Akiket foglalkoztat az Európa-politika, azok alighanem még jól emlékeznek arra a kiváló és kiegyensúlyozott együttműködésre, amely a német–francia kapcsolatokat jellemezte Nicolas Sarkozy elnöksége idején. Érdekes módon azonban az akkori együtt gondolkodás mégsem késztette Sarkozyt olyan látványos gesztusokra, amilyeneket François Hollande elnök most szükségesnek látott megtenni.
Hollande múlt heti, megválasztása óta immáron második nagy sajtókonferenciáján tett bejelentésében olyan uniós reformintézkedéseket sürgetett, amelyekről a jelenlegi és az ezt megelőző francia vezetés korábban hallani sem akart: az integrációs reformok felgyorsítását, közös uniós gazdasági vezetést stb. Mindez nyilvánvalóan olyan következményekkel jár, amelyek a nemzetállami szuverenitás komoly korlátozását feltételezik, s ettől eddig Párizs ódzkodott.
Ugyanakkor az is igaz, hogy az elnök kerülte a politikai unió tematikájának feszegetését. Helyette olyan üres fogalmakkal dobálózott, mint „közösségi integráció”, s tudjuk, az efféle frázisokat azok szokták használni, akik épp megelőzni vagy rejtetten akadályozni igyekeznek a tényleges integráció közösségszintű kibontakozását. A Le Figaro az eset kapcsán epésen meg is jegyezte: „Hollande ugyan semmit sem mondott, de az legalább értelmetlennek bizonyult.”
Az egy éve regnáló Hollande népszerűsége mély zuhanásba kezdett azt követően, hogy a mögötte álló kormány nem tudott mit kezdeni az euróválsággal, ráadásul a megszorításokat sürgető német politikával szembeni párizsi ellenállás látványosan megtörte a német–francia együttműködés eddigi ívét, s ez komoly szkepszist szült az unió jövőjével kapcsolatban. Vajon az eddigi politika feladása rejlene a pozíció radikális megváltozásában, ha tényleg változna a francia pozíció, vagy Hollande – jó francia szokás szerint – csak azért változtatna, hogy minden ugyanúgy maradjon?
Sokan úgy gondolják, hogy a francia elnök mindössze kiugrasztani akarja a bokorból azt a nyulat, amit Angela Merkel régóta ott rejteget, s ezzel olyan pozícióba szorítani a németeket, hogy ki kelljen teríteniük kártyáikat, s végképp visszaigazolják azokat a vádakat, amelyek miatt a válság egyre több áldozata hangosan siránkozik. Ha ez így lenne, a francia elnöknek az ekként kialakuló helyzet sem ígérne többet, mint a mai tanácstalan semmittevés: Franciaország továbbra is válságban lenne, Németország pedig ugyanúgy tovább prosperálna. Valójában inkább arról lehet szó, hogy Hollande nem a németek, hanem a válság megoldásait követelő franciák elől menekül előre, s e jövő számára sem jelenthet mást, mint azt az irányt, amit a németek eddig sürgettek.
Furcsa paradoxona lesz a sorsnak, ha a Merkellel minduntalan tengelyt akasztó Hollande teljesíti majd be mindazt, amit a Merkellel baráti viszonyt ápoló Sarkozy korábban oly eredményesen szabotált: a német vezetés alatti európai gazdasági integrációt.
