Nemrég láttam egy felvételt arról a sajtótájékoztatóról, amit Nyirő József magyar kormány általi újratemetésének kommunikációs megbízottja tartott. Az illető valami olyasmit talált mondani, hogy az írói munkásságot tisztelik meg a temetéssel, nem a politikusit, bár ez utóbbiban sincs semmi kivetnivaló.
Először elképedtem, de később rájöttem, nem cinikus politikai érvelést hallok, sőt, a nyilatkozatot tevő még csak nem is náci szimpátiájáról tesz áttételesen tanúbizonyságot, hanem mérhetetlen műveletlenségéről és ostobaságáról. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a Nyirő előtt most mélyen hajbókoló jobboldali publikum többsége sem feltétlenül náci, de hogy iszonyatosan műveletlen, az biztos.
Ha már az idézett – hogy stílusosak legyünk – kommunikációs gyászhuszár szembeállította az íróval a politikust, mi is válasszuk ketté témánkat. Nézzük meg először, milyen Nyirő írói teljesítményének súlya. Ez annál is indokoltabb, mert számos politikus – nyilvánvalóan most látván először leírva Nyirő nevét, nemhogy olvasott is volna tőle –, ha kritikusan is szól az újratemetésről, mindenképp szükségét látja hangsúlyozni, mennyire tiszteli benne a nagy művészt.
Nyirőnek valóban vannak jobb és kevésbé jó – sőt nagyon rossz – művei, ám e téren „jobban sikerült” alkotásokról beszélni csak az életmű egészéhez képest lehet. Novellái is, mint az életmű legbecsültebb darabjai, azonnal elveszítik súlyukat, amint összevetjük őket a kortárs írói teljesítményekkel, még azokkal is, akik amúgy a korszellembe teljesen belesimultak, mint Tamási Áron. Tamásit is, az akkori Magyarországon, sőt Romániában is szárnyát bontogató 20. századi modern prózával szemben, inkább a korszak neobarokkos stílusa és témaválasztása jellemzi. Nyirő e téren nemhogy neobarokkos lenne, ő egyenesen valamiféle neomanierizmusnak a megtestesülése. Kirívó eset, ami ugyanakkor tökéletesen beleillik a korszak azon populáris nemzeti irodalmaiba, amelyek álparaszti stílusban igazolták vissza a világháborúba robogó Európa szétszabdaltságának és lokális konfrontációinak kispolgári kultuszát. Közös erőfeszítésük eredményeként sikerrel kompromittálták, majd giccsé inflálták a nemzet és a haza fogalmának teljes tartalmát.
Az persze nem igaz, hogy a totális eszmékhez csatlakozó kortársak ne hoztak volna létre világirodalmi színvonalú műveket, az viszont nagyon is igaz, hogy az efféle produkciók mindegyike kivételnek számít, s egyetlen kezünkön megszámlálhatók. A Vichy-kormány híveként, Louis-Ferdinand Céline, valamint Mussolini lelkes támogatójaként, Luigi Pirandello egzisztencialista alapvetései az egyik, a szintén a fasizmus bűvkörébe került Ezra Pound expresszionista lírája a másik végleten nem csak világirodalmilag megkerülhetetlen teljesítmények, de politikai terheltségük dacára is azok. A mai dráma, sőt létszemlélet Pirandello nélkül nem lenne az, ami, és a mai regény szempontjából ugyanez elmondható Céline-ről. De ha valaki azt állítja, hogy tisztességtelen Nyirőt ilyen közegben szemlélni és könnyűnek találni, akkor elég szélsőjobboldali román kortársai, így Mircea Eliade, Emil Cioran vagy Nae Ionescu alkotásaival összevetni, hogy nyilvánvaló legyen: Nyirő tartalmilag üres, stílusa sekély, világlátása hamis – mai szóhasználattal élve, gagyi.
