Nehéz megmondani, mikor is ötlött fel Mohamed Murszi egyiptomi elnök fejében a gondolat, hogy oly mértékben kiterjessze elnöki autoritását, ami a most ellene tüntetők szemében az előző évtizedek diktátoraihoz – Szadathoz vagy Mubarakhoz – tenné őt hasonlatossá. Pedig fontos lenne, hisz ha már eleve úgy tette le elnöki esküjét, hogy számolt e lehetőséggel, akkor ez arra utal: Egyiptom társadalmának demokratikus képességeiről neki is éppoly lesújtó a véleménye, mint azoké, akik már eleve nagyon nagy szkepszissel viszonyultak az „arab tavasz” által megnyitott perspektívákhoz.
Viszont van egy másik lehetőség is. Tudvalevő, Murszi azt követően fogott bele hatalmának antidemokratikus bebetonozásába, hogy tető alá hozta az Izrael és a Hamász közötti új fegyvernyugvást. E siker fényében elvileg joggal számíthatott rá, hogy népe majd elnézi neki, ha ott folytatja, ahol elnökelődei abbahagyták.
Nem vitás, sokan vannak, akik úgy vélik: a tűzszünetet Murszi és egyben Egyiptom feltétlen sikereként kell elkönyvelni; az elnöknek sikerült nemzetközi tekintélyt szereznie, és a mögötte álló Muszlim Testvériséget is olyan szervezetnek beállítania, mely a korábbi rémképekkel szöges ellentétben a béke igazi követe, nem pedig egy részrehajló radikális erő, amely Izrael megsemmisítésére tör. Ráadásul Egyiptom ezzel megerősítette saját vezető szerepét is az iszlám világban, maga mögé utasítva még az e szerepre nagy eséllyel jelölt Törökországot is.
A magam részéről kételyeim vannak az efféle magyarázatok valóságtartalmát illetően. Azt készséggel elfogadom, hogy Murszi nagyon is tisztában volt mozgásterének határai felől: az Egyesült Államokból hívta vissza őt az „arab tavasz”, amerikai útlevéllel (is) a zsebében; ráadásul tudta, hogy a Muszlim Testvériség nélkül képtelen lesz beülni Mubarak elnöki székébe. Amerikai tapasztalatai alapján azzal is tisztában lehetett, mekkora az az űr, ami a nyugati demokráciák és hazája lakosainak szabadságvágya között tátong. Tudhatta, hogy kompromisszumokat kell kötnie, s hogy ezek a kompromisszumok elsősorban a nyugati elvárások és elképzelések feladását jelentik majd. Csak épp azt ne tudta volna, hogy Egyiptom lakosainak túlnyomó többsége Izrael esküdt ellensége, s hogy bármilyen lépés, ami valósan vagy csak gyaníthatóan izraeli érdekeket (is) szolgálna, e lakosság számára elfogadhatatlan? Így a mostani tűzszünet is? Nasszerre azért tekint az átlag egyiptomi ma is áhítattal, mert e téren sohasem mutatott kétséget, racionális megfontolások sohasem ingatták meg abban, hogy Izraelt el kell söpörni, s a Közel-Keletet meg kell „tisztítani” a zsidóktól. Mubarak és Szadat pedig azért lehetnek máig a legnagyobb átok megtestesítői, mert ők úgy vélték: Egyiptom érdeke mégiscsak a béke és az együttműködés. Pár nappal azt követően, hogy megszületett Izrael és a Hamász között a megállapodás, annak bábáját, Murszit az egyiptomi tömegek máris „gyalázatos fáraóként” kezdték emlegetni.
A november 21-én született fegyvernyugvási megállapodás a Hamász kudarcának nyílt beismerése, egyértelmű izraeli győzelem. A legtöbb katonai elemző sietett az eseményeket követően leírni: a Védelem Oszlopa névre keresztelt mostani hadművelet első napjaiban a zsidó állam többet ért el, mint a 2009-ben megvívott Öntött Ólom hadművelet hetei alatt. Gyakorlatilag megsemmisült a Hamász stratégiai fegyverarzenálja, a rakétakészletek, a bombázások lerombolták a katonai infrastruktúrát, és részben a Hamász politikai intézményeinek helyt adó főbb ingatlanokat is.
