Az autonómia kísértete

  • Ara-Kovács Attila
  • 2012.12.07 08:20

Diplomáciai jegyzet

Nem az a baj, hogy a vita a közösség politikai önállóságáról, öndefiníciójáról szól, hanem hogy a felek nyilvánvalóan mást értenek autonómián, így a radikális szólamok inkább inflálják az érveket, semmint hogy konkrét tartalommal ruháznák fel a mondanivalót.

Számos aktuális nemzetközi jelenség figyelmeztet az etnikai-kulturális törésvonalak mentén történő fragmentálódási vágyak erejére. Nem kétséges, az okok közül alighanem a legfontosabbnak számít az a garancia, amit az uniós szellemiség értékként a közösségeknek nyújt, illetve az a bátorítás, amit az unió fennen hirdetett értékei önmagukban hordoznak.

Furcsa paradoxona a helyzetnek, hogy az elkülönülési-elszakadási vágyat épp a nagyobb egyesülési szándék korbácsolta fel, nem annyira a jövendő európai térségben való feloldódás félelmétől, mint inkább azoktól a múltbéli tapasztalatoktól hajtva, amelyek kínjai között a kontinens nemzetállamai valaha létrejöttek. Több évszázados tapasztalatokról van szó, ne feledjük a skótok, a katalánok, a baszkok meg-megújuló ebbéli törekvéseit. Nyilvánvalóan számos egyedi jellemzője van e folyamatoknak, ugyanakkor mindegyik közös tulajdonsága az eddigi status quótól való félelem, a gyanakvás.

Első pillantásra hasonlónak tűnik azoknak a határon túli magyaroknak a dilemmája is, akik sem önmagukkal, sem pedig környezetükkel nem képesek megbékélni, s akiknek önpusztító hajlamait a mai magyarországi politikai rendszer igyekszik visszaigazolni. Bár számos határon túli magyar nacionalista vezető előszeretettel vezeti vissza saját indítékait a katalán vagy skót törekvésekig, az itteni problémák természete mégis egészen más, hisz a határon túli magyarok sehol sem képeznek akkora többséget, hogy kiválásuk az adott trianoni utódállamból megvalósítható lenne.

Mindemellett az 1989 utáni fejlődés, melynek tendenciái ma már jól körülírhatók, olyan lehetőségeket nyitott e közösségek előtt, amelyekről korábban nem is álmodhattak. Az uniós perspektíva jelentette jogbővülés nem csak helyi autonómiával, de egyben olyan önállósággal ajándékozta meg őket, ami Budapesttől is távolabb sodorta e közösségeket.

A határon túli magyar politikai elit minden utódállamban felismerte annak hasznát, ha minél szervesebben beépülhet a többségi társadalom politikai és gazdasági struktúráiba. Persze nem ment ez zökkenőmentesen, komoly versenyt jelentett az érdekcsoportok, illetve különféle politikai irányzatok és végső soron az egyéni ambíciók között. Akiknek sikerült önmagukat hasznossá és elfogadhatóvá tenni, azok az adott államok establishmentjében biztos helyet szereztek, közösségeiknek pedig olyan politikai védelmet, amilyenre Budapest a határokon átnyúlva sohasem lett volna képes. És gyaníthatóan még Brüsszel sem. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségről vagy a szlovákiai Híd-Most pártról ez bátran elmondható. Azok viszont, akik tehetség híján képtelenek voltak hasonló önmegvalósításra, a perifériára sodródtak, és óhatatlanul radikalizálódtak. Ma ők képviselik a nagymagyar nacionalizmus legfőbb helyi klientúráját, magyarországi költségvetési pénzekből építve ki a valóban sikeres kisebbségi pártok politikai ellenzékét.

Az idei romániai parlamenti választások kampányfinisében mindez jól nyomon követhető – a választásokra egyébként most vasárnap kerül majd sor. Az RMDSZ Budapestről pénzelt ellenzékének, az úgynevezett Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) sikerült a kampány fő témájává tenni az autonómiakoncepciót, ami elől maga az RMDSZ sem térhetett ki. Nem az a baj, hogy a vita a közösség politikai önállóságáról, öndefiníciójáról szól, hanem hogy a felek nyilvánvalóan mást értenek autonómián, így a radikális szólamok inkább inflálják az érveket, semmint hogy konkrét tartalommal ruháznák fel a mondanivalót.

