Számos aktuális nemzetközi jelenség figyelmeztet az etnikai-kulturális törésvonalak mentén történő fragmentálódási vágyak erejére. Nem kétséges, az okok közül alighanem a legfontosabbnak számít az a garancia, amit az uniós szellemiség értékként a közösségeknek nyújt, illetve az a bátorítás, amit az unió fennen hirdetett értékei önmagukban hordoznak.
Furcsa paradoxona a helyzetnek, hogy az elkülönülési-elszakadási vágyat épp a nagyobb egyesülési szándék korbácsolta fel, nem annyira a jövendő európai térségben való feloldódás félelmétől, mint inkább azoktól a múltbéli tapasztalatoktól hajtva, amelyek kínjai között a kontinens nemzetállamai valaha létrejöttek. Több évszázados tapasztalatokról van szó, ne feledjük a skótok, a katalánok, a baszkok meg-megújuló ebbéli törekvéseit. Nyilvánvalóan számos egyedi jellemzője van e folyamatoknak, ugyanakkor mindegyik közös tulajdonsága az eddigi status quótól való félelem, a gyanakvás.
Első pillantásra hasonlónak tűnik azoknak a határon túli magyaroknak a dilemmája is, akik sem önmagukkal, sem pedig környezetükkel nem képesek megbékélni, s akiknek önpusztító hajlamait a mai magyarországi politikai rendszer igyekszik visszaigazolni. Bár számos határon túli magyar nacionalista vezető előszeretettel vezeti vissza saját indítékait a katalán vagy skót törekvésekig, az itteni problémák természete mégis egészen más, hisz a határon túli magyarok sehol sem képeznek akkora többséget, hogy kiválásuk az adott trianoni utódállamból megvalósítható lenne.
Mindemellett az 1989 utáni fejlődés, melynek tendenciái ma már jól körülírhatók, olyan lehetőségeket nyitott e közösségek előtt, amelyekről korábban nem is álmodhattak. Az uniós perspektíva jelentette jogbővülés nem csak helyi autonómiával, de egyben olyan önállósággal ajándékozta meg őket, ami Budapesttől is távolabb sodorta e közösségeket.
A határon túli magyar politikai elit minden utódállamban felismerte annak hasznát, ha minél szervesebben beépülhet a többségi társadalom politikai és gazdasági struktúráiba. Persze nem ment ez zökkenőmentesen, komoly versenyt jelentett az érdekcsoportok, illetve különféle politikai irányzatok és végső soron az egyéni ambíciók között. Akiknek sikerült önmagukat hasznossá és elfogadhatóvá tenni, azok az adott államok establishmentjében biztos helyet szereztek, közösségeiknek pedig olyan politikai védelmet, amilyenre Budapest a határokon átnyúlva sohasem lett volna képes. És gyaníthatóan még Brüsszel sem. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségről vagy a szlovákiai Híd-Most pártról ez bátran elmondható. Azok viszont, akik tehetség híján képtelenek voltak hasonló önmegvalósításra, a perifériára sodródtak, és óhatatlanul radikalizálódtak. Ma ők képviselik a nagymagyar nacionalizmus legfőbb helyi klientúráját, magyarországi költségvetési pénzekből építve ki a valóban sikeres kisebbségi pártok politikai ellenzékét.
Az idei romániai parlamenti választások kampányfinisében mindez jól nyomon követhető – a választásokra egyébként most vasárnap kerül majd sor. Az RMDSZ Budapestről pénzelt ellenzékének, az úgynevezett Erdélyi Magyar Néppártnak (EMNP) sikerült a kampány fő témájává tenni az autonómiakoncepciót, ami elől maga az RMDSZ sem térhetett ki. Nem az a baj, hogy a vita a közösség politikai önállóságáról, öndefiníciójáról szól, hanem hogy a felek nyilvánvalóan mást értenek autonómián, így a radikális szólamok inkább inflálják az érveket, semmint hogy konkrét tartalommal ruháznák fel a mondanivalót.
Az EMNP deklarációinak ürességéhez nem fér kétség; a párt az autonómia mindmáig be nem teljesült ígéretével próbálja híveit mozgósítani. Eközben az RMDSZ is arra kényszerül, hogy egy eljövendő boldog állapotról beszéljen, s közben a figyelem elterelődik a példátlanul megerősödött erdélyi magyar középosztályról, a színes kulturális intézményhálóról, az önigazgatás számos működő eleméről. Márpedig mi ez, ha nem a kiteljesedő – bár persze korántsem teljes – autonómia? Ami egyébként egyedül az RMDSZ politikai szerepvállalásához köthető, semmi máshoz.
