A komoly katonai fellépések azon államok ellen, amelyek otthont adtak az al-Kaidának, a szervezet tényleges felbomlásához vezettek. De ez nem jelenti automatikusan, hogy az a megtorló szellem, amelyet az al-Kaida legitimmé tett, megszűnt volna létezni. Apróbb társaságok, olykor egyének, „magányos farkasok” körében él tovább, s mögötte a nyugati társadalmakba beépült, azoktól mégis elkülönülő közösségek állnak.
A legutóbbi londoni gyilkosság, melynek áldozata egy afganisztáni veterán volt, tipikus példa erre. Az ideológia pedig, mellyel már jó előre nagyvonalú felmentést adtak önmaguknak az elkövetők, jellemző példa a poszt-al-kaidás korszakra. Egy kis mezei dzsihádista, akit egy amerikai drónnak sikerült 2011-ben, Jemenben levadásznia, hirdette meg az „egyéni bosszúállás” stratégiáját. Anvar al-Avlakinak hívták, s ma nevét már mindenki ismeri, aki úgy véli: nem kell nagyobb szervezethez kapcsolódni, elég, ha valaki a hit erejétől inspirálva, házi eszközökkel eltakarítja az útból azt a hitetlent, aki nem méltó Allah szeretetére.
Al-Avlaki tulajdonképpen a 19. századi európai anarchisták közel-keleti klónja volt, ám míg utóbbiak a zsarnokság elleni lázadással, az egyéni szabadság szekularizált kultuszával igyekeztek tetteiket igazolni, addig a dzsihádista anarchizmus maga a sötétség kultusza, az egyéni szabadságot el nem ismerő, mi több, tagadó elvakultságé. És minthogy a londoni elkövetők még csak nem is közel-keletiek, hanem nigériaiak, jól mutatja e háztáji terrorizmus nemzetköziesülését.
Érdemes az eset kapcsán kis figyelmet szentelni mindannak, ami a mai Nigériában zajlik. A lakosság becsült száma 170 millió; szintén becsült adat, hogy fele-fele arányban oszlik meg vallási szempontból: az északi, elmaradottabb területek lakói iszlám hitűek, a déli, fejlettebb vidékeket – sajátos törzsi tradíciójú – keresztények lakják. Az északi területek túlnyomórészt szunnita kultúrájúak, és egyre radikálisabban érvényesül ott az iszlám törvénykezés, a saríja. Ennek kultuszát a szaharai peremvidékről bevándorolt nomád csoportok hozták magukkal az elmúlt két évtized során, melyeknek politikai kötődései nyilvánvalóan északkelet-afrikaiak, illetve közel-keletiek. A politikai helyzetet bonyolítja, hogy az ország katonai vezetői elsősorban az északi területekről származnak, tehát iszlám hitűek, miközben a politikai vezetés igyekszik mindent megmozgatni, hogy az iszlám szélsőségeseket likvidálja, s ebben eddig messzemenően támaszkodhatott a hadseregre, mely – akárcsak a politikai pártok – felekezetek fölöttiként működik. Az elmúlt évek eszkalálódó, polgárháború-jellegű, a Boko Haram nevű iszlamista csoport által provokált összecsapásainak áldozatai elsősorban keresztény civilek: 2009 óta mindegy kétezer fő vesztette életét. A központi kormányzat május 14-én rendkívüli állapotot hirdetett meg az érintett északkeleti tartományokban, a hadsereg pedig komoly tisztogató hadműveletekkel próbálja visszaszorítani az iszlám fegyvereseket.
Az északi (iszlám) és a déli (keresztény) részek egyesítése 1914-ben történt meg, a brit gyarmati adminisztráció intézkedései révén. És bár 1960 óta az ország független, a brit befolyás megmaradt, s e kötelékeket erősíti az a több százezres bevándorlói réteg is, amely az évtizedek során tűnt fel a nagyobb brit városokban.
A nigériai politikai helyzetnek persze kevés köze van a London délkeleti részén, Woolwichban lezajlott véres drámához. Az egyik elkövető, a 28 éves Michael Adebolajo már Nagy-Britanniában született, ráadásul nem is iszlám hitű családban. Önként tért át az iszlámra, s vált utcai hitszónokká.
A gyilkosság a légierő egyik központi épületegyüttesének közelében történt nappal, egy forgalmas utca kellős közepén. A két tettes kocsival elütötte a katonát, majd késsel végeztek vele, és levágták a fejét. A rendőrség 20 perc múltán érkezett, a két, menekülni próbáló tettest megsebesítették, majd letartóztatták.
