Csak azért is idegenrendészet! – Fenntartja botrányos állításait Szakály Sándor

  • -bz-
  • 2014.10.10 16:20

Belpol

A Veritas Intézet főigazgatója Ungváry Krisztián történésszel folytatott nyilvános vitát, ahol alkalma nyílt kifejteni: ma is mindent úgy gondol az 1941-es „idegenrendészeti eljárásról”, mint ominózus kijelentései idején.

Különleges késő délutánt-kora estét hirdettek a már a regisztrációs ív alapján is sejthetően LMP-közeli szervezők: kuriózumként harangozták be Ungváry Krisztián és Szakály Sándor történészek diskurzusát. Habár az igazsághoz hozzátartozik, hogy bizonyos időközönként amúgy is egy asztalhoz ülnek (tavaly nyári vitájukról például a valasz.hu közölt alapos beszámolót itt). A meghívó szerint a 20. századi magyar történelmi traumák kibeszéletlenségéről, illetve arról zajlott volna a vita, miként tereli vakvágányra a jelenkor közbeszédét az emlékezés – ez már magában is felkeltette a figyelmet (nem hiába kellett menet közben más helyszínre, nagyobb teremre váltani).

Ungváry Krisztián

Ungváry Krisztián

Fotó: Sióréti Gábor

Az ígért nagyívű programot csupán részben sikerült teljesíteni – persze az is igaz, hogy Király Zoltán nem kicsit fókuszálatlan mediációja sem igazán segített mederben tartani a diskurzust. Az már a bemutatáskor kiderült, hogy a jelenleg a tudomány hierarchiájában (hogy azt ne mondjuk, táplálékláncában) elfoglalt helyük nem éppen egyenlő. Szakály Sándor a kormányzat által gründolt, s csupán ez évre (Szakály által egy kérdésre válaszolva elmondottak szerint) 260 millió forinttal kistafírozott Veritas Intézet múlt év végén kinevezett főigazgatója, míg Ungváry néhai munkahelyét, az 1956-os Intézetet gleichschaltolták, s gyakorlatilag beolvasztották az Országos Széchényi Könyvtárba (ahol a történész nem kis öniróniával szólva tudományos munkatársi és részben titkárnői munkakörben dolgozik tovább).

Miben van a Veritas?

Az első polémia magától értetődő módon a Veritas körül pattan ki: Szakály szerint örülni kéne minden új kutatóműhely létrejöttének, s egyébként is a kormányzat szíve joga, milyen intézeteket hoz létre. A létrejöttét megelőző szakmai diskurzus hiányát azzal utasítja el, hogy a korábban létrejöttek esetében sem volt vita (s itt felsorolja az 1956-os Intézetet, amely gyakorlatilag az emigrációból települt haza ugyanúgy, mint Schmidt Mária XX. illetve XXI. Század Intézete, melyeket az első, de történetpolitikailag hiperaktív Orbán-kormánynak köszönhetünk – no meg Gerő András Habsburg-kutató Intézetét). Ungváry szerint már a név (Veritas) is egy vicc, s egyben a szakma teljes megalázása – azokat az időket idézi, mikor még hivatalból akarták megmondani, mi a történelemben a valódi, a „frankó”. Ehhez képest említeni kell a tudományos diskurzus hiányát is – és eközben ironikus elismeréssel megjegyzi, hogy a mostani kormányzat jóvoltából több mint százan kaptak történészi munkát, s ehhez képest csupán kevesen vesztették el a sajátjukat. Igaz is: saját intézete megszüntetése kapcsán sem volt szakmai vita. Ungváry már kinevezésétől kezdve aggódik Szakályért amiatt, hogy egy szakmailag problematikus szerepet vállalt el. A tények, dokumentumok fontosságát hangsúlyozó Szakállyal szemben felveti, hogy az interpretáció legalább ennyire fontos, s abból bizony korántsem egy igazság fakad majd. Szakály, miközben hevesen felkel az aláíró kultúra ellen, a maga eltérő (a beszélgetés közben többször is kihangsúlyozva: vidéki, somogyi, törökkoppányi) indíttatását hangsúlyozza. A történeti kutatásról elmondott szavaiból pedig jól kihámozható egyfajta kvázi-pozitivista történelemtudományi szemlélet. Ungváry szerint a problémák éppen ott kezdődnek, amikor a kormányzat történelemtudományi kérdésekben állást foglal – erre nincsenek is szakmailag felkészülve. S néha az a legrosszabb, amikor történészek lépnek politikai pályára – hivatkozik ironikusan arra a pártra (megfejtés: Jobbik), melynek a soraiban relatíve legtöbb történészhallgató ül – esetükben joggal lehet beszélni a történészszakon szerzett ismeretek, illetve a politikai, eszmei pártválasztás közötti kognitív disszonanciáról.

