Új kormány Szlovákiában: A pozsonyi gyors

publikálva
1998/45. (11. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Míg a választások óta eltelt egy hónapban tömegével érkeztek a hírek az enyhén szólva is hektikusnak minősíthető koalíciós tárgyalásokról, addig ma már úgy tűnik, minden rendben van. A kitűzött határidő (október 29.) napján megalakult az új parlament, hovatovább másnap felállt az új kormány. Szlovákiát mostantól az eddigi demokratikus ellenzék négy pártjából szerveződött koalíciós kormány vezeti, többszörösen deklarált szándékaik szerint egyenest Európába.

Míg a választások óta eltelt egy hónapban tömegével érkeztek a hírek az enyhén szólva is hektikusnak minősíthető koalíciós tárgyalásokról, addig ma már úgy tűnik, minden rendben van. A kitűzött határidő (október 29.) napján megalakult az új parlament, hovatovább másnap felállt az új kormány. Szlovákiát mostantól az eddigi demokratikus ellenzék négy pártjából szerveződött koalíciós kormány vezeti, többszörösen deklarált szándékaik szerint egyenest Európába.

Először tekintsük az aktust magát, amely persze némiképp vontatottabban zajlott, mint azt a puszta hír sugallja.

Az esemény a protokolláris szabályok szerint kezdődött. A még hivatalában lévő házelnök, Ivan Gasparovic (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, HZDS) megnyitotta az ülést, letette képviselői esküjét, majd szép sorban a további 149 honatya. Két visszalépésről számolhatunk be, az egyik a köztes időszakban esett, a Polgári Egyetértés Pártjának (SOP) listájáról húzónévként bekerült jelentős operaénekes, Peter Dvorsky kiszállása, míg a másik egy ugyancsak jeles énekes, bizonyos Vladimír Meciar elszállása.

Vlado letette

az esküt, s azonmód le is mondott, mi több, íziben távozott is az ülésteremből. Ahogy őt ismerjük, nem ment messzire, alighanem most is szárítja valahol a puskaport. Távozásával egy csapásra egy másik legyet is leütött, pontosabban ellenkezőleg. Gesztusa némi egérutat látszik biztosítani kenyeres pajtásának, az ugyancsak nagy gazember hírében álló Ivan Lexának, a végóráit élő kormány által múlt kedden korántsem véletlenül elcsapott titkosszolgálati főnöknek. A Vlado helyére lépő képviselőként ugyanis e derék férfiú részesül a mentelmi jog okozta gyönyörökben, melyek jól is jönnek neki, hiszen pozíciójából és egyéni ambícióiból fakadóan az elmúlt évek úgyszólván minden nagyobb szabású disznóságával kapcsolatban ott forog az ő jó neve. Ezzel együtt sincs persze tökéletes biztonságban, hiszen a Michal Kovác exelnök fiának máig is tisztázatlan elrablása körüli dolgokra való fényderítés céljából hamarosan és elkerülhetetlenül parlamenti vizsgálóbizottság alakul, mely a nagyfokú kül- és belföldi nyomás hatására bizonnyal produkál is elfogadható eredményt. Alighanem lesz egy-két kínosabb kérdésük Ivanhoz is.

Az eskütételek után a parlament megválasztotta a mandátumvizsgáló és mentelmi, illetve az összeférhetetlenségi bizottság elnökét. Minthogy az összeférhetetlenségi bizottság elnöki posztja hagyományosan ellenzéki hely, ám az alapállásánál fogva sértődött HZDS ezt köszönte, nem kérte (a házelnöki posztra vágytak), így a Szlovák Nemzeti Párt (SNS, a fasiszták) delegált egy arcot. Minthogy mindezek titkos szavazásokon dőltek el, a tízkor megkezdett ülés délután ötre ért el odáig, hogy megválaszthassák az új házelnököt.

