A múlt héten, Chicagóban találkoztak a NATO 28 tagállamának vezetői. A legfontosabb megtárgyalt témák listája nem volt túl hosszú: Afganisztán, az onnan való távozás és a helyzet stabilizálása; Európa védelme, azaz rakétaelhárító rendszer telepítése Kelet-Európába; a NATO nukleáris stratégiájának és fegyverkezéspolitikájának modernizálása. Az értekezlet ugyan nem döntött bővítésről, de a tagjelöltek ismételt megnevezésével (Grúzia és három délszláv állam), határozott politikai nyilatkozatot tett, ami kijózanító üzenet a szervezettel szemben mindinkább ellenségesen fellépő Moszkvának. Nem véletlen, hogy Chicagóban nem volt jelen sem orosz, sem fehérorosz képviselet, de Közép-Ázsia államainak és Örményországnak a politikusai is távol maradtak.
A NATO-csúcs legfontosabb tanulsága az az óriási szemléletbeli különbség, amely a nyugati országok és Oroszország ön- és egymásról alkotott képében megmutatkozik. A Nyugat láthatóan nem tartja már fontos tényezőnek Oroszországot, nem becsüli le, tisztában van regionális erejével, és számol is az ebből fakadó lokális kockázatokkal, de globális erejében már egyáltalán nem hisz. Oroszország viszont láthatóan tart a Nyugattól, s minél inkább nő a félelme, annál következetesebben tér vissza a régi módszerekhez azokon a területeken, ahol hatalmának még érvényt tud szerezni. És a jelek szerint egyre kevésbé riadna vissza attól, hogy legalább a tömegpusztító fegyverekkel való fenyegetés szintjén alkalmi kompromisszumokra kényszerítse a Nyugatot. Pont úgy, mint a hidegháború idején.
Ám ma már nem a hidegháború forgatókönyvei irányítják az eseményeket. Moszkva minapi reagálásával, hogy – a stratégiai leépítések után – 400 darabbal ismét megnöveli interkontinentális-ballisztikus rakétáinak számát, amelyek ráadásul az Egyesült Államokra és Nyugat-Európára irányulnak, egyetlen dolgot ért el: a Nyugat megtette a szükséges ellenlépéseket. Az oroszok mindenképp el szerették volna érni, hogy a NATO ideiglenes baltikumi légi felderítéseit beszüntessék, s hogy lekerüljön a napirendről a kelet-európai rakétapajzs felállításának terve. Chicagóban viszont az eddig ideiglenes járőrözést permanenssé tették, a rakétaelhárításhoz fenntartásokkal viszonyuló eddigi hangok pedig elhalkultak. A rendszer meg fog épülni.
Nem mellékes persze, hogy mi minden nem került szóba a csúcson, és az sem, hogy az európai országok túlnyomó többségének polgárai nem vagy csak feltételesen és eseti jelleggel támogatják a szervezetet. A legabszurdabb az, hogy főként ott mutatkozik teljes közöny a NATO-val szemben, ahol még mindig igen közeliek a kihívások: Kelet-Európa országaiban.
És senki sem beszél mostanság arról, hogy míg a hidegháború idején az európai kontribúció a szervezet büdzséjéhez még 40 százalék volt, addig az anyagi terheknek ma már csak a 20 százalékát vállalja Európa, a többit az Egyesült Államok fizeti. A Kadhafi-rendszer elleni katonai fellépés kifejezetten sikeres európai – francia és brit – vállalkozásként szerepel a médiában, miközben arról kevesen tudnak, hogy az elhúzódó háború üzemanyagköltségének 80 százalékát az Egyesült Államok fizette, nem volt olyan támadás, amit ne amerikaiakkal közösen terveztek volna meg, a logisztikát pedig teljes egészében Washington biztosította.
Persze mindez igazságtalan, de az amerikai célkitűzések mégis megvalósulnak, és a NATO létének épp ez ad értelmet, hatékonyságához pedig garanciát. A szervezet, ahogy a körülöttünk lévő világ, lassan átalakult. Már nem egy ellenséges szupertámadás megfékezésének az eszköze, mi több, néhány balkáni zárványterületet és a már említett baltikumi térséget leszámítva működése nem is kifejezetten Európára koncentrálódik. A benne megtestesülő új akarat a nyugati lét minőségét és a társadalmak liberális működését próbálja globális méretekben terjeszteni, épp ezért vált a szervezet a közel-keleti despoták, a közép-ázsiai diktátorok, a vallási fanatikusok rémálmává; valamint némely NATO-tag kelet-európai ország politikai elitje számára nem kívánt, terhes kötelezettséggé.
Roppant jellemző minderre a chicagói csúcson jelen lévő Orbán Viktor viselkedése, egész megnyilvánulása. Széles gesztusokkal ígért évi félmillió dollárt és tevékeny magyar részvételt a baltikumi légtérellenőrzéshez – 2015-tel kezdődően. Vagyis akkortól kezdve, amikor már nagy valószínűséggel egy másik kormánya lesz Magyarországnak, s kis szerencsével talán addigra az aktuális baltikumi válság is megoldódik, ha másként nem, hát úgy, hogy a közben kiépülő rakétapajzs fölöslegessé teszi az állandó légtéri járőrözést. Erre szokás mondani: emberre és az országra egyaránt jellemző felajánlkozás.