Ungváry arra is felhívja a figyelmet: ingyen semmit sem ad egy kormányzat, még egy történetkutató intézetet sem – ebben is valamiféle hasznosíthatóságot lát. Ungváry a 1956-os Intézet megszűnését is azzal hozza összefüggésbe, hogy egyfajta politikai játszmába került – és felhasználhatósága csekélynek tűnt. Amikor a moderátor szembeszegezi Szakállyal egy történésztársa véleményét (megnevezés nélkül itt Krausz Tamásra utal, aki szerint a főigazgató „az új tekintélyuralmi rendszer történelemképét alkotja meg, és igyekszik tisztára mosni Horthyt”), ő némi iróniával a kolléga Vargyai Gyulát idézi, aki szerint a történész nagyobb, mint az isten, mert amit az isten nem tehet meg, azt a történész igen: a múltat változtatja meg. Ugyanakkor saját életművét töretlennek tartja, s megjegyzi: ugyanazt gondolta a német megszállásról (ti. hogy akkor az ország elvesztette szuverenitását) már 5-6 évvel ezelőtt – habár ez a megállapítás sem a megkérdezése nyomán került be az alaptörvény preambulumába, s mostanában sem kap utasításokat Lázár Jánostól. Különben is, utalva az intézet minapi reprezentatív konferenciájára, semmi kivetnivaló sincs abban, ha ilyen reprezentatív eseményeken politikusok jelennek meg és szólalnak fel, bár elismeri: mindez a kormányzat személye melletti kiállásának is tűnhetett, hiszen „bizonyos szervezetek” még a fejét követelték ez év januárjában.

A Veritas történészei

A Veritas történészválogatottja

Fotó: MTI

Emlékművek kora

Ungváry hangsúlyosan szól a nemzeti szembenézés, történelmi önvizsgálat teljes hiányáról – ami azért is történhetett így, mert ez ilyen-olyan okokból a politikai pártoknak se volt érdeke. Idézi a német példát is, ahol évtizedeken át a német nép csupán a háború áldozataként jelenhetett meg, s az önvizsgálati folyamat jóval később indult el. Tudja, hogy erre egyszer nálunk is sor kerül, de fáj neki, hogy a jelenben él, amikor erre kevés az esély. A szembenézés helyett most emlékműállítás zajlik, ami fontos emlékezetpolitikai kérdés a jelenlegi kormányzat számára: a kettős cél a téma kisajátításával kihúzni a talajt a szélsőjobb lába alól, illetve egyértelmű barát-ellenség rendszert létrehozni (s itt kimondatlanul utal néhai Carl Schmittre).

Ungváry szerint a történésznek igen is dolga, hogy értsen az emlékezetpolitikai vitákhoz, s ott is hallassa hangját, szakmai érveket sorakoztasson fel. Szakály többször is elzárkózik attól, hogy a szűken értelmezett pozitivista szakmai közegen túl véleményt nyilvánítson – meglehet, nem is veszi észre, hogy mégis ezt teszi, ráadásul minimum ügyetlenül, botrányt kavaró módon? Szakály szerint konszenzus már csak azért sem jöhet létre történeti kérdésekben, mert például deportált és deportáló sosem ugyanúgy fogja nézni a múltat. A maga részéről fontos distinkcióként említi, hogy mindig Horthy-korszakról és nem rendszerről beszélt és írt, hiszen az a rezsim nem alkotott önálló típust. E kornak a pozitív vonásait is igyekezett kiemelni, s hangsúlyozni, hogy az akkori döntéshozatal megítéléséhez mindig az akkor adott információt kell tekintetbe venni, hiszen ők is ez alapján döntöttek (gondolatainak visszatérő témája a hamisított jegyzőkönyvek alapján elítélt néhai politikusok – kimondva Hóman, illetve Bárdossy ügye). Ungváry a rendszerkérdésre visszautalva nem kis iróniával említi, hogy jelenleg is a Nemzeti Együttműködés Rendszerében élünk, ez alapján Horthy kormányzóságának idejét sem alaptalan rendszernek hívni. Elismeri ő is, hogy eme rendszernek is voltak modernizációs tartalékai, csakhogy nem élt velük. Ezzel szemben joggal vethető fel, hogy az 1944-es, példátlanul gyors és hatékony deportálások végrehajtását komoly belső hajtóerő tette lehetővé. És persze arra is volt igény, hogy már 1941-ben „hadiállapotba kerüljön” az ország (hiszen mint Szakály közbevetésével jelzi: nem is volt hadüzenet).

Szakály saját konferenciájuk címét (Megszállástól megszállásig) értelmezve leszögezi, hogy felszabadulás/megszállás kérdésében nincs értelme vitának, hiszen legyőzött államokat megszállni szoktak. Kifejti azt is: 1919, a Tanácsköztársaság kulcsfontosságú a Horthy-korszak megértésében – habár a kommün áldozatai, a vörösterror kivégzett, bebörtönzött kárvallottjai között szép számmal voltak zsidók, s a Prónay-különítményben is akadt zsidó származású tartalékos tiszt (még ha ezt kevesebbet emlegetik is).