Az EMNP deklarációinak ürességéhez nem fér kétség; a párt az autonómia mindmáig be nem teljesült ígéretével próbálja híveit mozgósítani. Eközben az RMDSZ is arra kényszerül, hogy egy eljövendő boldog állapotról beszéljen, s közben a figyelem elterelődik a példátlanul megerősödött erdélyi magyar középosztályról, a színes kulturális intézményhálóról, az önigazgatás számos működő eleméről. Márpedig mi ez, ha nem a kiteljesedő – bár persze korántsem teljes – autonómia? Ami egyébként egyedül az RMDSZ politikai szerepvállalásához köthető, semmi máshoz.

Neked ajánljuk

Elveszve az éjszakában

  • Bacsadi Zsófia

Igen szerencsétlenül végződik egy kis színházi társulat éjszakája, amikor a takarítónő hamarabb hazamegy, és magával viszi az öltöző kulcsát.

Tuti Tati

Hatalmas a tülekedés Wes Anderson új filmjében, a korábbiaknál is nagyobb, pedig már A Grand Budapest Hotelben is annyi volt a sztár, a szín, a szimmetria – ó, az a híres andersoni szimmetria és keretezés! –, hogy alig látszott ki a sztori.

Elég ez?

  • Puskás Panni

A Kabarét az 1976-os magyar bemutatója (Ódry Színpad) óta közel negyvenszer mutatták be a hazai színházak. És vannak rendezők, ilyen az ősbemutatót jegyző Szinetár Miklós, de Alföldi Róbert és Bozsik Yvette is, akiket az anyag nem hagy nyugodni, és többször is színpadra állítják.

Újrarendezés

  • Erdei Krisztina

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.

Hamis minden ízében

  • A szerk.

Október 23-án elfogtunk egy marslakót, körbeálltuk, és megkérdeztük tőle, mi jó honfiak: no, szemüveges barátunk (kicsinyded, szemüveges ürge volt, mondhatni nyüzüge), mit ünneplünk mi itt ma ilyen nagy sokadalomban?

0:1

  • A szerk.

Múlt pénteken a Kúria elkaszálta a kormány legújabb propagandamutatványának, a „gyermekvédelmi népszavazásnak” az egyik kérdését, azt, amelyik arról kérdezte volna az ország polgárait, támogatják-e, hogy „kiskorú gyermekek számára is elérhetőek legyenek nem­átalakító kezelések”.

Sokan, mégis kevesen

  • Lannert Judit

A két pedagógus-szakszervezet négy pontban foglalta össze a napokban legfőbb követeléseit, ezek közt szerepel a pedagógusok bérének emelése és a munkaterheinek csökkentése is.

Postatiszta nemzeti vagyon

Pár hete derült ki, hogy az állam 42 milliárd forintért vette át a Bélyegmúzeumot a Magyar Postától. Arról nem esett szó, hogy miért ennyiért és miért most, de arról sem, hogy a valóságban mi is az a Bélyegmúzeum, és milyen értéket képvisel.

„Az államnak van életvédelmi kötelezettsége”

  • Bányai György
Vajon bíróság elé citálható-e az állam akkor, ha nem tesz semmit a járvány megfékezése érdekében? Vagy ha épp túlzott agilisságával, lezárásaival és tiltásaival okoz elkerülhető károkat? És ki lehet a felperes? Maga az állampolgár? Vagy egy másik állam?

Lépegetve, lopakodva

  • Molnár Róbert

Szlovákia csendben elviselte, hogy hosszú éveken át támogatások érkezzenek Magyarországról az országba különféle csatornákon, ám a magyar állam nagyszabású termőföldvásárlási terveit már nem hagyták szó nélkül.

„Véletlenül rátalálnak”

Operatőrből lett filmrendező, de amikor elhagyta Ceaușescu Romániáját, mindent újra kellett kezdenie. Ausztráliába települve oktatóként folytatta, most pedig új filmmel jelentkezett: az Éjjeli őrjáratot a héten mutatják be a mozik.