A HZDS jelöltje, Peter Brnák 47 szavazatot kapott, míg a demokratikus jelölt, a komcsi utódpárt (Demokratikus Baloldal Pártja, SDL´) elnöke 79-et, így ő, Jozef Migas lett a parlament elnöke, a koalíciós pártok korábban eldöntött szándéka szerint. Csakhogy. Érdemes egy pillantást vetni a számokra. Az eddigi kormánypártok 57 helyet tudhatnak magukénak az új házban, a dem. koalíció pedig 93-at. Különösen ez utóbbihoz képest kicsit karcsúnak tűnik Migas 79 szavazata, mint ahogy a sebtiben kreált magyarázat is, miszerint sok az új fiú a házban, akinek még senki se magyarázta el, hogy a piros gomb a meleg víz, a kék meg a hideg, azaz nem értik a nyilván piszok bonyolult szavazóberendezés használatát, így tizenkilenc érvénytelen szavazat érkezett. Hacsak így nem.

Ezek után már csak egy kis színes maradt erre a kitüntetett napra. A frissen megalakult mandátumvizsgáló bizottság két HZDS-es tagja szerint a Szlovák Demokratikus Koalíció egyik tagja (név szerint Peter Zajac, de ez mindegy) egy konkrét hasbeszélő. Kis híján közröhejbe fulladó egyórás purparlé zajlott arról, hogy a nevezett úr az eskütétel alatt kimondta-e a "fogadom" szót. A HZDS nem akarta jóváhagyni Zajac mandátumát, követelték, hogy bizottság nézze, illetve hallgassa meg az aktusról készült hang- és videofelvételeket. Végül egy körülröhögés-számba menő parlamenti döntés született mind a 150 képviselő érvényes mandátumáról.

Másnap viszont fölgyorsultak az események. 30-án reggel 9-kor, a még meleg házelnök, Migas az elnöki palotában megbízta a Szlovák Demokratikus Koalíció elnökét, Mikulás Dzurindát, ugyan már, ha nincs jobb dolga, és az idejébe is belefér, alakítson egy kormányt Szlovákiának. Mikulás egy óra múlva szállította az új kabinet összetételét tartalmazó listát. Újabb óra elteltével, 11-kor a házelnök kinevezte az új kormányt.

Minden nagyon szép és nagyon jó, a kormány a helyén van, s gőzerővel munkához is látott. Ám mielőtt számba vennénk legelső, korántsem tétova lépéseit, van itt még két dolog, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Az egyik az örökség, amit Vladóék rájuk hagytak, a másik pedig a megalakulásuk mikéntje. Annál is inkább, mert az elmúlt hónap hírei csaknem kizárólag e két problematikum súlyos voltáról szóltak. Ilyenformán ezek többsége persze széles körben ismeretes, ám a megalakulás körüli hercehurca úgyszólván az utolsó pillanatig tartott, így mégis szükséges legalább a záróakkordjait feleleveníteni.

Egy közepes nehézségi fokú szülés

Minekutána az elmúlt hetek számos kétoldalú tárgyalással teltek, melyeket a résztvevők úgyszólván egyöntetű megállapítása szerint a büdös sajtó felelőtlenül fecsegett ki, egy héttel a ház alakuló gyűlése (október 29.) előtt, csütörtökön a pozsonyi érseki palotában a négy demokratikus párt tizenkét órás maratoni gyűlést tartott szakértőik bevonásával.

A napirenden ugyan a vitás kérdések szerepeltek, de a cél és az eredmény nyilvánvaló volt. Onnan márpedig úgy állnak föl a résztvevők, hogy tető alá hozták az új kormányt. S lőn. Megegyeztek. Múlt hétfőn egy újabb hasonló fordulóban már a konkrét kormányzati szerepekben érintett személyek nevét is tisztázták, így 48 órával a parlament alakuló ülése előtt aláírták a koalíciós szerződést, produkáltak egy, a közvetlen igényeknek megfelelő kormányprogramot, és várták a parlamentáris gépezet (fent leírt üzemmód szerinti) beindulását.

A Magyar Koalíció Pártja múlt kedden adta áldását a cuccra. Nem voltak persze könnyű helyzetben, hiszen csak két dolog lehetett számukra világos. Az egyik, hogy be kell menni a kormányba, a másik, hogy olyan jaj de nagyon oda a partnerek egyike se várja őket, mondjanak is bármit.

