Múlt szerdán José Manuel Barroso bizottsági elnök megjelentette azt a tervet, amely az unió reformjának következő öt évre, sőt azon túlra mutató szükségszerű lépéseit van hivatva összefoglalni. Szellemes, de elvetemült kísérlet lenne a dokumentumot a volt szocialista államokban olyannyira elhíresült és azóta is pellengéren álló ötéves tervekhez hasonlítani. Hasonlóság nincs, mégis vannak átfedések. A hasonlóságot kizáró legfőbb tényező, hogy az unió gazdaságát nyitottság és liberális elvek vezérlik; ez ellentmond mindenféle olyan központi irányításnak, amely a legapróbb beruházási vagy termelési adatokra lebontva írta valaha elő a teendőket.
Ugyanakkor mégis vannak közös pontok, s ezeket elsősorban az aktuális helyzet kényszere teszi elkerülhetetlenné: válságos időszakokban vagy egy új egység megteremtésekor meg kell alkotni azokat a szabályokat és intézményeket, amelyek a hagyományaikban, stílusukban és fejlettségi szintjükben olyannyira különböző uniós tagállamokra sikerrel rákényszerítheti a standardok betartását. Márpedig 2008 óta a térség válságban van, a szükséges egység pedig nem jött létre, mi több, a diverzifikáció jelei intőbbek, mint valaha.
E szempontból olyan újdonságot nem tartalmaz a tervezet, amelynek szükségszerűségével ne lenne tisztában az egész kontinens. Barroso szeptemberben már bejelentette: az uniós térség föderációját akarja, összeurópai pártokkal, új alapszerződéssel, közös adópolitikával és pénzügyi felelősségvállalással. Sokan vannak, akik támogatják ebben, és számosan lehetnek, akik nem. Az kétségtelen: ahhoz, hogy egy ilyen szándék megvalósuljon, igen nagy összegekre van szükség a megkésett déli és az elmaradott keleti tagországok helyzetbe hozásához; tartósan ugyanis nem működhet Európa különböző sebességeken. Ám az ehhez szükséges összegeket egyelőre semerre sem látni.
Elkerülhetetlen az is, hogy az egyes tagországok feladjanak számos nemzeti célt vagy allűrt, amelyek kizárják a közösségé válás sikerét. Ez sem mutatkozik ígéretesnek, különösen, ha olyan kirívóan és kihívóan Európa-ellenes rezsimekre gondolunk, mint például a magyar.
Már e két föderációs feltétel – a fejlettségi szint behozása és a nacionalista célok feladása – is mutatja ugyanakkor, hogy nincs semmi új a nap alatt. Amikor Jacques Delors 1988-ben áttörést ért el az európai közösség továbbfejlesztésében mind monetáris, mind gazdasági szinten, már nyilvánvalóak voltak mindennek mellőzhetetlen és a térség számára roppant előnyös politikai következményei. De Delors – a mai Barrosóval szemben – reális optimizmussal tekinthetett a jövőbe, hisz a Nyugatnak akkor még nem szakadt a nyakába Kelet-Európa, annak gazdasági és főként politikai hátrányaival egyetemben. Akkor még látható és méltányolható eredményeket produkált a közösséget egyre inkább összetartó centripetális erő.
Mi az, ami Barroso tervében mégis reális lehet, s megújíthatja azt az optimizmust, ami Delors-t méltán jellemezhette?
Tartok tőle, a bizottság elnöke által megfogalmazott tervezet csak az eurózóna államaira vonatkozik, s ezeken belül is elsősorban azokra, amelyek ma azt a bizonyos „mag”-Európát jelentik. Ez sehol sincs ugyan leírva, ám kísérteties az e téren mutatkozó kétértelmű megfogalmazás. És nemcsak kísérteties, de persze érthető is.
Jacques Delors 1988-ban közreadott projektje 2018-ban ünnepelheti harmincadik születésnapját, akkor, amikorra a mai Barroso-terv saját céljainak megvalósulását vizionálja. E célok azonban még mindig ugyanazok, amelyeket harminc évvel ezelőtt Európa kitűzött maga elé; megvalósításukhoz tehát három évtized nem volt elég. Miért pont ez az öt év lenne más? – teheti fel bárki a kérdést. Önmagunkat ismerve kijelenthető: nem, egyáltalán nem biztos, hogy más lesz. Azonban ha ez így történnék, akkor ott találhatjuk magunkat ismét, ahol ez az egész történet elkezdődött. De az akkori remények és illúziók nélkül.
