Először nem akartam hinni a szememnek: komoly tudományos lapok kezdtek cikkezni arról, hogy „mi lenne, ha” komolyan elgondolkodnánk a Mars benépesítésén. Tudósok dugták össze a fejüket, s elgondolásaikat bankárok, majd pedig hivatásos fantaszták fordították le a köznép nyelvére. Azaz, hogy mennyibe kerülne egy ilyen vállalkozás, illetve milyen formában történjék meg bolygótársunk humanizálása (egyesek szerint, minthogy az élet talán onnan származott át a Földre, rehumanizálása)?
Létrejött egy szervezet, majd kinőtt belőle egy mozgalom. Neve Mars One – a Mars nyilvánvalóan magára a célbolygóra utal; érdekesebb az One, ami nem azt jelzi, hogy ez az első ilyen vállalkozás, amit aztán talán több is követ. Az One ez esetben az One Way Trip kedélyes rövidítése; azaz, hogy a kísérletben résztvevők csak egyetlen odaútra vállalkoznak, visszaút nincs. Aki majd beül abba a bizonyos űrhajóba, az többé nem tér vissza, élete további részét ott folytatja majd: eszik, iszik, dolgozik, szaporodik, majd meghal, ahogy azt a nagykönyvben valaha megírták.
Amikor először néztem kicsit utána a dolognak a vállalkozást népszerűsítő honlapon, a mindössze negyven helyre, mellyel 2023-ban indítanák az akciót, már 24 ezren jelentkeztek. Amikor e cikk megírásába belekezdtem, a CNN közlése szerint már százezren. A negyven asztronauta közül először négyen – két nő és két férfi – indulna útnak, a többiek Marsra juttatása később történne meg.
A jelentkezési díj minimális, egy amerikainak (a jelentkezők egyharmada amerikai) mindössze 38, míg egy mexikóinak csupán 15 dollár. Minthogy a teljes megvalósítás jóval meghaladná a 20 milliárd dollárt, a jelentkezési díjakból pedig vagy két és fél millió jött össze eddig, könnyű volt elkönyvelnem az egész akciót afféle játéknak, ami olcsó álmok fejében sokaknak némi színt és egy csipetnyi viccet visz az életébe, az ügyes ötletgazdáknak pedig szerény javadalmazást.
Persze, aki gyerekkorában olvasott Kolumbuszról, Magellánról, Vasco da Gamáról, Cook kapitányról, kamaszként pedig Livingstone-ról meg Stanleyről, azt nem hagyja érintetlenül a hír, s valljuk be, melyikünk nem ilyen. Amikor először belegondoltam a vállalkozás volumenébe, nem annak filozófiai mélységei szédítettek meg, hanem egy érzés, ami alighanem mindenkit megfogott a Gravitáció című idei film első tízpercében. Szigorúan csak az első tízpercről beszélek: a súlytalanság lassúságáról, a kék fényről, amiben a Föld tündököl, az űr sötétjéről, s arról a valószerűtlen egyensúlyról, ami az életet épp hogy megtartja egyenlő távolságra a testünkre szabott földi szükségletek és a semmi, a megsemmisülés között.
Nem tudom, mert nem tudhatom, Kolumbusz, Vasco da Gama vagy Magellán fejében mi járt, de valószínűtlen, hogy attól rettegtek volna: eljutnak a világ végére, s ott hajójuk majd leesik a lapos földről a semmibe. Egész vállalkozásukat az a hit hathatta át, hogy a Föld tulajdonképpen mindenütt biztosítja a léthez szükséges feltételeket, ott pedig, ahol szélsőségesebbek a körülmények, rendelkezésre állnak tárgyak a túléléshez. Víz a nagy meleg és szárazság ellen, ruházat, tűz, ha nagyon hidegre fordul az idő.
Aki elhagyja a Földet, az nem Kolumbusz nyomdokain jár. A létezés az űrben aligha emberi.
A Mars One missziót támogató tudományosabb elemzések szerint a Földről küldött technológia és egy állandó „gyarmatosító” jelenlét mellett ezer évre van szükség ahhoz, hogy az emberi beavatkozásnak köszönhetően óceánok jöjjenek ismét létre a vörös bolygón, illetve olyan növényi kultúrák szaporodjanak ott el, amelyek állandó légkört teremtenének. Még ha el is hiszem, hogy ez lehetséges, nehéz lelkileg azonosulnom azzal az ezer évvel, amit mondjuk 33 generáció szorgos és értelmes munka közepette ugyan, mégis egyfajta száműzetésben tölt el mindentől, ami emberi.
Milyen társadalmi szabályok fognak kialakulni ott, mert, ha egy idő után már nem a földi civilizáció határozza meg életük mindennapjait, elkerülhetetlen lesz efféle szabályokat teremteniük. Milyenek lesznek mítoszaik, amelyekben egyre halványabban ugyan, de a földi élet tükröződik vissza, mint elveszett paradicsom. Minden bizonnyal lesz könyvtáruk, mozijuk, valamilyen virtuális múzeum. És hosszú-hosszú időn át földi értékek jelenítenek meg majd nekik egy olyan valóságot, amely már semmiben sem a sajátjuk. Hogy küzdenek meg ezzel az ellentéttel? És azokkal a konfliktusokkal, amelyeket egyetlen társadalom sem tudott elkerülni eddig? Az elsőként felküldött embereknek – a Mars megszelídítésének feladata mellett – mennyi ereje és fantáziája marad intézményeket alapítani és azokat működtetni?
És egyáltalán, hogy küzdenek meg az első pionírok azzal a morális dilemmával, hogy a Földtől távol hozzák majd világra utódaikat, akiknek – velük ellentétben – nem adatik meg a lehetőség, hogy eldöntsék: akarják-e ezt az életet? Hisz nekik sem lesz többé esélyük visszatérni oda, ahol friss levegőt lehet szippantani, és emberi a táj.
Bár hajlok arra, hogy az egész vállalkozás komolyságát megkérdőjelezzem, magam sem tudtam elkerülni, hogy mégis megfogalmazódjanak bennem bizonyos komoly kérdések. Bár úgy gondolok egész civilizációnk létére, mint az emberi életre, amely egyszer amúgy is véget ér, tehát érdemes rezignáltan beletörődni, hogy minden igyekezet, ami a Földön kívüli folytatást vizionálja, szép álom, más szóval vallásféle, öncsalás, nem több annál. De persze ez saját meggyőződésem lehet csak, s elfogadom, ha valaki nagyon hinni akar abban, hogy a Földön kívül is lesznek, akik Shakespeare-t vagy Baudelaire-t olvassák majd, egy cica és egy pohár bor társaságában.