A kétoldalú tárgyalásokon a magyaroknak a sokáig sokfelé riszáló demokratikus komcsik fogalmazták meg a nettó elvárásokat. Miszerint a magyaroknak, ahogy a lovas díjugratóversenyeken az ilyesmi úgyszólván bevett szokás, egy három akadályból álló próbatételnek kell megfelelniök.

A három kívánság

Ha megfelelnek, övék a fele királylány, ha nem, fejük a karón. Eszerint mélyen kussoljanak a Benes-dekrétumok magyarokat finoman szólva is negatívan érintő részéről, továbbá még mélyebben kussoljanak mindenféle autonómiáról, ezt a csúnya szót egyszerűen töröljék szótárukból, harmadrészt tessenek egy követ fújni az ő hazájukkal a bős-nagymarosi vízlépcső körül várható csetepaté újabb fordulóiban. Mielőtt e csinos kívánságlistát minősítenénk, legyen szabad felidéznünk a mára közismert tényt. A magyarok benne vannak a kormányban. Pont. Van két miniszterük (az építésügyi, Harna István, a pozsonyi közgazdasági egyetem tanára, a MKP gazdasági programjának kidolgozója és a környezetvédelmi, Miklós László, aki 1990-92 között már volt e tárca miniszterhelyettese), egy miniszterelnök-helyettesük (Csáky Pál, aki az emberi és kisebbségi jogokért, valamint a regionális fejlesztésért felel majd), valamint négy államtitkáruk. Ezenfelül a koalíciós megállapodás következtében a parlamenti tisztségek közül is elfoglalták az őket megilletőket. Bugár Béla a ház egyik alelnöke, és az MKP három alelnöke (A. Nagy László, Farkas Pál és Bauer Edit) is fontos bizottsági elnöki posztokat tölt be.

Mindezen tények már önmagukban is minősítik a három kívánságot, ám ha ennyi nem lenne elég, mi sem rejtjük véka alá véleményünket. Bullshit. Részletesebben: a komcsik megint hülyeségeket hordtak össze, alighanem direkt. Alapvetően ugyanis álproblémákról van szó. Nézzük őket sorjában.

A Benes-féle dekrétumokkal tele volt a honi sajtó is a napokban, ám mélyen jellemző, hogy egyedül Vitray Tamásnak jutott eszébe megkérdezni Csáky Páltól, hogy miről is van szó. Nagyjában és egészében arról, hogy a cseh és szlovák, de leginkább a csehszlovák történelem eme, úgyszólván búvópatakként működő óriása, kinek kacskaringós útja egy földműves család tizedik gyermekének státusától körülbelül a Sztálinnal való, voltaképpen érthető fraternizálásig terjedt, 1940-től 1945 őszéig a londoni csehszlovák emigránskormánnyal való megállapodás következtében, nem lévén legitim parlament, mint államfő, törvényi érvényességű dekrétumokat adott ki, jó sokat, 140-et. Ezek egyikében szólt a náci bűnök megtorlásáról, például. Summa summarum kollektív bűnösséget mondva ki Csehszlovákia számottevő kisebbségeire, konkrétan a szudétanémetekre és a magyarokra. Lett is aztán ebből jelentős hajtóvadászat, kitelepítés meg minden. Egyfelől ebből fakad egy máig valóban nagyon nehezen feldolgozható gyalázat. Másfelől az ugyancsak hosszú életű gondolati töltet, melynek köszönhetően még a minap is fölmerült Vlado és Gyula között némi lakosságcsere pajzán gondolata. Hogy ők a tegnapok bukott hősei, az e kérdésben úgyszólván mellékes. Ezt a Benes által csinált cechet egyszer az életben még valakinek rendeznie kell. Pillanatnyilag azonban hallani sem akar felőle senki. Igaz, még nem is erőltette nagyon senki, leszámítva néhány, nagypolitikai tényezőnek aligha minősíthető szudétanémet társadalmi szervezetet. Hogy mennyire nem volt könnyű bevasalni eddig, arról fényesen árulkodik a tavalyi, enyhén szólva is erőtlen német-cseh megbékélés. Ami ráadásul a továbbiakra nézvést sem túl ígéretes. Könnyen odavethető ugyanis, hogy ha egy német jobboldali vezetés, élén egy akkora kancellárral, mint Helmut Kohl, nem tudta kipréselni a csehekből, akkor az időközben befutott baloldaliak nem is nagyon fogják forszírozni. Meglátjuk, mint varjún a karórát.

