Egy ország választási rendszerének demokratikus, jogállami jellege azon kevésbé látványos részletszabályoktól (is) függ, amiket a magyar jogrendben a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény (Ve.) tartalmaz. A választási és a választási eljárási törvény között az az alapvető különbség, hogy míg az elsőben egyeseknek kedvező, másoknak hátrányos politikai szándék érvényesülhet, addig a Ve. legfőbb funkciója, hogy a választások lebonyolítását, a választójog gyakorlását demokratikus és jogállami keretek között, vagyis mindenki számára azonos módon biztosítsa. Amíg tehát az egyéni és listás mandátumok rendszerének fenntartása hatalmi-politikai kérdés, addig az, hogy a lehető legtöbb állampolgárnak ugyanolyan joga és lehetősége legyen részt venni a választásokon, vagy az, hogy a kis pártokat ne hozzuk adminisztratív eszközökkel hátrányos helyzetbe a választási versenyben, az nem ízlés és politikai érdek kérdése, hanem nemzetközi egyezmények és a korábbi magyar alkotmánybírósági döntések által is körbehatárolt elvárás.
Nincs más választása
Fotó: MTI
A törvénytervezet számos ponton nem egyeztethető össze a jelenleg hatályos eljárási törvénnyel, vagyis előbb-utóbb az 1997-es jogszabályhoz is hozzá fog nyúlni a parlamenti többség - megteheti, a szükséges kétharmad ehhez is megvan. A tavalyi önkormányzati választásokat megelőző módosításokhoz hasonlóan korrektségre, az egyenlő pályák és esélyek biztosítására ezúttal sem számíthatunk. Épp ezért nem árt, ha megnézzük, mi mindent kell az eljárási törvényben megváltoztatni akkor, ha a Fidesz működőképes választási rendszert akar. Rögtön itt van a választásra jogosult állampolgárok meghatározása. Az elmúlt másfél év egyik alapvető kérdése a magyarországi lakhellyel nem rendelkező állampolgárok választójoga volt.
A kormányoldal ebben folyamatosan félrebeszélt: miközben a kettős állampolgársági törvény elfogadása előtt azt hajtogatta, hogy e gesztus nem jár választójoggal, a törvény elfogadása után már azt sulykolták, hogy "állampolgár és állampolgár között nem lehet különbséget tenni". Ami sok szempontból igaz, csakhogy a nemzetközi emberi jogi egyezmények és az ezekre épülő bírósági joggyakorlat elfogadja a választójognak az adott országban lévő lakóhelyhez kötöttségét. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne a kettős állampolgároknak választójogot adni: lehet, csak éppen nem antidemokratikus és korlátozó megoldás, ha ezt a jogot magyarországi lakóhelyhez kötik.
Mi jöhet még?
A törvényjavaslat a választói névjegyzékről érdemben egy szót sem szól: ám különbséget tesz magyarországi lakóhellyel rendelkező és nem rendelkező választók, valamint a nemzetiségi választók között. A mostani Ve. szerint az országgyűlési választásokon csak kétfajta névjegyzék létezik: amit helyben vezetnek, valamint a külképviseleti szavazáshoz készített lajstrom. Ha a parlament elfogadja a választási reformot, módosítani kell a névjegyzék Ve.-beli szabályait is. Még mindig pletykákat hallani csak az esetleges előzetes választói regisztrációról, ami sokak számára megnehezítheti a választójog gyakorlását. (Az előzetes regisztráció az Egyesült Államokban gyakorlatilag mindmáig elsősorban a nemkívánatos szavazók adminisztratív-hatósági távoltartását szolgálja; ötleteket egyelőre inkább nem adnánk, de résen vagyunk.)
A törvényjavaslat a magyarországi lakóhellyel rendelkező választóknak több szavazatot ad, mint azoknak, akiknek ilyen nincs - márpedig ez sérti a szavazategyenlőség elvét, hiszen így az itthoni állampolgároknak kettő, a máshol élőknek egy szavazat jut. A törvényjavaslat preambuluma ugyanakkor kifejezett célként határozza meg az egyenlő választójog biztosítását. Nem is tehet mást, hiszen minden, Magyarország által ratifikált, ezért kötelező nemzetközi szerződés ezt az emberi és polgári jogok, valamint a demokrácia egyik alapvetéseként határozza meg. A tervezet tartalmi része azonban, ennek ellentmondva, megteremti az egy- és kétszavazatos állampolgárokat.
