Míg a putyini rendszer – a kőolaj- és földgázexportnak köszönhetően – sikeresen tudta konszolidálni a 2008-as válság okozta krízis szociális következményeit, nagyhatalmi státuszának helyreállítása, vagy legalábbis e státusz látszatának fenntartása egyre kevésbé tűnik sikeresnek. Bár a kormány ismét súlyos összegeket költ fegyverkezésre, katonái, a katonacsaládok anyagi helyzete csak bizonyos – elsősorban európai – régiókban javult, másutt épp olyan rossz, mint volt a kilencvenes években.
Mindeközben persze a Kreml igyekszik megmutatni polgárainak, hogy továbbra is hatékony, főként az amerikai szándékok akadályozása terén. Mindazonáltal csak olyan konfliktusok esetén tud észrevehető befolyásra szert tenni, melyek kezelését illetően Washington bizonytalan vagy vonakodó. Ilyen például Szíria.
A szír területen, Tartusban fenntartott orosz katonai bázis azon kevés katonai létesítmény egyike, amelyekre Moszkva még mindig komoly pénzeket költ, Bassár al-Aszad prognosztizálható bukása azonban e pozíció feladását is elkerülhetetlenné teszi majd, s ezzel lezárul a nemzetközi orosz katonai misszió korábbi hosszú története e régióban.
Negyed évszázaddal korábban szovjet támaszpontok hálózták még be a szubszaharai Afrika számos területét, ma egyetlen egy sincs már, bár néhány helyi diktátor azért még előszeretettel vásárol az olcsó és a törzsi konfliktusokban jól hasznosítható fegyvereket a Roszoboronekszport nevű állami konszerntől. (Az orosz fegyverexport idén 12 százalékkal nőtt, s megközelíti az évi 15 milliárd dollár bevételt. De az összeg nagyobbik része nem fegyverek, hanem modern fegyverrendszerek és katonai légi járművek, valamint tankok eladásából származik.) Oroszország szintúgy kiszorult Indokínából, és a rendszerváltáskor Moszkvára igen megorrolt Fidel Castro sem tart igényt nagyhatalmi szolgálataira.
Helyi erők fenntartása híján Vlagyimir Putyin igyekszik az utóbbi időben több pénzt költeni a hadiflottára, amelynek egységei viszonylag gyorsan felléphetnek konfliktusok vagy egyéb érdeksérelmek esetén. E vonatkozásban felmerül a kérdés, mennyire hatékony az orosz haditengerészet és milyen mértékben tekinthető ütőképes nemzetközi szinten?
Oroszországnak összesen öt flottája van: az északi (Szeveromorszk), a balti (Baltijszk), a fekete-tengeri (Szevasztopol), a kaszpi (Asztrahán), valamint a csendes-óceáni flotta (Vlagyivosztok). Jelenleg a haditengerészet egyetlen repülőgép-hordozóval rendelkezik – amely az északi flotta kötelékébe tartozik –, annyival, amennyivel Kína vagy India, de ez utóbbi hadereje decemberben kiegészül egy újabb anyahajóval. Mindeközben az Egyesült Államoknak jelenleg 11 repülőgép-hordozója van – valamennyi a nemzetközi vizeken teljesít békefenntartó szolgálatot.
Az orosz stratégiai elgondolások szempontjából logikus, hogy a legkorlátozottabb hatóképességgel a kaszpi flotta rendelkezzék, bár az utóbbi időben – tekintettel az iráni bizonytalanságokra, s még inkább Azerbajdzsán egyre határozottabb nyugati elkötelezettségére – itt is bővítették a flotta hadihajó-arzenálját. Ugyanakkor egészen meglepő, hogy Moszkva milyen kevés figyelmet szentel a világpolitikában egyre meghatározóbb szerepet játszó távol-keleti – azaz csendes-óceáni – térségnek, és bár a Kijevvel megkötött tavalyi szerződéssel 2047-ig biztosította a fekete-tengeri flottabázisát, az ottani fejlesztések sem állnak arányban azzal a politikai szerepvállalással, amelyet a Kreml a Közel-Keleten, illetve a dél-kaukázusi térségében magának vindikál.
A legkiterjedtebb fejlesztések és a legnagyobb haderő-koncentráció érdekes módon az északi poláris térségben, illetve a balti övezetben tapasztalható. Szeveromorszk a bázisa a Kuznyecov anyahajónak is, sőt az összesen tizenhárom nukleáris meghajtású, ballisztikus rakéták kilövésre alkalmas tengeralattjáró közül tíznek ugyancsak itt az anyabázisa. Ez nem jelent mást, mint hogy Oroszország továbbra is a NATO-t tekinti a legfőbb kihívó erőnek, ellenségnek. És mivel küszöbön álló katonai konfrontációban az orosz stratégák sem hihetnek komolyan, a Kreml alighanem általános – politikai és gazdasági – pozícióit próbálja e kardcsörtetéssel megerősíteni.
Szöges ellentéte ez a kínai megközelítésnek: Peking valóban erősíti lokális haderejét, de globális erejét gazdasági eszközökkel bővítette eddig, alárendelve ennek minden más szempontot, beleértve a katonaiakat is. Az elgondolás sikeressége mára minden területen beigazolódott. Ellenkező úton járva Moszkva nyilvánvalóan ismét vesztésre áll.
