Lantost is.
JM: Épp Európába készült az unokáival, hogy megmutassa nekik, hol történt a holokauszt, hogy hol nőtt fel, hogy végigkalauzolja őket a magyar történelem egy-egy színhelyén. Megegyeztünk vele, hogy a kameráinkkal elkísérjük. Csak akkor merült fel, hogy a többieket is meghívjuk gyerekeikkel és unokáikkal, tartsanak velünk.
MaNcs: Mennyi anyagot forgattak?
JM: Nagyon sokat, több mint 40 órányit. A vágás bonyolult volt. Mindegyik sztori annyi mindent rejtett magában, mindegyik túlélővel készíthettem volna önálló filmet. De a 90 perc volt a határ. Szerintem a közönség kilencven perc után érzelmileg elzárkózik, és onnantól a film nem működik. Nagyon sok mindent ki kellett hát vágnom belőle.
MaNcs: Sok archív felvételt is használt.
JM: Nagyon nehéz volt. Kerestünk ilyeneket szerte a világban. A túlélők nemigen tudtak ebben segíteni, mert a háború alatt mindent elvesztettek, néhány rokonuknak viszont sikerült megőrizniük pár fényképet. A filmanyagok begyűjtése különböző múzeumokból, archívumokból ugyancsak sok időt vett igénybe. Nem beszélve a jogokkal kapcsolatos procedúrákról. Nagyon ügyeltem arra, hogy csakis hiteles anyag kerüljön bele, ami tényleg a magyarokról szól. A dokumentumfilmesek között bevett gyakorlat, hogy reprezentatív anyagot használnak. Ezek előbbre viszik ugyan a sztorit, de pontatlanok. Ettől irtóztam. Auschwitz-Birkenauban természetesen annak idején nem filmezhettek, de az izraeli holokausztmúzeumban találtunk olyan felvételeket, amelyeket egy náci katona vett fel engedéllyel, amikor megérkezett egy transzport. Kiderült, hogy pont magyar zsidók érkeztek a táborba.
MaNcs: A Shoah Foundation összegyűjti mindezeket az interjúkat, de az elkészült anyag jogai kit illetnek? Ki biztosítja, hogy ha valaki kiönti a szívét a kamerának, az anyagot úgy kezelik majd, ahogy szeretné?
JM: A jogok az alapítvány birtokában vannak, és természetesen az kezeskedik a kellő diszkrécióról. Per pillanat az anyaggyűjtésen van a hangsúly. Minél több túlélőnek szeretnénk lehetőséget adni, hogy elmondhassa a történetét.
MaNcs: Élete mekkora részét tölti ki az alapítvány számára végzett munka?
JM: A Shoah Foundationnek dolgozom már öt éve, de mivel hivatásom és képesítésem szerint filmrendező vagyok, a jövőben másfajta dokumentumfilmeket is tervezek. Amikor elkezdtem a munkámat az alapítványnál, nem tudtam többet a holokausztról, mint az átlag amerikai. Ebben már nagyon benne vagyok, és annyi bizonyos, hogy ezután is majd csak olyan témákkal foglalkozom, amelyek hasonlóan közel állnak a szívemhez.
MaNcs: Személy szerint mennyire változott az öt év alatt?
JM: Hatalmasat fejlődtem sok vonatkozásban. Talán még nem is tudom felmérni, mennyire befolyásolt ez a munka. Mindenesetre alapos betekintést nyertem abba, hogy mennyire képesek vagyunk mind a kimondhatatlan gonoszra. Ezt most nem is nagyon tudom szavakba foglalni, túl személyes kérdés.
MaNcs: Egy dokumentumfilm csak ritkán talál utat a mozivászonra. Ön hogy látja a dokumentumfilmek mai helyzetét a szakmában?
JM: Szenvedélyem ez a műfaj. Amerikában nagyon szívesen nézik ezeket a tévében, Angliában ugyancsak. Viszont teljesen más sok emberrel együtt, egy sötét teremben, hatalmas vásznon látni egy ilyet. Remélem, hogy egyre több dokumentumfilmnek megadatik majd ez a lehetőség.