Szlovák részről még nagyobb ellenállásra lehet számítani, hiszen a kérdés jóval összetettebb, mint egy gesztus, hogy sorry.

Minden szeretetünk és szimpátiánk az izmosodó és láthatóan egyre demokratikusabb Szlovákiáé, mondtuk már százszor. De a ménkűbe is! Az elmúlt esztendők folyamatai eléggé világossá tették, hogy e kicsi és elég friss országnak alig is megoldottak az identitásproblémái. Az is gáz, hogy egyáltalán vannak, ám hogy is ne lennének. Mást ne mondjunk, egy akkora ronda nagy varangyos békát, mint Trianon, nemcsak a magyaroknak, de egész Európának, benne a szlovákoknak is meg kell emészteniük, ha már egyszer lenyelték. Ne szépítsük, azt, hogy Szlovákia van, eddig odaát is csak azzal bírták megmagyarázni, hogy mert a magyarok megérdemlik. Még akkor is, ha ez csak egy vadnacionalista kretén (Vlado) egyéni, sőt egyedi, ám helyzetből fakadóan állami szintre emelt képzelgéseinek eleve romlott gyümölcse. Márpedig egy identitást csak valami (valaki) ellenében felépíteni egyszerűen lehetetlen. De mivel eddig csak ennyi sikerült, érthető a ragaszkodás. Ha ez sincs, mi van?

Ezzel együtt egész biztos, hogy az inkriminált benesi dekrétumokkal nem lehet Európába menni. Nem azért, mert a német vagy akárki majd jól beint (persze végül ez sem lehetetlen), hanem azért, mert ez a jelenlegi Európa úgy van csinálva, hogy az ilyesmi egyszerűen nem fér bele. A dolog természeténél és nehézkedési erejénél fogva fog megoldódni, alighanem. Ilyenformán viszont távolról sem egy szlovákiai magyar koalíciós kormánypárt dolga az ezzel való bíbelődés. Nyilván megvan róla a véleményük, s ha eljön az ideje, el is fogják mondani, de teljesen kizárt, hogy erről Jozef Migassal vagy valamelyik fullajtárjával kéne alkudozniuk.

Az autonómia kérdése ugyancsak az identitásproblémákkal hozható összefüggésbe, és természetesen ez is összeurópai ügy, nem pedig Migas úr egyéni szocproblémája. Annál is inkább, mert a Magyar Koalíció Pártja a büdös életben nem mondta, hogy kormányzati szerepvállalásának akármilyen autonómia is a feltétele lenne. Ilyen jellegű törekvéseknek egy reménybeli önkormányzati törvény amúgy is biztosítaná az alkotmányos kereteit. Sokkal inkább az elmúlt évek zaftos nyelvhasználati, oktatásügyi, kulturális és egyéb direkte kisebbségellenes intézkedéseinek egyenkénti orvoslása a valós cél, amit viszont az összes demokratikus párt, többszörösen deklarálva ebbéli szándékát, kezelni kíván. Bős pedig, a dolgok jelenlegi állása szerint, bírósági ügy, mint Dzurinda miniszterelnök ezt sietve le is szögezte, és immár úgy is kell kezelni. Tehát ez ügyben, bár Hágában konkrétan a magyar és szlovák kormányok között folyik a mérkőzés, a gyakorlat valószínűsíthetően a pragmatikum irányába tolódik el. Minek során a kormány esetleges magyar funkcionáriusai is sokkal inkább szakmai kérdéseken gyötrődnek majd, mintsem politikai vagy érzelmi szimpátiáik hangoztatásán. Összegezve, mert miért ne lennének mindezzel tisztában az SDL´ mértékadói, itt tudatos félrebeszélésről van szó. A koalíciós alkuban kijátszott magyar kártyáról. Kész. Komcsi ugat, karaván indulásra kész, cipelni súlyos terheit, melyek közül az elsődlegeset, mindennel együtt

a meciari örökség

jelenti. Legyen itt csak gyors díszszemle, felületes futam. Üres az államkassza, bár egyes híresztelések szerint maradt benne ötvenezer korona, de ez maximum Vladóék búcsúestjére lehetett elegendő, hiszen úgy hírlik, a sörözés végén az urakat hazarángatni érkező asszonyok egészítették ki az összeget a kocsmaszámlához. Éppen tüntetnek a számos fegyvergyárak számos dolgozói, az állam nem fizette ki alkalmazottainak bérét, tudományos összegekkel lóg a társadalombiztosításnak, nincs gyógyszer az országban, a kórházak fele kapacitással üzemelnek, gyárak tömege húzza le a redőnyt, s számos iskola is hasonló sors elé néz. Padlón az agrárszféra.

