Virító trikók (Roskó Gábor festőművész)

szerző
Böröcz László
publikálva
1999/42. (10. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Végzettsége szerint festőművész, de néha bútort és porcelánt készít, könyvet illusztrál és hangjátékot ír. Szinte mindennap előveszi a baritonszaxofonját és gyakorol. Koncerteken lép föl. Utoljára tizenegy éve állított ki nagyméretű táblaképeket. A legújabbakat november 7-ig nézhetjük meg a Budapest Kiállítóteremben, a Szabadsajtó utca 5. szám alatt.

Végzettsége szerint festőművész, de néha bútort és porcelánt készít, könyvet illusztrál és hangjátékot ír. Szinte mindennap előveszi a baritonszaxofonját és gyakorol. Koncerteken lép föl. Utoljára tizenegy éve állított ki nagyméretű táblaképeket. A legújabbakat november 7-ig nézhetjük meg a Budapest Kiállítóteremben, a Szabadsajtó utca 5. szám alatt.

MaNcs: Minden műfajközi kalandozásod ellenére festő vagy. Most, 41 éves korodra kaptad meg az első önálló műtermedet. Végre rendeződött munkádnak ez az alapvető feltétele - ezután többet fogsz festeni?

Roskó Gábor: Abszolút. Kiderült, hogy ilyen praktikus, nagyon egyszerű dolgokon múlik ez. Közben persze megváltoztatta az életem, mert nem tudok mással foglalkozni, csak a képeimmel. Lenulláz. Csak erre tudok figyelni, és a zenére.

MaNcs: Kisgyerekkorod óta komolyzenei tanulmányokat folytattál. Hegedű, oboa, aztán felnőttként a szaxofon. Miért nem lettél hivatásos zenész?

RG: Válaszút elé kerültem az általános iskola után. Konzultáltunk a két szaktanárral a konzervatóriumban és a képzőn. El kellett képzelni a jövőmet, és nem igazán vonzott a hivatásos zenészi pálya. Azt gondoltam, hogy műkedvelő festő nem akarok lenni, viszont a fordítottját el tudtam képzelni. Beiratkoztam a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. De a zenélést nem bírtam abbahagyni, csak a klasszikus muzsikálással szakítottam, és maradt a szaxofon. Persze az nem véletlen, hogy a zene, amit most csinálok, klasszikus alapokra épül. A jazzes elemeket, mivel sosem tanultam, nem is tudom használni, és az igazság az, hogy nem is érdekelnek. Viszont amikor valahonnan felbukkan egy schubertes dallam, azt be tudom építeni.

MaNcs: A képeidet nézve szembetűnő, hogy a rajta szereplő emberek mennyire választékosan vannak öltözve. Sokkal szebb a ruhájuk, mint a testük. A szép öltöny vézna testet takar, a ruhaujjakból satnya végtagok kandikálnak ki.

RG: Apám textiltechnikus volt, aki rátalált a fémszövetekre. Ezen a szakterületen tudta valódi tudását kamatoztatni és kreativitását kiélni. Anyukám textilművész és tanár. Textiles generációkat nevelt fel a Képzőművészeti Szakközépiskolában. Nagyapám pedig babakelengyét árult egész életében. Tizenhéttől hetvenhat éves koráig a kereskedelemben dolgozott. ´ volt az, aki egész életében frakkzsebkendővel hordta a zakóját, és képtelen volt mást fölvenni, mint fehér szarvasbőr kesztyűt, annak ellenére, hogy soha nem volt gazdag, sem arisztokrata. De ez nem olyan különleges, az idős urak között sokan voltak olyanok, mint ő. Egy időben én is így öltöztem, de ezt a szokást már kezdem szétverni magamon. Ma csak ünnepnapokon járok így.

MaNcs: Hattól tizennyolc éves korodig egy egyszobás, komfort nélküli lakásban laktál együtt nagyapáddal. Hogy bírtad?

RG: Nagyon sokáig jól, egészen addig, amíg el nem kezdtem csajozni. Nagyon toleráns volt. Mindenki feljárhatott hozzám, szerette a barátaimat. Maximum az zavarta, ha éjszaka túl sokáig olvasok.

MaNcs: Képeid szereplőinek finom részleteiben ábrázolt öltözékével mit akarsz érzékeltetni?

RG: Ez sokáig nem is tudatosult bennem. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a ruhák milyen érdekesek. Vagy talán nem is a ruha, hanem az, amit eltakar. Az emberi test satnyasága. Nem erőtől virulnak az atléták, hanem az atlétatrikó virít rajtuk.

MaNcs: Az Élet és Irodalomban elindítottál egy sorozatot Roskó Gábor állatkertje címen. Antropomorf állatokat rajzolsz, akik bölcseket mondanak. Mi nehezebb, rajzolni vagy szöveget írni?

RG: Szerencsére kezd a kettő összeállni. Először a rajzhoz írtam a szöveget, de most már hál´ istennek mondatok is megjelennek az agyamban a képekkel párhuzamosan. Egy csomó ideig harcoltam az irodalom konceptuális felhasználása ellen. Mára már vállaltam ezt. Talán azért, mert rájöttem: le tudok két, esetleg három értelmes mondatot írni. Többet nem nagyon. De ennyi szöveg talán még az elviselhetőség határán belül mozog.