És akkor még nem beszéltünk a megszerzett politikai előnyökről. Jeruzsálemnek nem kellett különösebben magyarázkodnia a nemzetközi közvélemény előtt, hogy a beavatkozást indokolja, minthogy ez esetben mindenki túlságosan is tisztában volt azzal, hogy nem ő kezdte az ellenségeskedést, épp ellenkezőleg, ő a megtámadott fél. Elég volt ehhez objektíven számba venni és időrendi sorrendbe állítani a tényeket:
- November 6.: amerikai elnökválasztás.
- November 7.: bejelentik Obama győzelmét.
- November 9-től ismét megújulnak a rövid hatótávolságú Kasszam rakétákkal indított támadások.
- November 10–11–12.: az izraeli hadsereg (IDF) szóvivője és a katonai rádió is említést tesz arról: minthogy lövik Dél-Izraelt, büntető lépéseket tesznek; a palesztin lakosság kímélése céljából célzottan kivégzik azt vagy azokat, akiket a leginkább bűnösnek találnak a harci cselekmények kiújulása miatt.
- November 14.: az izraeli belbiztonsági szervek (Sin Bét), célzott rakétalövéssel megölik Ahmed al-Dzsabarit, a Hamász katonai szárnyának vezetőjét, akit a Gázából kiinduló rakétatámadások irányítójának tartanak. Még ugyanaznap megsokszorozódik a Kasszam-támadás.
- November 16.: bevetik az iráni gyártmányú, nagyobb hatótávolságú Fadzsr-5 rakétákat, melyekkel elérik Tel-Aviv déli külvárosát, illetve Délnyugat-Jeruzsálemet.
- November 19.: Murszi egyiptomi elnök és Erdoğan török miniszterelnök nyomást gyakorol a Hamász felső politikai vezetésére, hogy szüntesse be a rakétatámadásokat, és egyezzen bele a tűzszünetbe. A Hamász, a Fatah és az Iszlám Dzsihad „civil” képviselői megállapodást jelentenek be, aminek egyértelmű célja: az egységes fellépés bizonyítása, és az Izraellel való megállapodás megakadályozása, a harc folytatása.
- November 21.: bejelentik a tűzszüneti megállapodást.
Hogy ez esetben Murszi sem kelt automatikusan a Hamász védelmére, hanem rákényszerítette azt a fegyvernyugvás elfogadására, nyilvánvalóvá teszi: ő sem vélekedett a dolgokról másként, mint nyugati kollégái. Népe szemében ezzel követte el a legnagyobb vétséget.
De nem csak ezt hányja ma – kimondva vagy kimondatlanul – szemére az egyiptomi lakosság. Kérdés, mi több, egész Egyiptom sorsát befolyásoló kérdés, hogy osztja-e a Muszlim Testvériség Murszi vélekedését a kialakult helyzetről, s abbéli meggyőződését, hogy az ország fejlettsége nem teszi lehetővé a túl tágra nyitott demokratikus lehetőségek garantálását? Ha igen, akkor éppúgy szembekerül azokkal a tízezrekkel, akik Kairó, Alexandria, Port-Szaíd és Szuez terein péntek óta tüntetnek, s azokkal az eszmékkel és vágyakkal is, amelyek – hosszú, kilátástalan évtizedek után – végül hatalomra juttatták a szervezetet.
Mindazonáltal, a hatalom gyakorlásának egyik – egyébként nem jelentéktelen – következményeként mind az elnök, mind a radikális iszlamista szervezet korábbi népszerűsége szemmel láthatóan kopott. Meglehet, a Muszlim Testvériség ebből azt a következtetést vonja majd le, hogy Murszi nem megfelelő eszméik és politikájuk képviseletére, az elnök pedig nagyobb nemzetközi kardcsörtetésbe kezd, hogy bizonyítsa: neki nincs és nem is lehet alternatívája. Egyik lehetőség sem ígér túl sok jót, de végül is minden tényezőnek be kell látnia: ők maguk is éppen úgy kényszerpályán mozognak, mint maga az ország.