Meciarék még egy utolsó gesztussal 3000 koronáról 4000-re emelték a minimálbéreket, persze utódaik kontójára. Egyébként, köszönik, utánuk a vízözön.

Ha ez nem lenne, meg identitásválság sem, akkor is lenne miért fájjon az új kormány feje. Például nemhogy pénze, de elnöke sincs az államnak. Ez azon túl, hogy része a vladói hagyatéknak, és csúnya dolog, még egy rusnya csapda is. Az eddigi ellenzéki retorika ugyanis úgy szólt, hogy döntsön a nép. Ne a parlament, hanem az ország válasszon elnököt. Mármost ez elég gázos, mert mi van, ha a nép, gondoljunk csak a HZDS hajszálnyi, parlamenti választásokon elért első helyére, Vladót találná megválasztani elnökének. Lehet, hogy az új kormány jelöltje, Rudolf Schuster (SOP) az egyik legnépszerűbb szlovák politikus, de nagy biztonsággal mégiscsak a jelenlegi parlament bírná megválasztani. Ilyenformán mondjuk azt lenne minimum szükséges artikulálni, hogy azért válasszon most elnököt a parlament, hogy legközelebb már a nép tehesse. Így első hallásra pedig ez a szöveg kicsit sántít, ám egy országos választás által nyújtott legitimációval a birtokában Vlado csodákra lenne képes. Megenne mindenkit desszertnek a puliszkájához. E probléma megoldásának módozatai még csak körvonalazódnak ugyan, de az új kormány a lapzártánkig eltelt másfél hétvégi nap alatt már engedve az idő sürgetésének, néhány

konkrét lépést

is tett. Egyfelől indulnak ezerrel az Európai Vonat után. Ne indítson, kalauz bácsi, mi még csak most hívtunk taxit, ami kihoz az állomásra!

Még úgyszólván fel sem esküdött a kabinet, máris levélben fordult Jacques Santerhez, az Európai Bizottság elnökéhez és Javier Solana NATO-főtitkárhoz, kérve, hogy napolják el a Szlovákia helyzetéről szóló európai bizottsági zárójelentés elfogadását, ami november 4-én lenne esedékes, és eldöntené, hogy Szlovákia hanyadik körben nyerne felvételt az áhított klubokba.

Annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök első útja most csütörtökön Brüsszelbe vezet, ahol fogadják őt a nevezett nagy tekintélyű férfiak. Pillanatnyilag tán ez a legfontosabb, minden más csak később jöhet.

Például az ugyancsak kínosan közeles helyhatósági választások, melyet Vlado november közepére írt ki, oly ügyesen, hogy még az alkotmánybíróság is dobott tőle egy hátast. Az új kormány egy reflexszerű mozdulattal egy hónappal kitolta a dátumot, ám ez még szusszanásnyi pihenőre sem ad lehetőséget, hiszen úgyszólván napok alatt kell összehozniuk egy szinte teljesen új, ám demokratikus és működőképes önkormányzati törvényt, ami aligha lesz könnyű. Sőt még mindig elképzelhető, hogy a helyi képviselő-testületek mandátumán kell majd még egyet igazítaniuk, akár tavaszig is kitolva azt. Ám ez, a többi rengeteg mindennel együtt a közeljövő sürgetős feladatai közé tartozik.

Úgyhogy a java, az csak most kezdődik, minélfogva az is biztos, hogy elkövetkezendőkben nekünk is lesz mit mesélnünk régi kedvencünkről, Szlovákiáról.

Turcsányi Sándor

publikálva
1998/45. (11. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra