Olyan titkosszolgálati stratégiai átalakítás körvonalazódik az Egyesült Államokban, amilyenre nem volt példa a hírszerzési és elemzői közösség George W. Bush által kezdeményezett nagy átszervezése óta, amit a 2001. szeptember 11-i események kényszerítettek ki. Ám az akkori és a jelenlegi célok között markáns különbség mutatkozik. Busht egy biztonsági kudarc és a lakosság akut félelme állította kész tények elé; Barack Obama elnök eddigi politikája nem tekinthető kudarcnak, vannak vele szemben régi – egyelőre nem teljesült – elvárások, de a második terminus sikeressé tételén kívül egyelőre kevés kényszerítő szemponttal kell számolnia.
2001-et követően nemcsak a világ vált nagyhatalmi szempontból egypólusúvá, hanem az amerikai titkosszolgálati munka is; megszűnt az orosz prioritás, a Kína, Észak-Korea stb. megtestesítette kihívásokat háttérbe szorította a további terrortámadások kivédésének veszélye, a legfőbb terroristák likvidálásának kényszere, illetve a 9/11 után elindított többfrontos háború. Mindenki arabul tanult, a Közel-Kelet-szakértők ázsiója hihetetlenül megnőtt.
Oszama bin Laden tavalyi kivégzése lezárta a tíz évvel korábban megnyitott fejezetet; a terrorizmus jelen van a világban, de a bevezetett ellenőrző intézkedések és a stratégiák megváltoztatása minimálisra csökkentette annak lehetőségét, hogy a kormányoknak Amerika vagy Európa földjén kelljen nagy veszteségekkel számolniuk. A terrorizmus ellen folytatott harc visszaszorult a terrort képviselő szervezetek és csoportok hátországába. Minthogy az amerikai és szövetségesi harcoló csapatok kivonása 2014-ben már Afganisztánban is lezárul, még idejekorán meg kell gátolni annak lehetőségét, hogy a szélsőségesek elhagyhassák e területeket, s ismét az Egyesült Államokban vagy Európában kereshessenek maguknak célpontokat.
Nem véletlen tehát, hogy ez esetben nem a CIA a stratégiai váltás alanya, hanem a hadsereg hírszerzése – magyarán a katonai felderítés –, a DIA (Defense Intelligence Agency). A szervezet igazgatója, Michael T. Flynn altábornagy a napokban félórás prezentációban vázolta fel mind a stratégiát, mind pedig az új operatív elemeket, melyekben – nem véletlenül – a korszerűsített kommunikáció kulcsszerepet játszik. A CIA-val ellentétben, melynek felhatalmazása van önálló fedett akciókat végrehajtani, célpontokat és célszemélyeket likvidálni, szövetségeseket toborozni az akciókhoz és felfegyverezni őket, vagy politikai szabotázst végrehajtani, a DIA feladata kizárólag hírszerzői jellegű, a végrehajtás a hadsereg különleges alakulatainak a dolga.
Az új stratégiából egy új védelmi magatartás rajzolódik ki: Washington mindenről tudni akar, elvárja a szolgálatoktól, hogy az információt kellő hatékonysággal elemezzék, mielőbb egyértelmű, értelmezhető formában továbbítsák azokat a döntéshozókhoz, majd megosszák azokkal, akik megbízást kapnak a döntések végrehajtására.
Ám a DIA mostani átszervezése már korántsem csak a terrorelhárításról szól, minthogy időközben a világ valójában ismét diverzifikálódott. A katonai hírszerzés számára (is) ismét prioritást élveznek Észak-Korea és Irán fegyverfejlesztései, beszerzései, és az, hogy kiknek hova szállítanak fegyvereket. Az afrikai iszlamista csoportok, valamint a világ más részein – egyebek mellett Európában is – feltűnő nacionalista kormányzatok; Oroszország és a kínai modernizáció vagy annak potenciális kudarca. A dél-amerikai politikai populizmus, az afrikai poszttörzsi háborúk egyre gyakoribb fellángolásai. És nem utolsósorban a gazdasági válság politikai, biztonságpolitikai következményei.
A következő időszakban a fedésben lévő ügynökök, illetve a diplomatastátuszban lévő katonai felderítők számát ezerhatszázra emelik, ami több mint háromszorosa a jelenlegi mintegy ötszáz fős stábnak. Teljesen új felhatalmazásokkal fognak bírni és olyan kommunikációs hálózattal, ami kizárja például a WikiLeaks típusú amatőr, ám mégis veszélyes szélhámosságokat – ígéri az igazgató.
Egy bizonyos, a DIA átszervezése és feladatainak kibővítése azt tükrözi, az Obama-adminisztráció – szemben az előző elnöki terminussal – kezdeményezőbb kíván lenni, és aktívan beleszólni olyan folyamatokba, amilyeneket például az „arab tavasz” vagy a válság nyomán megjelenő hatalmi vákuumok és populista térnyerés óhatatlanul előidéznek. Egyes elemzők szerint bizonyos jelek arra utalnak, hogy Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök múlt heti bejelentése, hogy visszatér a politikai arénába, illetve pár nappal későbbi visszakozása közötti időszakban nem csak a Brüsszel és Berlin felől érkező politikai nyomás tette meg a maga hatását, de a washingtoni is. A Michael T. Flynn által, kifejezetten Európa vonatkozásában szóvá tett nacionalista biztonsági kockázatokkal szembeni fellépés a fejlemények tükrében alighanem ugyancsak rossz hír néhány olyan kelet-európai állam politikai elitje számára, amely a demokrácián kívül és a szélsőjobboldali eszmékkel megbékélt módon tervezgeti jövőjét. Mint például a magyar.
