A The Atlanticnek írt nagy, a volt külügyminisztert köszöntő esszéjében Robert D. Kaplan úgy aposztrofálja Henry Kissingert, mint „egy 19. századi politikust a 20. században”. A megállapítás szellemes, az egyetlen baj vele, hogy nem igaz. Persze lehet párhuzamokat vonni a Napóleon elleni ligát összehozó Viscount Castlereagh, majd a Szent Szövetség időszakában a külügyi kabinetet vivő Lord Palmerston és Kissinger között, de ugyanilyen joggal találhatunk közös vonásokat a volt amerikai külügyminiszter, illetve a francia Talleyrand-Périgord, az osztrák Metternich vagy az orosz Karl Nesselrode között.
Kissinger sajtos egyénisége az, ami összevethetőségét a neves elődökkel messzemenően lehetővé teszi. Indokolhatja ezt a tehetségen túl maga a korszak is, amelyben diplomataként, politikusként működhetett. A 19. század kataklizmái utáni felemás rendteremtés és a 20. századi világháborúk utáni hidegháború megvívása bizony tehetséget igényelt, továbbá nagyszabású gondolkodást, stratégiai vénát és nem kevésbé realitásérzéket.
Abban persze van némi igazság, hogy az amerikai diplomáciában és általában a politikában a „republikánus” Kissinger sajátos értéket képviselt. Akárcsak a „demokrata” Zbigniew Brzezinski; ez utóbbi mint nemzetbiztonsági főtanácsadó. Mindketten európaiak, s bár életük javát, felnőtt éveik egészét már amerikai polgárként az óceánon túl töltötték, ott szocializálódtak, tanulmányaikat is ott végezték, szellemi kapcsolatuk kontinensünkkel mégsem szakadt meg. Sőt bizonyos értelemben valóban megszabta gondolkodásuk menetét azok előpéldája, akik Európa dolgait intézték valaha magas diplomáciai pozíciókban.
Kissinger most töltötte be a kilencvenet. Az európai köszöntések és megemlékezések azt az államférfit láttatják benne, aki komoly szolgálatot tett a világnak – s elsősorban Európának – azzal, hogy a politikai folyamatokat előkészítette nem csak a hidegháború majdani lezárásához, de hozzájárult a Szovjetunió egyfajta békés „kivéreztetéséhez” is. A távol-keleti nyitással, azzal, hogy Mao Kínáját szembefordította Moszkvával, ez utóbbit arra kényszerítette, hogy legalább két fronton vívja a hidegháborút, s hosszú távon ez anyagi lehetőségeit teljesen felemésztette.
Egészen más portrét rajzolnak róla az amerikai megemlékezések: ott még mindig bizonyos értelemben az a démonizált kép él róla, ami az amerikai civiltársadalomban a vietnami háború miatt rögzült. Eszerint Kissinger osztozott volna Nixonnal a céltalan, rendkívül költséges és nagy emberveszteséggel járó háború miatti politikai bűnökben. Pedig épp ellenkezőleg, kulcsszerepe volt a háború lezárásában s az amerikai hadsereg eredményes visszavonásában az indokínai térségből.
Közhelynek számít egy politikusról olyasmit állítani, hogy gondolkodása perspektívikusnak számít, de Kissingerről ilyesmit mondani egyáltalán nem banális. Még elevenen élhet sokak emlékezetében az általános rosszallás, amiért az 1973-as Jóm Kippúr-i háború idején nyomás alatt tartotta Jeruzsálemet, hogy ne indítson preventív támadást az egyesült arab haderők ellen. Emiatt az ország nagy, addig példátlan veszteséget szenvedett, ám mégis gyorsan felülkerekedett támadóin. Kissinger ezt követően is mérsékletre intette Golda Meir miniszterelnököt elhíresült mondatával: „Asszonyom, ön népe sorsával játszik.” Azzal ugyanis, hogy a Sínai-félszigetet elfoglaló, sőt a Vörös-tengeren is átkelő izraeli csapatok megálltak, megmenekült a teljes politikai bukástól az agresszor egyiptomi elnök, Nasszer. Ám csak ma, a „kiszámítható diktátorok” bukását eredményező „arab tavasz” politikai káoszának tükrében értékelhető az akkori Kissinger taktikai megfontolásainak valódi értelme: Izrael számára akkor is, ma is nagyobb biztonságot nyújt egy „kiszámítható” szomszédos diktátor, mint az a szabadság, amivel az Izraelre rátámadni mindig kész iszlamista tömegek láthatóan nem tudnak mit kezdeni.
Hogy mennyire tekinthető reálisnak a Kissingerről mindmáig élő kép, az mindenkinek a vérmérsékletétől és politikai habitusától függ, ám az európai vélemények mégis autentikusabbaknak tűnnek, és nem csak azért, mert kiegyensúlyozottabbak, hanem azért is, mert nem egyszerűen politikai jellegűek. Okkal. Kissinger ugyanis, külügyminisztersége előtt és után olyan elméleti munkásságot folytatott, ami komoly és úttörő jellegénél fogva meghatározta a politikai és geopolitikai kortárs gondolkodást.
Nem lehet azt állítani, hogy a modern nemzetközi rendszer hatalmas, a vesztfáliai békétől napjainkig ívelő folyamatának koncepciója egyedül az ő nevéhez lenne köthető, de az bátran kijelenthető, hogy Diplomácia című munkája – mely több kiadásban magyarul is megjelent – a mára kialakult geopolitikai valóság legeredetibb és nagyon inspiráló összefoglalója. Ilyen volt már legelső, 1957-ben publikált könyve, A helyreállított világ is, amely a 19. századi európai „világhelyzet” pontos leírásának számít, s benne elsősorban a Habsburg, majd az Osztrák–Magyar Monarchia, illetve a balkáni térség stratégiai fontosságára hívja fel a figyelmet mint olyan erőtérre, ahol a nagyhatalmi összeütközések elkerülhetetlenek voltak és maradtak. (Mindmáig csodálkozom, hogy ez egyetlen olyan kiadónak sem tűnt még fel, mely hivatott lenne a kötet magyar megjelentetésére.) Terjedelemben is óriási méretű memoárja pedig a 20. századi amerikai politikatörténet páratlan forrása mind a mai napig.
