A súlytalanság ára

A világ – persze érthető módon – az ukrán helyzetbe elsősorban az Európai Unió, illetve az Eurázsiai Unió, azaz Brüsszel és Moszkva párharcát látja bele. Geopolitikai szempontból ez érthető, végső soron most dőlnek el azok a trendek, amelyek meghatározzák majd, merre is húzódjék Európa politikai határa. Ugyanakkor Ukrajna sorsát, így Európa és Oroszország sorsát is számos egyéb olyan tényező befolyásolja, ami ma még csak mellékszálnak tűnik, de fontosságuk egyébként később válik majd evidenssé. Különösen annak, akinek sikerül Ukrajnát „megszereznie”, hisz az megkapja vele együtt mindazt, amitől a Kijev utcáin ma tiltakozó százezrek annyira szabadulni akarnának.

December 12-én Catherine Ashton, az uniós külpolitikai apparátus feje még abban a boldog tudatban hagyta el Viktor Janukovics ukrán elnök irodáját, hogy Ukrajna rövidesen mégiscsak aláírja a társulási szerződést. Ezt próbálta megerősíteni a miniszterelnök gyorsan Brüsszelbe menesztett helyettese is. Ugyanakkor már most tudható: a következő napokban Moszkvába látogató Janukovics valami nagyon hasonlót fog megígérni Vlagyimir Putyinnak.

Tulajdonképpen nagyon-nagyon sok ukrán ki nem mondott vágyával találkozik e kettősség: gazdaságilag és a jövő biztonsága érdekében szeretnének a Nyugathoz tartozni, de lelkük igazi otthona mégiscsak az a kulturális térség, ami egyszerre orosz és nagyon ukrán. Az ukrán önálló kultúrának egyedi helye van az európai szellemi szférában, de aligha lennének képesek a most Moszkvával szemben tüntetők úgy tekinteni Csehovra, Dosztojevszkijre, Gorkijra, Bulgakovra, Majakovszkijra, Sosztakovicsra stb., mint egy másik nemzethez tartozó íróra-költőre-zenészre. Lehet, hogy az elmúlt huszonkét év számos markáns vonással és gazdasági-adminisztratív ténnyel tette egyértelművé az oroszok és ukránok külön nemzeti identitását, de kultúrájukban ennek a megosztottságnak ma sincs semmi nyoma. És ha e szakadás mégis bekövetkeznék, akkor az felérne az ukránok számára egy szellemi Trianonnal.

A történetnek orosz részről is nagyon hasonló az olvasata; az orosz őstörténet nem képzelhető el Kijev nélkül, de ha csak a közelmúltat tekintjük: az orosz kultúrtudatban oly meghatározó szerepet játszó Krímet a hisztérikusan eredetieskedő Nyikita Hruscsov mindössze 1954-ben „ajándékozta” Ukrajnának. Az ott élő orosz többség ma is hevesebben áll ellen Kijev ukranizáló szándékainak, mint a Donyec-medence – azaz Kelet-Ukrajna – lakói. Az Ukrajnában élő oroszok számára egy olyan nagyhatalmi entitásba beolvadni, melynek politikája egyre kevésbé tud megbékélni a Kreml szándékaival, megoldhatatlan kihívás lenne; felérne számukra egy Moháccsal.

És ne feledjük: még egy különleges státuszú társulás esetében is mennyiben számíthatna az Európai Unió e polgárok lojalitására?

Mindez persze a mai kijevi döntéshozóknak aligha jut eszébe, hisz őket egészen más szempontok kényszerítik a hezitálásra. Az oly befolyásos, sőt omnipotens oligarchák ma akkor mennek be Janukovics irodájába, amikor csak kedvük tartja, azaz, ahogy érdekük megkívánja. Tehetnék ezt ugyanilyen szertelenséggel akkor is, ha országukban az európai irányítási sztenderdek lennének a mérvadók? Ha Brüsszel elvárásai szerint az aktuális elnök elindítana egy átfogó, mindenre kiterjedő korrupcióellenes programot, adminisztrációs reformokkal egybekötve? Aligha.

És mi várna rájuk, ha Kijev szépen betagozódna az alakulgató posztszovjet államstruktúrába? Elég Mihail Boriszovics Hodorkovszkij sanyarú sorsán elmerengeniük, hogy ez se legyen számukra túl vonzó perspektíva. Megmarad tehát a lavírozás a két véglet között, s az a szabadság, amit az ebből fakadó súlytalanság jelent.