MaNcs: Olyan, mintha népies falvédők lennének, amiken a kép és a szöveg együtt tár fel nagy igazságokat.

RG: Ebben igazad van. Jólesik az állataimmal ezeket a bornírt, buta közhelyeket kimondatni, és remélem, hogy másokat is felbosszantanak ezzel, nemcsak engem.

MaNcs: Emlékszem, régebben mániákusan gyűjtötted a lomtalanításokkor utcára került tárgyakat, ruhákat. Megmentetted, és hazavitted őket, sőt a ruhákat hordtad is. Ez a szenvedélyed még mindig él?

RG: Teljesen minimalizáltam, most már csak azt hozom el, amit tényleg nem lehet ott hagyni. A legutóbbi egy konyhamérleg és egy vasutaslámpa volt, olyan, amilyet a váltóőrök használnak. Nagyon erős fénye van.

MaNcs: És a bicikligyűjtemény?

RG: Az más dolog, az tényleg egy téboly. Nem lehet abbahagyni. Régebben a fegyverek érdekeltek. De mára annyira agresszív lett minden, hogy elegem lett belőlük. Az összes háborús relikviámat, fegyveremet elajándékoztam. Minden, ami arról szól, hogy mást bántani lehet, ki lett tiltva a lakásból. Maradt a kerékpár, az viszont egy jó kultúrtárgy. Lényegét tekintve semmit sem változott, megtartotta archaikus alakját a századforduló óta. Ergonómiai kutatások bebizonyították, hogy nincs még egy olyan gép a Földön, amely gazdaságosabban használná az emberi izomzatot. Jelenleg húsz gépem van, és persze a hozzátartozó dinamók, szerszámtáskák és sok-sok, a műfajhoz kapcsolódó tárgy. Nagyon szívesen létrehoznék egy biciklimúzeumot. Csak az a baj, hogy az elszigetelt gyűjtők egymás között cserélgetik a tárgyaikat, de nem adnák be azokat egy közös kollekció számára. Legalábbis akikkel eddig beszéltem. Persze nemcsak tárgyakat szeretnék bemutatni, hanem az egész kerékpárkultuszt, a biciklis futároktól kezdve a képeslapokig. A városi közlekedésben részt vevő kerékpárosok minden ügyét. Együtt ez a sok minden nagyon érdekes lenne.

MaNcs: Az új képeid emlékeztetnek egy régebbi korszakodra. Az organizmusok és egymásba fonódó testek eltűntek. A figurák felöltöztek, arcuk és karakterük lett. Újraéledt a régi szemlélet?

RG: Azt hiszem, igen, úgy tűnik, ezt bírom csinálni. Olyan ez, mint amikor az ember elvállal valamit: igen, én vagyok nyuszifül, és nyuszifülképeket festek. Igen, ez így van rendben. Megpróbáltam ebből a világból kiszökni, otthagyni a saját ketrecemet, és mást csinálni. Nem sikerült.

MaNcs: A képeid történeteket mesélnek el. Múltjuk és jelenük van. Hogy választod ki a szereplőket?

RG: Először van a kép, és utána választok hozzá arcokat. Akárcsak a filmeknél, megvan a sztori, aztán kiosztják a szerepeket Z. színész lesz a gonosz, Y. pedig a szenvedő. Van a fejemben egy álomkép, nincs mit kerülgetnem, ez olyan, mint a klasszikus festészet. Szóval van egy archetípus, és az álmokat ehhez próbálom közelíteni. Egy ködös kép, ami egyre inkább kitisztul, eldőlnek az erőviszonyok, és a végén megjelennek az arcok.

MaNcs: Legtöbbször az az érzésem, hogy ezek a figurák emlékeztetnek valakire, de hogy kire, azt nem tudnám megmondani. Van, hogy konkrét személyekről szól a kép, persze eldönteni nem tudom, hogy tényleg őket ábrázolja-e, vagy csak a nevüket kölcsönözted hozzájuk.

RG: Van, amelyiket fénykép után festem meg. Persze másolásban soha nem voltam erős, emiatt el is változik az arcuk, és archetipikussá válik. Ez itt Leo Frobenius közgazdász, és itt van Kurt Weill, de hát őtet te is ismered. ´k pedig Lobacsevszkij és Bolyai geométerek, mindketten a hajlított tér geometriájával foglalkoztak. De őket nem fotóról festettem, arcvonásaik az én képzeletem termékei.

MaNcs: Tehát Lobacsevszkij egy archetípust jelenít meg?

RG: Igen, ő a kopaszodó 50-es értelmiségieknek a képviselője. Nagyon fontos számomra az a pofátlanság, hogy egy korszakalkotó tudóst szerepeltetek a képemen egy marhaságban. Másrészről pedig egy komoly dolog, hogy megjelenik egy arc, egy tekintet a képen. Más nem igazán érdekel, mint az, ahogy az emberek egymásra néznek, ahogy eltöltik ezt a kis időt ezen a Földön. Világos, hogy amikor valakiről beszélek, az arcáról beszélek.

Böröcz László

szerző
Böröcz László
publikálva
1999/42. (10. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra