Csiszár Jenő: Nem. De egyelőre közszereplő vagyok. Tudomásul veszem, hogy kíváncsiak rám. A nyomtatott sajtó számára én most hírértékű vagyok. Be kell látnom, hogy nekik ez a munkájuk. Még akkor is, ha én most épp abban az állapotomban vagyok, hogy nem szeretek szerepelni.
MN: Milyen a sajtó által rólad kialakított kép?
CSJ: Olyan, amilyen én vagyok. Rém egyszerű, bonyolult, jó kedélyű, szomorú, kulturált, sült paraszt.
MN: Nem ferdít a kép?
CSJ: Akik jól ismernek, azok tudják, hogy miről beszélek, akik meg nem ismernek, azoknak teljesen mindegy, hogy mit mondasz. Az emberek nem szívesen válnak meg a közszereplőkről kialakított képüktől. Csak azt mondhatom, hogy a pályám során sohasem játszottam szerepet, az adott szituációban és pillanatban mindig saját magamat adtam. A munkáim 99 százalékában élőben dolgoztam, mert az egyszeri és megmásíthatatlan, ott nincs is más út, mint hogy magamat adjam. Más esetben is próbálok a lehető legőszintébb lenni, mert nincs mit takargatnom. Hogy tetszik vagy nem, az többesélyes. Egy dologra azonban mindig is kényesen odafigyeltem: arra, hogy ne legyek hamis. Többször előfordult, hogy a történet jobban nézett volna ki, ha egy nagyon picit hazudok, de nem mentem bele ilyen játékokba. És mégis vannak olyan munkáim, melyekre szakmailag, erkölcsileg és emberileg is büszke vagyok. Többet nem is akartam. Érzelmeket akartam kiváltani, és az meg is volt. Nem kell mindig tetszeni, attól még elérheted a célodat.
MN: Mire nem vagy büszke?
CSJ: Az év hangjára, de az nem is az enyém volt. Abba belekényszeríttetek. Olyan tévedésben tartottak az első pillanattól fogva, hogy mire a műsorhoz értünk, már nem volt kiút. Nagyon gyorsan zajlott minden. A sztori úgy indult, hogy az RTL Klubnak nem kellett a saját műsorom, ezért elfogadtam a TV 2 ajánlatát, ahol viszont azt ígérték, hogy megcsinálhatom, plusz még azt kérték, hogy csináljak egy általuk már elképzelt műsort, aminek az alkotói munkájában száz százalékig részt vehetek, sőt még a producere is én lettem volna. Mégis a végén már egy kész műsorba állítottak bele, és gyakorlatilag Csárdáskirályfi voltam a Dáridó Juniorban. Amikor kinyitottam a pofám, hogy akkor rakjuk össze, azt a választ kaptam a stábtól, hogy már kész van. Ordítottam, hogy nem ezt beszéltük meg a vezetőkkel, meg ilyen hülyeségeket, és aztán lejött, hogy megszívtam.
MN: Milyen lett volna a műsor a te átiratodban?
CSJ: Olyan ötleteket adtunk be a munkatársaimmal, amelyben valódi sztárokat fedeztünk volna fel, és amilyen vicces az élet, most valami ilyen műsoron marakodik a két csatorna.
MN: Az év hangja alku tárgya volt? Ha nem vállalod, a Csiszár.hu sem mehetett volna tovább?
CSJ: Nem volt alku tárgya. Engem a Csiszár.hu-ért vettek meg, legalábbis ezt mondták. Hogy mi lett volna, ha nemet mondok Az év hangjára? Ezt már sosem tudom meg.
MN: Most mégis idő előtt álltál fel. Mit szólt hozzá a csatorna?
CSJ: A legfelsőbb vezetés, konkrétan Tolvaly Ferenc nagyon korrekt volt hozzám. Megértette, hogy jobb, ha most enged el, mintha kedvetlenül csinálom tovább a műsoraimat. Három-négy hónapig rágódtam a dolgon, mert igazából kezdett elegem lenni abból, hogy most megcsináltuk a Csiszár.hu-t, de mi lesz ezután. Most semmi nincs, ami bemozdítana, bár folyamatosan jutnak eszembe újabb és újabb ötletek. Tudom, hogy ez egy borzalmasan kényelmes megoldás, de őszinte. Gyerekként én is híres ember akartam lenni, és most, hogy megvan, nem akarok kézzel-lábbal ragaszkodni hozzá. Éppen az a hazugság, hogyha médiaszemélyiségként minden erőmmel a megszerzett hírnévhez ragaszkodom, még akkor is, ha már nem érzem jól magam a munkámban. Ha folytatom, éppen azokat csapom be, akik idáig eljuttattak, azaz a nézőimet és a hallgatóimat. Nekem elsősorban az a dolgom, hogy az emberekből érzelmeket váltsak ki, és a gondolataimat átadjam, bármilyen formában. És csak második, harmadik helyen van az egzisztencia.
MN: Mit vártál egyáltalán a televíziótól?
CSJ: Azt, amit eddig is. Független, érdekes melót. És megkaptam, hiszen ment a Csiszár.hu, ami - úgy gondolom - egy hasonló stigma lett, mint az Apukám világa volt a rádióban. A Csiszár.hu ugyanezen a vonalon járt, mert képi világában, szerkesztésében, tartalmilag is egy olyan új úton indult el, amit azóta más műsorokban továbbvittek. Már nem tartják szentségtörésnek.
MN: Mégis a Heti hetessel indultál.
CSJ: Az is én voltam. ´szintén mondhatom, hogy én tisztelem és szeretem azokat az embereket, akikkel a Heti hetesben együtt dolgozhattam. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy én már a közepe felé nem éreztem jól magam. Volt egy-két olyan dolog, ami nekem már nem fért bele az értékrendembe, és már nem jó kedvvel csináltam. De mágnesként vonzott a társaság.
MN: Mi nem fért bele az értékrendedbe?
CSJ: Nem lenne szép visszafelé köpdösni.
MN: Épp az alatt az idő alatt, amíg te ott voltál, terjedtek el olyan hírek, hogy "felülről" beleszólnak a vágásba és a poénokba.
CSJ: Én nem tudok ilyen esetekről.
MN: Végül mi késztetett a felállásra?
CSJ: Sokat gondolkodtam rajta, hogy otthagyjam-e a műsort, de nekem a legfontosabb az volt, hogy a valódi arcomat megmutathassam, erre pedig az RTL Klub nem volt vevő. Igaz, hogy én voltam a moderátor a Heti hetesben, de az egyensúly egy Csiszár.hu-típusú műsorral lett volna teljes.
MN: Nem gondoltál rá, hogy a TV 2 csak gyengíteni akarta a konkurens csatorna műsorát azzal, hogy szerződést kínált?
CSJ: Nézd, akkoriban én is hallottam ilyen és ehhez hasonló dolgokat a Heti hetesből való kiszállásom után közvetlenül. Lehet, hogy a TV 2-nél néhány ember fejében megfordulhatott ez is, de ha az RTL Klub illetékesei szóba állnak velem a június 8-ával megszűnt szerződésem előtt nem sokkal vagy utána mondjuk egy hónappal, akkor eszem ágában sem lett volna mással tárgyalni. Magyarán szartak rá az RTL Klubnál, hogy a már lejárt szerződésemet meghosszabbítsák. Az már más kérdés, hogy ezt néhány illetékes az RTL-nél milyen hazugságokkal próbálta indokolni. Bár az is elgondolkodtató, hogy az "ádáz háborút" folytató két csatorna gépezetébe egy-egy árpaszem is került.
MN: Mintha az Apukám világa provokatív stílusa nem állta volna meg a helyét a tévében.
CSJ: A kezdetekben a rádióban ugyanez volt. Meg kellett harcolnom az Apukám világa sikeréért. Ha nem hallgattak volna később annyian, akkor engem kinyírnak a rádiónál. Elértem viszont, hogy a saját stílusomban kommunikálhattam, a saját zenémet játszhattam, és - ami nagyon fontos - mindezt élőben, ahova bárkit, szűrés nélkül bekapcsoltunk. A tévében ez már nem ütött ekkorát, mert nem volt újdonság. Tőlem sem.
MN: Ugyanakkor megvádoltak, hogy a riportalanyaid nem valódiak.
CSJ: Minden adás után valamilyen balhét próbáltak gerjeszteni. A legnagyobb botrány két lány miatt tört ki, akikről azonban én soha nem állítottam, hogy leszbikusok, ezt csak azok mondhatták, akik nem nézték az elejétől a műsort, éppen csak odakapcsoltak. A bulvársajtó viszont napokig csámcsogott rajta, hiszen ez a feladata, amivel teljesen tisztában vagyok. Csak egy kicsit kényes volt az ügy, nem sokkal a Frei-botrány után. El akarták verni egy TV 2-sön is a port, ha már a Csisztu-féle videokazetta nem jött be.
MN: Milyen feltételekkel indíthattad el a Csiszár.hu-t?
