Pár napja ott voltam azok között, akik a Mephisto zárójelenete után talpra ugorva, hosszú perceken át ünnepelték az előadást. Megvallom, a rendező, Alföldi Róbert és persze az egész társulat nemcsak lenyűgözött, hanem meg is lepett: a produkció jobb volt, mint Szabó István cannes-i aranypálmás, illetve Oscar-díjas filmje. A filmben sok minden zavart; mintha Szabó túlságosan beleszeretett volna Brandauerbe, vagy mintha saját dilemmáit fedezte volna fel a figurában, s hagyta, hogy a színész Hendrik Höfgen karakterét némileg az emberi esendőség irányába tolja. A Nemzetiben a Stohl András által játszott Höfgenben nincs semmi esendőség, s így megbocsátani még kevésbé lehet neki azt a tehetséget, ami egyenlő arányban gyarapszik a bűnökkel, melyeket a főhős elkövet.
Alföldi rendezése félreérthetetlenül előcsalta a témában rejlő másik nagy ellentmondást is: a náci törekvést, hogy forradalmat csináljon, s képtelenségét arra, hogy tettei tényleg forradalmiak legyenek. Hitler és rezsimje mindent megváltoztatott, az aránytévesztés és az autoriter szándékok következetes aljassága azonban fenntarthatatlanná tette a rendszert, arra kényszerítve az utókort, hogy semmit se őrizzen meg belőle. De ha eltekintünk e német példától, más esetek és történelmi szituációk is azt igazolják: a jobboldal soha sehol nem volt alkalmas arra, hogy forradalmat csináljon. Pedig épp a 20. század mutatja leginkább: formailag nem kellett minden esetben konzervatívnak lennie, számos jobboldali szándék igyekezett maga is „a múltat végképp eltörölni”, de tartalmában mégis kényszerűen konzervatív maradt. A múlt súlya nélkül e mentalitás, elkötelezettség, világszemlélet nyilvánvalóan elveszíti komolyságát. És nemcsak azt, hanem igényjogosultságát is a történelmi szerepvállalásra.
Ezért fából vaskarika jobboldali forradalomról beszélni. Ezért nincsenek a jobboldalnak sehol forradalmárai. A fülkeforradalmi pátosz már csak ezért is hazug, bár a jelek szerint sokakat vonz. De e vonzerő nem forradalmi, mert a mozgalom – amely a fülkeforradalom szerzői jogait birtokolja, bár az elmúlt három évben maga is megváltoztatott mindent – rendszere fenntarthatatlan, igazságtalan, ráadásul alávaló maradt.
Az emberarcú jobboldalnak egyébként nincs is szüksége forradalmakra, épp ellenkezőleg: abban a békés világban, amelyben mindenkinek ébren kell tartania az oltár előtti örökmécs tüzét, és amelyben a hagyományokon való kotlás szabja meg mindennek az értékét, elkerülhetők azok a szörnyűségek, amelyeket a forradalmak óhatatlanul magukkal hoznak. A forradalmak arca sem sokkal szebb annál a képnél, amit a jobboldali diktatúrák mutatnak, a felszínről szemlélve talán ezért sikerül olykor egyeseknek könnyen összetéveszteni őket.
Ám a forradalmaknak, s ezen belül a baloldalnak mégis van valamiféle nélkülözhetetlen küldetése, melynek kopírozásával más ideológiák ugyan gyakran kísérleteztek, de eredménytelenül. Susan Faludi a The New Yorkerben nemrég szép nekrológot szentelt egy igazi forradalmárnak, Shulamith Firestone-nak. E név, gondolom, keveseknek ismerős: 1968-ban egyik megújítója volt a radikális feminista mozgalomnak. Könyvét (The Dialectic of Sex: The Case for Feminist Revolution) azóta is „a radikális feminizmus legvilágosabb és legbátrabb” dokumentumaként tartják számon.
Mindazonáltal beleolvasva a műbe az embert vegyes érzések ragadják magukkal; engem legalábbis kételyek gyötörtek, s valami szorongásféle rossz érzés. Firestone tulajdonképpen – elegyítve Marx és Freud nézeteit, ami 68 táján nemhogy szokatlan lett volna, de bizonyos értelemben szinte kötelező – a nő és a férfi közötti különbséget már-már osztályrangra emeli, ráadásul osztályharcosan ütközteti őket. Nem tettek boldoggá azok a – Faludi által is idézett – kijelentései sem, miszerint: „a terhesség barbárság”, vagy hogy a gyermekkor „felügyelt rémálom” lenne. És mégis, e lehetetlen figura élettörténetét valami olyasmi lengi be, amire mindenkinek szüksége van, akinek fontos a szabadság.
Az évek múlásával 1968 dokumentumaiba gyakran belelapozva egyre kevesebb olyasmit találok, amivel azonosulni tudok, mégis ez az évszám kultúrám és identitásom nélkülözhetetlen elemévé vált. Világom akkor jött létre, s ez olyan világ, amely számára egy kevéssé szeretett egykori mozgalom, az általam kicsit lenézett ellenkulturális produktumok, a már akkor is olvashatatlan újmarxista kéziratok tágították ki a teret. Ez a „forradalom dialektikája” az én, azaz egy olyan ember szemszögéből, aki alapvetően nem szereti a forradalmakat. Aki számára 1794 thermidorja, a jakobinusok likvidálása megváltást jelent, és aki a magyar 1848-ba gyakran belelátja az Európával, a civilizációval szembeni lázadást…
Firestone egyébként mindössze 67 évesen halt meg. Magányosan, évtizedek óta skizofréniával küszködve élt New York-i lakásában, ahol holttestére csak napok múltán találtak rá. Minthogy semmilyen étel nem volt a lakásban, azt valószínűsítik, hogy egyszerűen éhen pusztult 2012. augusztus 28-án.
A forradalmárok nagyon magányosak.