És elkövetkezik a pillanat

A Veritas főigazgatója megismétli: a kor terminológiája szerint idegenrendészeti eljárás zajlott 1941-ben, amit nem is hajlandó deportálásnak nevezni, hiszen azt az 1944-es tragikus eseményekre, a zsidó lakosság szisztematikus összegyűjtésére, elszállítására és legyilkolására kell használni. Azt is elutasítja, hogy a kiutasítottakat (a magyar névváltozat szerint) Kamenyec-Podolszkba, későbbi kivégzésük helyére szállították volna: valójában „csak” átdobták a határon, ahol azután többhetes kálvária után szedik össze többségüket és végzik ki őket, helyi ukrajnai zsidókkal együtt, az egyik Einsatzgruppe kötelékében működő német és ukrán fegyveresek (a 23 ezer áldozat fele Magyarországról kiutasított személy volt).

Szakály Sándor

Szakály Sándor

Fotó: MTI

Szakály ismét leszögezi: az intézkedés még a Monarchia idején hozott törvény (1903. évi V. törvénycikk) alapján történt – bár elismeri, voltak túlkapások, törvénytelenségek a végrehajtás során (ugyanakkor román példán elemzi: máshol is történt állampolgárságtól való megfosztás, észak-erdélyi magyar zsidóké, akik emiatt nem kaptak magyar állampolgárságot). Ungváry e ponton határozottan vitába száll: hiába hívták a korban e semleges kifejezéssel idegenrendészeti eljárásnak, ha egyszer csak a zsidókat érintette, s nem ártana több empátia a fogalomhasználatban. Japán példát is hoz, ahol a háború alatt katonai bordélyokba („vigasztalóállomások”) kényszerített koreai nőket vigasztaló nőknek hívták – de abszurd lenne, ha ma is ezt a terminológiát használnánk. Az 1941-es hontalanok elleni formailag idegenrendészeti művelet tartalmilag antiszemita akció volt, aminek végrehajtását folyamatosan rosszindulat kísérte: számos esetben nem is hagytak időt az állampolgárság igazolására. Ungváry szerint senki nem vitatja, hogy létezett a Szakály által említett jogszabály, csak éppen feltűnő, hogy pusztán a zsidók ellen alkalmazták, ami nem is véletlen, hiszen antiszemita koncepció állt az egész eljárás mögött, ami nem is tekinthető jogszabályok egyszerű alkalmazásának. Szakály ugyan egyetért azzal, hogy törvényes úton is lehet elkövetni olyat, ami ellenkezik az ember lelkiismeretével, s elfogadja, hogy voltak túlkapások is – de ragaszkodik hozzá, hogy az általa értelmezett tényeket kell leírni és nem minősíteni. A kijelentése nyomán támadt ügy leginkább felháborítja – különösen, ami némely kollégáinak viselkedését illeti. Zokon veszi, hogy kijelentéséből politikai kérdés, sőt büntetőügy támadt, hogy holokauszttagadással vádolták, ami szerinte aljas rágalom. Pedig csupán szakmai kérdést igyekezett tisztázni, s Szakály világában ilyen esetekben pusztán történészi disputának van helye. Persze jellemtelenséggel is megvádolja őt támadó ellenfeleit, akik ezt követően sem átallják támogatását kérni saját pályázataikhoz.

Ungváry erősen árnyalja az elmondottakat: Magyarország német tiltakozás ellenére deportált zsidókat német megszállási övezetbe. Hozzáteszi: a kamenyec-podolszki tömeggyilkossággal végződő „idegenrendészeti eljárás” maga a túlkapások sorozata. Különösen felháborító, hogy az első tömeges kivégzéseket elkerülő, túlélő és bujkálás után hazaszökött zsidókat ismét elfogják és visszaküldik a magyar hatóságok, pedig ekkor már nagyon is jól tudják, milyen sors vár rájuk – e gyakorlatot jelentős késéssel, csak 1942 őszén állítja le Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter (akit Szakály előzőleg megvédene). Arról nem is szólva, hogy a magyar királyi honvédség számos magas rangú tisztje (például László Dezső, akkor vezérőrnagy, az 1. vkf. osztály szélsőjobboldali érzelmű vezetője) legszívesebben a saját kezébe vette volna a zsidótlanítás feladatát.

Szakály Sándor (bár a külső szemlélő számára megtévesztő módon ezt mímeli) mégsem foglalkozik emlékezetpolitikával. Kérdésre sem hajlandó véleményezni a Szabadság téri német megszállási emlékművet, legfeljebb a címét tartja elhibázottnak, s úgy véli, egy ilyen emlékműről nem is kell vitát nyitni. Inkább a hetven évvel ezelőtti események, a kiugrás kudarcát elemzi, s azt teljes mértékben Horthy hibájaként rója fel – megemlítve a kormányzó magas korát, politikai bölcsességen felülkerekedő apai aggódását, a harcoló csapatoktól való távolságát és a kiugrás lélektani előkészítésének (részben saját, mélyen a 19. század gondolkodásából fakadó) elmulasztását. Az analízis nagy sikert arat – ebben még vitapartnere sem talál kivetnivalót.

Neked ajánljuk