CSJ: Nem volt feltételekhez kötve, azt mondták, csináljak, amit akarok. És mégis abban a műsorsávban 45-50 százalékos nézettségeim voltak. Persze én is belekerültem a nézettségi versenybe, de a műsort ez nem veszélyeztette. A többi már szakmai kérdés. Volt egy stábtag például, aki az élő műsor alatt az RTL Klubot figyelte, és amikor reklám volt, jelzett. Akkor én még jobban felpörgettem az eseményeket, hogy aki esetleg csatornát váltott, az ott maradjon nálam. De ez a világon mindenütt gyakorlat, ahol egy kicsit komolyan veszik a szakmát
MN: Sokan nem vállalták a veled való beszélgetést.
CSJ: Egy idő után kezdődött ez el, mert féltek. Azt mondták néhányan, én egy állat vagyok, és megszívatom őket. Pedig én egyetlen- egy riportalanyomat sem szívattam meg, hacsak ő nem szívatta meg saját magát. Egy jó ellenpélda erre Bíró Ica, akiről szintén mindenkinek megvan a maga véleménye, és eléggé megosztja az embereket. Amikor eljött hozzám a műsorba, az első kérdésem az volt, hogy tudja-e, hogy azt tartják róla sokan, hogy egy szoláriumozott hülye szőke picsa. Nem kapott levegőt, de utána úgy tudtam vele beszélgetni, mintha ott sem lettek volna a kamerák. Így aztán ország-világ megtudhatta, amit addig csak kevesen tudhattunk, hogy egy remek, egyenes, tisztességes, saját gondolatokkal bíró, melegszívű édesanya, aki sok férfi szemében jó nőnek számít.
MN: Volt konkrét oka annak, hogy eljöttél a TV 2-től?
CSJ: Én nem a TV 2-től váltam meg, hanem az egész médiából szálltam ki, és most éppen a TV 2-nél voltam. Lehet, hogy végleges lesz, de az is lehet, hogy ahogy most nincs semmi, ami beindítana, úgy egyszer csak lesz. A Csiszár.hu volt az a produkció, ami már körülbelül úgy nézett ki, ahogy azt szerettem volna.
MN: Mi idegesít a médiában?
CSJ: Kicsit többnek képzelik magukat a médiában dolgozók, mint amennyire kéne. Az egész médiacirkuszból lett elegem. Nem érdekel, ahogy és amin vitatkoznak, háborúznak és egymást próbálják lejáratni. Ameddig egymást figyelik és nem a nézőket, addig nem fog változni a helyzet. Én nem hiszem, hogy ez lenne a televíziós verseny. Nagyon megalázó és kisszerű harc folyik a magyar médiában, ahol én is egy piti kakas voltam, de most már nem. Meggyőződésem, hogy a magyar tévétársaságok középvezetői székeiben döntési jogkörrel szakmailag hozzá nem értő emberek ülnek.
MN: Mi a helyzet a hallgatókkal és a nézőkkel, akiknek annyit köszönhetsz?
CSJ: Nem érzem úgy, hogy cserbenhagynám őket. Jön helyettem valaki más. A tűznyelő helyett most a késdobáló. Csak abban reménykedhetek, hogy csináltam már eddig olyan műsorokat, amelyek úgy emlékeztetnek rám, hogy ha vissza akarnék jönni, akkor a nézők adjanak még egy esélyt. Én igazából mindig magamnak csináltam a műsoraimat, csak reménykedtem benne, hogy másokat is érdekelni fog. Soha nem nézettségre vagy hallgatottságra mentem. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy amikor az Apukám világát elindítottam a Magyar Rádióban, én voltam az egyetlen olyan munkatárs, aki a fizetését hallgatottsághoz köttette. Tényleg úgy gondoltam, hogy ha nem hallgatnak, akkor ne legyen műsorom.
MN: Mit csinálsz most?
CSJ: Teniszezem, körtét szedek, mert jön a pálinkaszezon, kosármeccsekre járok, olvasok. És elkezdtem a saját szórakoztatásomra festeni. A stábom viszont dolgozik tovább, és természetesen amint szólnak, hogy szükségük van rám, bekapcsolódom a munkába.
MN: Miből élsz?
CSJ: 14 éves korom óta dolgozom, van megtakarított pénzem, de lehet, hogy megtörténik velem az, ami eddig még soha: egy nő fog eltartani.
MN: Semmi terv?
CSJ: Egy dolog van, ami nagyon érdekel, de az hosszabb előkészítést igényel. Ezen dolgozunk, és ha egyszer megérik arra, hogy bemutassuk, vissza fogok jönni. Nem akarok egy plakátarc lenni a sok közül. Öncélúan már nem érdekel a dolog, csak ha munka van mögötte.
Hermann Irén
