A múlt héten egy kis bajor városkában, Hofban ünnepelte a német és a nemzetközi politikai élet a 83 éves, nagybeteg Helmut Kohl volt kancellárt. Az elhangzott köszöntők a német egység megteremtőjeként üdvözölték a politikust, és az új európai egység egyik kezdeményezőjeként. A felszólalók között volt az egykori osztrák kancellár, Wolfgang Schüssel, aki külön köszönetet mondott neki amiatt, hogy Németország vezetőjeként segítette a kelet-európai népek kiszabadulását a szovjet elnyomás alól. Nem felejtette el megemlíteni azt sem, mennyit tett Kohl, hogy enyhítse azt az elszigeteltséget, amellyel a nemzetközi élet Ausztriát sújtotta, amikor az Osztrák Néppárt (ÖVP) 1999-ben taktikai koalícióra lépett a Jörg Haider vezette szélsőjobboldali Szabadságpárttal (FPÖ).
Való igaz, a volt osztrák kancellár nagyon is számon tartja azokat, akik akkor szóba álltak vele; közöttük volt Orbán Viktor is, aki ma még Schüsselnél is sokkal izoláltabb, s akinek nemrég a kancellár idelátogatva viszonozta is egykori gesztusát. Ugyanakkor mindennek fényében nagyon meglepő volt tapasztalni, hogy a Kohlnak szóló köszöntőjében már ő is elhatárolódik a magyar miniszterelnöktől.
Schüssel a kohli múlt és a jelen problémáival küszködő mai német vezetés kontrasztját épp az aktuálisan kibontakozó német–magyar konfliktus felemlegetésével vázolta fel; ilyesmire valóban nem volt példa, még Orbán első miniszterelnöksége időszakában sem, nem is beszélve azokról a rendszerváltó időkről, amelyekbe a Fidesz még nem volt képes úgy istenigazából belerondítani. Schüssel talán túl is értékelte a Németh Miklós által vezetett kormány és a Horn Gyula által képviselt magyar diplomácia akkori teljesítményeit, bár a mából visszatekintve nagyon nagy a kísértés tökéletesnek ítélni az akkori magyar állapotokat, s velejéig őszintének, együttműködőnek, jószándékúnak és megbízhatónak nevezni az akkori és – Orbánét leszámítva – az azóta felesküdött magyar kormányokat.
Schüssel tehát érezhet valamit, nagyjából azt, amit mi magunk is érzünk. Antiszemitának, fasisztának az elmeállapot komoly megkérdőjelezése nélkül nem lehetett Orbánt és társait sohasem nevezni; most mivel van tele a komoly és felelősségteljes európai és tengerentúli – azaz szövetséges – sajtó? Hogy ami Magyarországon zajlik, nem más, mint múltunk legundorítóbb korszakának újrajátszása. A magyarság újbóli bukásának biztos előkészítése.
A legszókimondóbb talán a katari székhelyű, nagyon nívós Al Jazeera volt. Az összeállításuk nyomán közölt cikk címe így hangzott: Magyarország útja a szakadék felé. Miért gondolják úgy a tekintélyelvű magyar kormány kritikusai, hogy az ország a fasizmus felé sodródik? Ma ez a minősítés általánossá vált, Magyarországot nem egy bizonyos, rossz magaviseletű, veszélyt okozó országokat magában foglaló kategóriába sorolják, hanem külön kategóriaként kezelik, mint a legrosszabb magaviseletű, legveszélyesebb államot és nemzetet. Az arab világban befolyásos Al Jazeera tudósítása egyébként különös fényt vet arra a magyar kormányzati akaratra is, ami mostanság épp az iszlám országok felé történő nagy gazdasági és kulturális nyitáson buzgólkodik.
Elgondolkodtató történelmi momentumot élünk meg, melyben bárhonnan szemléljük sorsunkat, Keletről vagy Nyugatról, a következtetések egyértelműek és egybehangzóak. Ha már az Izrael-barátsággal igazán nem vádolható, vezető arab televíziós adó is antiszemitizmust vet a magyarok szemére, s ha a baloldali szimpátiával aligha vádolható európai jobboldal is egyre leplezetlenebbül Orbán politikai ellenfeleinek drukkol, alighanem nagyon komolyan kell vennünk annak szavait, aki a szakadék felé rohanó Magyarországról beszél.
_nagy_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=97407ef7450bd5373a5b0f13a869ec0e)