Határmódosítók
Ugyancsak eljárási szabályozást igényelne a választókerületek kialakítása, és ezek rendszeres felülvizsgálata. A törvényjavaslatban részletesen felsorolt 106 egyéni választókerület határait - a korábbi választások eredményeit figyelembe véve - igencsak a Fidesz szája íze szerint rajzolták meg. Ez a veszély mindig fennáll, ha a politika kizárólagosan választási földrajzozhat. A törvényjavaslat viszont nemcsak felsorolja a 106 kerületet, de azt is kimondja, hogy ha az aránytalanság egyes kerületek között 20 százalék fölé emelkedne (a választók lélekszáma minimum ennyivel térne el két vagy több kerületben), akkor a parlamentnek törvénymódosítással kell helyreállítani az arányosságot. Egy 2005-ös alkotmánybírósági (AB) határozatra hivatkozva azonban erre a választásokat megelőző évben már nem kerülhet sor. Nem feltételezzük, hogy a pártok a választások előtti évben jelentős számú szavazótábor áttelepítésén agyalnának, de ez a moratórium ad absurdum lehetővé teszi, hogy az egyik választókerület választóinak 99 százaléka átjelentkezzen egy másikba, és a maradék egy százalék ugyanúgy egy képviselőt küldhetne a parlamentbe, mint a másik kerület majd' kétszer annyi szavazópolgára.
A hivatkozott 2005-ös AB-határozat nemcsak a kerületek közötti aránytalanságot tette szóvá, hanem a rendszeres, pártsemleges és politikailag elfogulatlan felülvizsgálati eljárás hiányát is. A felülvizsgálat szükségességéről a mostani törvénytervezet semmit nem mond. Szó nincs a Velencei Bizottság és az AB által javasolt, statisztikus, szociológus, jogász, demográfus, kartográfus stb. bevonásával készített szakmai előterjesztésről - a parlament kétharmados többsége dönt a saját érdekei alapján, és kész. Ez nemcsak cinikus, de a mostani kerületi rendszer bebetonozásának tökéletes eszköze, hogy kétharmados törvénybe iktatja a körzethatárokat, miközben a felülvizsgálatot a politika kizárólagos hatáskörébe utalja. Ha a jövőben a Fidesz nélkül nem lehetséges kétharmados többséget biztosítani egy-egy döntéshez, akkor e választókerületi beosztáshoz nem lehet hozzányúlni.
Nem foglalkozik a választási reform a kampányszabályozással sem - és itt nem csupán a finanszírozás botrányos gyakorlatára gondolunk, hanem például a kampány hosszának meghatározására is. A Fidesz a 2010-es önkormányzati választásokon igen sikeresen lehetetlenítette el a kisebb szervezeteknek már az indulását is pusztán azzal, hogy "költséghatékonysági" okokból lerövidítette a kampányidőszakot - és ezzel természetesen az ajánlócédulák gyűjtésére szolgáló időt is. Semmi okunk azt gondolni, hogy ezzel nem él a párt az országgyűlési választásoknál is. A párt továbbá - állítólag Orbán Viktor személyes megfontolásai alapján - rendre az elektronikus médiakampány tilalmát szorgalmazza, mondván, a tévé- és rádióhirdetések srófolják fel a kampány árát; ha tehát ezeket megtiltjuk, akkor eleve olcsóbb a rendszer. És hogy a választó ne maradjon információ nélkül, a közszolgálati média fair módon tájékoztat, és a választásokon induló összes politikai szereplő rendelkezésére áll. Ez a modell működőképes Kanadában és Nagy-Britanniában - ahol a közszolgálati média hitelessége és objektivitása, kivált választási időszakban, nem képezi vita tárgyát. A hazai közmédia azonban messze nincs abban az állapotban, hogy e feladatra alkalmas legyen. Még médiatörvény és Médiatanács sem kellett ahhoz, hogy a 2010-es választások előtt elmaradjanak a szokásos tévéviták, mert egyik csatornának sem volt bátorsága ahhoz, hogy miután Orbán Viktor a vitát értelmetlennek nyilvánította, megrendezzen egy ilyet, és Orbánt - ha elmegy, ha nem - mindenképp állásfoglalásra kényszerítse. Mindenki lapított, és ebben a közszolgálatinak nevezett média felelőssége feledhető a legnehezebben.
A magyar választási rendszer számos ponton megújításra szorul, gondoljunk például a jelöltállítás körüli problémákra, a kampánycsend intézményének elavultságára, a lakóhelytől távol lévők szavazási lehetőségeire, vagy akár a 21. században nem kivitelezhetetlen postai és/vagy elektronikus szavazás hiányára. A jogalkotó azonban nem ezeket tartja fontos, rendezendő kérdésnek - ahogyan a nemzetközi kötelezettségeink ellenére továbbra sem biztosítja az Országgyűlés a gondnokság alatt élők vagy a fogvatartottak választójogát. Innen nézve is egyértelmű, hogy a mai parlamenti többség nem átfogó választási reformban gondolkodik, pusztán hatalmának tartós stabilizálása a célja.
Nem árt tudni, hogy mindez még csak a "reform" első része. Az ördögi részletek, a demokratikus választásoknak inkább csak a látszatát fenntartó, trükkös és adminisztratív, elsősorban eljárási megoldások még váratnak magukra. A T/5006-os javaslat egyértelmű elfogultságai alapján mindenesetre semmi ok a bizakodásra.
