Május 29-én Vlagyimir Putyin orosz, Nurszultan Nazarbajev kazah és Alekszander Lukasenka fehérorosz elnök aláírta az Eurázsiai Unió megalapításának alapokmányát. Elsőként egy gazdasági térséget hoznak létre, melyben a jelenleg ismert elgondolások szerint a tagállamok nagyfokú szuverenitással rendelkeznek, és elsősorban a vámunióra, valamint a tőke és a szolgáltatások szabad áramlására korlátozódik az integráció. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy a már létező, de a jelenlegi tagoknál bővebb kört érintő biztonsági-katonai együttműködés irányába is elindulhatnak.
Hogy nem egyfajta újabb Szovjetunió jön létre, azt nemcsak Putyin fogadkozásai tették egyértelművé, hanem az a tény is, hogy a három ország összefogásának ihletét tulajdonképpen az Európai Unió adta. Csakhogy amíg ez utóbbi alapján a megkövetelt (a) demokratikus alapjogok tiszteletben tartása, (b) a nemzetállami korlátok perspektivikus lebontása, (c) a gazdaságin messze túlmutató integrációs szándék, továbbá (d) a kulturális egység megteremtésének közös akarata állt, az úgynevezett Eurázsiai Unió mindezeket nemcsak figyelmen kívül hagyja, de lényegében létükben tagadja is őket.
Valószínű persze, hogy Putyinnak a jövőről szőtt elgondolásaiban benne volt, hogy egyfajta pszeudo európai uniós modellt megvalósítva újraalkossa Moszkva vezetésével az egykori szovjet államkonstrukciót. Az is megeshet, hogy továbbra is ez a célja, csak taktikai okokból hallgat ezekről, ráadásul jelenleg ereje sincs belekényszeríteni partnereit egy efféle egyesülésbe. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy ilyen elgondolás az adott keretek között értelmezhetetlen lenne, hisz mind Belarusz, mind pedig Kazahsztán önmagában véve szélsőséges diktatúra, ezen az alapon Putyin akár Észak-Koreát is meginvitálhatná sajátos új államrendszerébe.
A megállapodás múlt csütörtöki szignálása számos további olyan kérdést vet föl, melyek a vállalkozás kényszerű, s ezért természetellenes voltára utalnak, így inkább kétségeket ébresztenek annak jövőjét illetően. Legalább hat okunk van ezt feltételezni.
1. Mindenekelőtt jogos felvetni a kérdését, hogy miért hozták előre a megállapodás aláírását, hisz az Eurázsiai Unió megalapításának tervezett dátuma eredetileg 2015. január 1. volt. Meglehet, Putyin okkal tartott attól, hogy az ukrán helyzet eszkalálódása végképp elveszi más államok kedvét a csatlakozástól, s még azt megelőzően szeretett volna túl lenni a keretmegállapodáson, mielőtt az érintettek előállhattak volna számos olyan követeléssel, amelyek végképp szimbolikussá tették volna egy efféle unió világra jöttét, s teljesen illuzórikussá Moszkva vezető szerepét. Ugyanakkor egy ilyen irányú kibontakozást sincs okunk kizárni a jövőben, hisz az integráció eddig ismert feltételei túlságosan is tágak maradtak.
2. Problémák lehetnek az Eurázsiai Unió tulajdonképpeni öndefiníciójával és jövőbeni geopolitikai irányultságával kapcsolatban is. Putyin eleve úgy határozta meg a célokat, hogy az integráció az EU, az USA és Kína ellenében hoz létre új nagyhatalmi tömörülést. Ha ezt komolyan vesszük, akkor logikusan csak arról lehet szó, hogy az érintett három állam autokratikus rendszer-berendezkedésének igyekeznek garanciákat teremteni a számukra kedvezőtlen nemzetközi térben, a létrehozandó szabad kereskedelmi térség csak azt szolgálja majd, hogy ezek az államok kivédhessék a többi nemzetközi tényező gazdasági jellegű befolyását az elnyomó társadalmi berendezkedés megváltoztatására.
3. Igen korlátozottak az elképzelt Eurázsiai Unió jövendő bővítésének lehetőségei is. Legfeljebb két további ország jöhet e tekintetben szóba: a közép-ázsiai Kirgizisztán és a dél-kaukázusi Örményország. Az előbbiben ugyanakkor már ma jelentékeny kínai gazdasági befolyás érvényesül, Örményországgal pedig Moszkva magára veszi az azeri konfliktus összes tehertételét, és ez ronthatja az Ankarával fennálló, egyébként is feszült kapcsolatokat. Az említett két országgal ugyan bővülne a rendelkezésre álló piac, de gazdaságilag inkább többe kerül ez Moszkvának, mint amennyi geopolitikai hasznot hozhat. Ráadásul az afganisztáni kivonulást követően a Nyugat számára megszűnik Kirgizisztán stratégiai jelentősége, Moszkva viszont egy olyan övezetet integrál vele, amely a térségi konfliktusoktól még hosszú ideig nem szabadulhat.
4. Tágabban értelmezve mindezt: az unió létrehozása, akárcsak egykor a KGST-é, komoly finanszírozási terhet ró Moszkvára, miközben az integráció nem hatékony gazdaságokat egyesít, hanem gyengén teljesítő államokat, amelyek kizárólag nyersanyagforrásaikra támaszkodnak, vagy – mint Belarusz esetében – tranzitképességeikre.
5. Ráadásul nem olyan unióról van szó, melybe örömmel igyekeznének bizonyos nemzetek. Mi több, inkább azok jelentkeznek oda, amelyeknek politikai elitje egyetlen vonatkozásban várhat szolidaritást a többiektől: autokrata rendszereiknek kölcsönös elfogadását és megvédését illetően.
6. Végül, de nem utolsósorban: a Majdan eseményei és az azt követő különféle orosz intervenciók Ukrajnát végképp átlökték a másik oldalra, és a fenyegetettség most ebbe az irányba tolja Moldáviát is. Ennélfogva Moszkva uniója sokkal inkább ázsiai jellegű lesz, semmint európai, annak dacára, hogy Oroszország lakosságának kétharmada földrajzilag mégiscsak európai területen él, ám gazdasági forrásaik kétharmada e téren is Ázsiában van.
Bár az események felgyorsításakor Putyint főként az inspirálhatta, hogy így elzárhatja országát a transzatlanti (demokratikus) behatásoktól, ugyanakkor már ma is jól kivehetően olyan ázsiai befolyás előtt nyitotta meg az orosz társadalmat, amelynek keretei között az hosszú távon képtelen lesz hatékony rendszert működtetni. Erre a legjobb ellenpélda maga Kína, amely már jó ideje nyugati alternatívákat keres saját tradícióival szemben. Elég végigsétálni bármelyik nagy kínai város utcáin, hogy szembesüljünk vele: Oroszországgal szemben Kína bizonyos fokig már rá is talált ezekre az alternatívákra. Az Eurázsiai Unióval Moszkva Európa felé zárta le a kapukat, ám holnap Kína felé is erre kényszerül majd. S ezzel e társadalmi, politikai, gazdasági kísérlet számára a kör végképp bezárul.