Mindig is idegenkedtem attól a világtól, ami Nyirő műveiből – hiábavaló kísérletek sorozatával – kibontakozni próbál, de a dagályosságon és érzelgősségen túl egyéb magyarázatot nem találtam viszolygásaimra. Egész mostanig. Ezen a cikken töprengve utánanéztem annak is, ami Nyirőtől más nyelveken megjelent. Egy bécsi barátom jóvoltából így került kezembe a Reise ins Reich 1933–19451 című kötet, ami közli Nyirő Feind hört mit! (Vigyázz, az ellenség hallgatózik!) című útleírását, pontosabban benyomásait a Harmadik Birodalomról. Nem az lepett meg, hogy miként dobogtatja meg az író szívét a hotelje éjjeliszekrényén talált Mein Kampf kötet, és odaadó csodálata sem a német élet rendje és a háborús erőfeszítések láttán, hanem maga a szöveg, a németül hangzó Nyirő. Csak ekként olvasva döbbenhet rá az ember, hogy stílusa semmiben sem különbözik azon kelet-európai tucatírókétól, akiknek mitikus hevületét a Harmadik Birodalom hegemón kultúrája fűtötte, s akiknél csak az alany és a tárgy változó, az állítmányok és jelzők mindig ugyanazok.
Mindez azt is megmagyarázza, miért van szüksége ma Nyirőre azoknak, akiknek politikai stílusa szintén sekély, akiknek politikai üzenete szintén üres, világlátása pedig ugyancsak hamis. Hogy e temetés a fasiszta létérzet feltámasztásának processziója, az nem kétség, de túl olcsó megoldás lenne mindezt egyetlen politikai erő nyakába varrni. Bár nyilvánvalóan a mai kormány egyedüli felelőssége, hogy úgy döntött: exhumáltatja az író tetemét a madridi Almudena temetőben, majd újratemetteti azt Székelyudvarhelyen; és a kormányt minősíti az is, hogy nem valamelyik Nobel-díjasunkat hozatja haza vagy egy politikust, diplomatát, akit épp Szálasi vagy Rákosi kényszerített emigrációba. Ugyanakkor mégis további magyarázatokra szorul, hogyan jutottunk ide.
Az újratemetésekhez önnön kezdetei óta már-már nekrofil vonzalmat tanúsító magyar jobboldal csak a korszellemet követi, amit jelentős mértékben ugyan maga alakít, de nem csak ő. Mindaz, ami minket körülvesz, beleértve a kimondott és a ki nem mondott dolgokat, nemcsak egy alantas, a szélsőségekkel kooperáló mai magyar párt vétke, sőt bűne, hanem a társadalomé is, amelyben élünk. Sokan büszkék arra, hogy a múlt legsötétebb éveit (1939–1945) milyen akkurátusan feldolgozták történészeink, ami bizonyos értelemben igaz a mai Magyarország területére, de nem az az 1939–1940-ben meggyarapodott országéra. Épp Nyirő vonatkozásában kezd mostanság derengeni a kép, hogy még a német megszállást követően sem volt olyan aljas és alantas a magyarországi sajtó, mint a Horthy-korszak éveiben a visszacsatolt Székelyföldön, amely már 1942-ben megelőlegezte mindazt, ami 1944 őszétől normává vált, nem kis mértékben azoknak köszönhetően, akik elvetemültségük magasiskoláját Horthy védőszárnyai alatt olyan orgánumoknál járták ki, mint a Székely Szó vagy a Gyergyói Lapok. De ugyanez elmondható a kolozsvári Hitel vagy a Pásztortűz 1944-es számairól is.
Ki tud minderről? Gyakorlatilag senki. És arról sem, hogy e szellem – inkább a ghost és nem a spirit, a Gespenst és nem a Geist, a fantôme és nem az esprit értelmében – maradéktalanul újraéledt 1990 után a sepsiszentgyörgyi Háromszék hasábjain, és nem csak ott.
A rendszerváltásig az erdélyi értelmiség igen büszkén hangoztatta, hogy az antiszemitizmus magyarországi találmány, amit ha sikerült is Erdélybe exportálni olykor, ott gyökeret sohasem vert. Hogy mennyire nem igaz ez, mi sem bizonyítja jobban, mint Nyirő maga, aki készséggel gyarapította a maga primitív fajkultuszával azt a szemétdombot, amit a magyarországi antiszemiták akkor már jó másfél évszázada maguk alá gyűjtögettek. Ne feledjük, Nyirő volt az, aki a nyilas kormány utolsó sajtótermékét, a Sopron főterén hangszórókkal közvetített Eleven Újságot főszerkesztette (lásd erről a nyilas parlament jegyzőkönyvét). Nos, ez az a „politikai tevékenység”, amivel a magyar jobboldal szerint „nincs semmi baj”.
1 Reise ins Reich 1933–1945. Ausländische Autoren berichten aus Deutschland, Eichborn, Frankfurt am Main, 2004, 310–317. Nyirő írása eredetileg itt jelent meg: Blick auf das kämpfende Deutschland, in Europäische Literatur, 1942. június.
